Adni vagy kapni?

Eszmélődésem óta az ajándék fogalma egyenlő volt azzal, hogy valami olyat kaptam, aminek nagyon örültem. Búgócsiga, hintaló, édesség... Ezek az örömök azonban gyorsan elszálltak. Ezt eltörtem, abból kinőttem, és a csokoládék jó íze köddé vált. Nem úgy, mint az a kis nyírfakéreg, melyet 1962 karácsonyán kaptam Máju nővéremtől. Az évszám mellett a nevem alatt egy színes manócska van ráfestve, melyet a Mesebolt című könyvből másolt ki. Ma is itt lóg, a polcomon, s ha rápillantok, megmelegszik a szívem, mert visszahozza boldog gyermekkoromat.

Mikor nagyobbacska lettem, a nagy, családi karácsonyokra már én is ajándékokat készítettem testvéreimnek és szüleimnek. Akkor éreztem rá az „adni” mindenképpen más és tán még jobb ízű örömére. Azután jöttek az iskolai, munkahelyi és „ifis” ajándékozások. Ezek már nem voltak midig olyan felhőtlen, vidám helyzetek, mert rendesen nem annak a nevét húztam ki, akinek igazából szívesen ajándékoztam volna. Csak kínos ügyeskedéssel, a nevek csereberéjével lehetett orvosolni a helyzetet.

Az ifjúsági körünk ajándékozásánál pedig a tízforintos limit korlátozott az ajándék kiválasztásában. Egyik alkalommal Gábor bátyám húzott engem, és egy kis csomag bélyeggel ajándékozott meg, melynek nagyon örültem. Az árcédulát felülírta tizenöt forintra. Alatta persze kilátszott az eredeti tízes szám. Röstelkedve köszöntem meg, hogy gavallérosan ilyen nagy költségbe verte magát. „Hát igen” – mondta. – „Egy húszasomba került!” Na, ez meglepő!

Meglepetés

Horváth Miska az ajándékkönyvet és csokoládét már egy hete megvette. Ádventi csendben ott várakozott a nappali asztalkája közepén. Szenteste délutánján Magdika kicsit odébb tolta, hogy be tudja csomagolni a hanglemezt. Miska megkésve indult öltözködni, ezért megkérte húgát, hogy az ő ajándékát is legyen szíves becsomagolni, és egy lapra írjon pár kedves, üdvözlő szót. Magdika ezt készségesen meg is tette, így időben érkeztek az ifikarácsonyra. A kisteremben körben állva, izgatottan vártuk, ki kit fog meglepni. Magdika hozzám lépett, és én egyből feltéptem a szép csomagolópapírt. Bach-művek Silbermann-orgonákon 10/11 dupla LP!!! Óóó! A teljes Orgelbüchlein! A sorozatból már csak ez hiányzott!!! Ezután Miska következett, és átnyújtotta a mellette álló húgának a gondosan becsomagolt könyvet, csokit és lapot.

Bekerülve feleségem családjába újabb, érdekes szokásokkal szembesültem. Mikulástól fogva elkezdtek az „angyalok potyogtatni” mindenféle apróságot, többnyire édességet. Közben mindenki többszemélyes áttéttel és furfanggal próbálta kikurkászni, megsