– A helyi evangélikusság története egy szerződéssel kezdődött. Mi állt benne pontosan?

– Kun Ferenc akkori földbirtokossal 1720-ban kötött szerződést huszonnyolc evangélikus vallású család, hogy Majosra költöznek, és ott fognak dolgozni. Így alakult meg egyben a gyülekezet is. Két év múlva már saját lelkészük volt Bertram János személyében – igaz, ő csak rövid ideig töltötte be hivatalát. Az anyakönyvek pedig 1723 óta maradtak fenn.

– Nem sokáig örülhetett azonban a gyülekezet a lelkipásztorainak…

– A pécsi katolikus püspök 1727-ben elűzte az akkori majosi lelkészt, majd a két évig szolgáló utódját is. Bár 1749-ben a gyülekezet újra próbálkozott, annak az evangélikus lelkésznek néhány hónap elteltével szintén mennie kellett. A változás csak a türelmi rendelet után, 1784-ben következett be: Hagen Pál János személyében ismét volt lelki vezetőjük.

– Csodálatra méltó, hogy ennyi hányattatás és tilalom ellenére a közben eltelt évtizedek alatt a közösség folyamatosan gyarapodott és erősödött.

– Olyannyira, hogy 1784-ben nemcsak lelkészük lehetett újra, hanem ugyanabban az évben április 1-jén elhelyezték a mai templom alapkövét, majd november 4-én felszentelték a hatszáz főre épített, barokk stílusú épületet. A későbbi időszakban pedig több alkalommal esperesi székhely is volt Majos.

– Ugorjunk egy nagyot az időben! Milyen következményekkel járt a kitelepítés?

– 1946-ban az ezerkétszáz lelket számláló német ajkú gyülekezet száznyolcvan főre csökkent. Ma is szívszorító események történtek akkor. Amellett, hogy ezek a szerencsétlen sorsú emberek mindenüket elveszítették, számtalan esetben Németországban sem várta őket fedél. Nemegyszer a szántóföld szélén kellett kiszállniuk a vagonból. Szó szerint a semmi közepén hagyták ott őket, hogy boldoguljanak, ahogy tudnak… A Majosról kitelepítettek házaiba áttelepített bukovinai katolikus székelyeket költöztettek. Nekik azóta sincs templomuk, előfordul, hogy a mi templomunkban tartják az esküvőket vagy egyéb egyházi alkalmaikat. Az ökumenének nagyon szép megnyilvánulása volt a tavaly kilencvenegy éves korában elhunyt Katharina Wagner esete is. A katolikus közösség gyülekezeti háza eredetileg Katharina kitelepített evangélikus szüleié volt. Amikor az épületet felújították, ő nagy összeggel támogatta a munkálatokat, és a szentelésre is hazajött.

– Valamiképpen ön is átélte az új otthonra találás élményét. Hogyan került az anyaországba?

– Az én szülőföldem a Vajdaság egyik kis faluja, Bajsa. A gyülekezetünkben Győri János Sámuel pesterzsébeti lelkész is többször megfordult. Az egyik beszélgetésünk során meséltem neki, hogy zeneiskolába járok, és énekelni is tanulok. Ezek után azt ajánlotta a lelkészünknek, Dolinszky Árpádnak és a feleségének, Mártának, hogy vigyenek el engem a fóti kántorképzőbe, ugyanis akkor már kántorkodtam a gyülekezetben. Ők megfogadták a tanácsot, így kerültem Fótra. A tanfolyamok alatt Kertész Géza bácsi és Johann Gyula tartotta az áhítatokat. Az elhangzottak pedig olyan hatással voltak rám, hogy végül jelentkeztem a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémia lelkész szakára.

– Gyakori a szülőföldjén a Hargita keresztnév?

– Igen. Az én születésem idejében is több leánygyermeket kereszteltek erre a névre. A családunkban apukám volt a névadó.

– A diploma megszerzése után hogyan vezetett az útja a majosi gyülekezetig? 

– Mindenekelőtt az óbudai gyülekezetet emelném ki, ahol a teológuséveim alatt Bálintné Varsányi Vilma lelkésznő jóvoltából tarthattam hittanórákat és gyermek-istentiszteleteket. A hittudományi egyetem elvégzése után Pécsre kerültem segédlelkésznek, ahol többek között ovis hittant is tarthattam – ez hamarosan fontos szerepet kapott az életemben. Egy október végi napon ugyanis Kaposvárra kellett mennem ügyet intézni, ahova elkísért az egyik ifjúságis tagunk. Hazafelé megkérdezte, hogy jártam-e már Kismányokon és a közelében található Majoson. Ezeknek az evangélikus gyülekezetei akkor még Mucsfával társult egyházközséget alkottak. Mivel addig még nem voltam azon a vidéken, egy kis kitérőt tettünk. A majosi parókia udvarán óriási felfordulás fogadott, épp cserélték a tetőt. Egyszer csak megszólított egy kedves, idősebb ember – mint utóbb kiderült, a gyülekezet felügyelője –, és arról érdeklődött, kik vagyunk. Bemutatkoztunk, mire csodálkozva azt mondta: „Akkor maga tanítja az unokáimat ovis hittanra! Nem akar idejönni lelkésznek? Nekünk most nincs lelkészünk.” Mondtam neki, hogy szívesen, de ez azért nem ilyen egyszerű. Én még csak segédlelkész vagyok, és Harmati püspök úr döntésétől függ, hol szolgálok. Egy hét múlva a pécsi ifjúsággal néhány napra Kismányokra mentünk, ahol megismétlődött a jelenet, ott is megkérdezték, nem mennék-e oda szolgálni. Majd hozzátették, hogy hamarosan hálaadó ünnepségre érkezik a püspök a pécsi gyülekezetbe, és akkor ők majd „elkérnek” engem.

– Megtették?

– Igen. Valóban eljöttek Pécsre, és a kérésükre kérdéssel válaszolt Harmati Béla: „Na jó, de mikor akarnak papot? Karácsony előtt vagy karácsony után?” Így történt, hogy közel húsz évvel ezelőtt, 2000 novemberében már ezekben a gyülekezetekben szolgálhattam.

– A két évtized alatt sok minden megszépült, például az a majosi gyülekezeti terem is, ahol most beszélgetünk. Egy pici gyülekezetről van szó. Az itteni hívek mennyire voltak partnerek az ön megújítási szándékaiban?

– Nagyon lelkes a gyülekezet, mindig is nyitottan álltak az ötleteimhez. Idekerülésem után egyházmegyei támogatással a lelkészlakás mellett a gyülekezeti termet is renováltuk. Kérésemre kialakítottunk mellette egy teakonyhát, illetve mosdót is. A mai napig sok olyan programunk van, amelynek a végén szeretetvendégséget tartunk, így ezeknek nagy hasznát látjuk.

– Mekkora a majosi gyülekezet?

– Gyermekekkel együtt százhatvan fő, ebből körülbelül százhúszan fizetnek egyházfenntartói járulékot. Egy átlagos vasárnapi istentiszteleten harmincan-negyvenen szoktunk lenni, az ünnepi alkalmakra százötvenen is eljönnek.

– Ezek szerint nem kihalófélben levő településről van szó.

– Sőt egyre többen költöznek ki a városból. Igaz ugyan, hogy közigazgatásilag Bonyhádhoz tartozunk, Majos mégis megőrizte a falusias jellegét. Sok családot a gyermekeiken keresztül érünk el. A templomkert mellett található ugyanis az óvoda. Bár nem egyházi intézményről van szó, idekerülésem óta tarthatok ott hittanórákat. A gyerekek pedig rendszeresen jönnek át hozzánk – sokszor a szüleikkel együtt – különféle alkalmakra. Természetesnek veszik, hogy tanévnyitó és -záró istentiszteletet tartunk, és a karácsonyi és húsvéti istentiszteleteken is itt vannak. Emellett nagyon szeretik például a felvonulással egybekötött Márton-napi megemlékezést.

– Úgy tudom, az ovisok még a templomfelújítás költségeihez is hozzájárultak.

– Igazi jószomszédi viszonyt ápolunk. Amikor 2007-ben a szeretett templomunk toronysisakját renováltuk, a gyerekek állandóan a kerítésen lógtak, onnan nézték a munkálatokat – aztán a malacperselyeikben gyűjtögetett zsebpénzüket felajánlották a felújításra. Mi pedig hálából beírtuk az ő neveiket is a templomsüvegben elhelyezett okiratba.

– Bár a kismányoki gyülekezetet már nem gondozza, a nyaranta ott megrendezett országos evangélikus fúvóstábornak ön a lelki vezetője. Milyen élményekkel gazdagodik ezeken a heteken?

– Minden évben nagyon várom a fúvóstábort. A zene, a gyerekek, a tanárok több hónapra elegendő lelki többletet adnak számomra. Minden reggel és este én megyek át Kismányokra áhítatot tartani, az pedig többéves hagyomány, hogy a héten egyszer a táborozók jönnek át a majosi templomba, hogy a falubelieknek koncerttel kedveskedjenek, és bemutassák, mit tanultak az alatt a pár nap alatt.

– Említette, hogy a mucsfai evangélikus közösség is önhöz tartozik. Mekkora gyülekezetről van szó?

– Mucsfa pici település, amit annak idején a kitelepítés szintén erősen érintett. Jelenleg negyvennyolc evangélikusról tudok a faluban, akik nagyon aktívak és lelkesek. Legalább a felük rendszeresen jár templomba. Mucsfán is nagyon jó az ökumenikus kapcsolat. Az ottani katolikusok is használják a templomunkat – ott is csak egy templom van –, emellett rendszeresen tartunk közösen alkalmakat. Példaként említem, hogy minden évben szervezünk koncerttel kiegészített adventi gyertyagyújtást, az augusztus 20-i kenyérszentelést pedig ökumenikus istentisztelettel kötjük össze. Ezek az alkalmak minden esetben szeretetvendégséggel zárulnak, ahova szinte a fél falu süt süteményt, és napestig együtt szoktunk lenni.

– Ha a gyülekezetek ennyire aktívan vesznek részt az alkalmakon, az a lelkész felé is pozitív visszajelzés, a munkájának az elismerését jelenti.

– Nagyon hálás vagyok ezekért a közösségekért. Ők nem a hibát keresik, hanem örömmel fogadják el a szolgálataimat, engem is, a férjemet is. És érte is hálás vagyok, mert bár Gábor nem lelkész – a bonyhádi evangélikus gimnáziumban tanít –, igazi társam a szolgálatban.

– Ön nemcsak parókus lelkész közel húsz éve, hanem majdnem ugyanennyi ideje a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium, Kollégium és Általános Iskolában a gimnazisták és a kollégisták iskolalelkésze is. Mennyire vált be ez a kettős szolgálat?

– Csak jókat tudok elmondani ezzel kapcsolatban is. Túl azon, hogy anyagi szempontból mindkét intézményt pozitívan érinti ez a megoldás – a gyülekezet biztosítja a lakhatást, míg a gimnázium a fizetésemet –, lelkészként „lubickolhatok” a szolgálatokban. Hiszen a gyülekezeti feladatok más felkészülést igényelnek, szemben az iskolai, hétszáz főnek megtartott lelki alkalmakkal.

– Több egyházi iskolánkban létező gond, hogy a tanulók nem épülnek be a helyi gyülekezetekbe. Önnek mik a tapasztalatai ezzel kapcsolatban?

– Nagyon szoros kötődés alakult ki a majosi gyülekezet és a bonyhádi diákok között. Félévente egyszer a tanulók és a tanárok közel hatszázan kigyalogolnak a közel három kilométerre levő templomunkba, hogy részt vegyenek a karácsonyi, illetve a húsvéti istentiszteleten. Ezenkívül egy-egy osztály a kötelező bennmaradós hétvégéjén a nevelőtanárával együtt kisétál vasárnap a majosi istentiszteletre. Ez mára olyannyira az életük részévé lett, hogy belépve a felnőtt életbe, nagyon sokan gyülekezeti tagunkká váltak. Visszajönnek ide házasságot kötni, visszahozzák a gyermekeiket megkeresztelni, és egyházfenntartói járulékot is fizetnek – míg tíz évvel ezelőtt hatvanöten voltak ilyenek, tavaly már százhuszonketten.

– Nem jelent ez konkurenciát az otthoni egyházközségeiknek?

– Nem, mert sok esetben olyan környékbeli kis falvakból származnak ezek az egykori diákok, ahol nincs evangélikus gyülekezet, így a majosit érzik annak, engem pedig a lelkészüknek. Nem lehetek elég hálás az Úristennek azokért az ajándékokért, amelyeket ezekben az összetartó közösségekben már két évtizede nap mint nap megkaphatok, átélhetek.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 35–36. számában jelent meg 2019. szeptember 8-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.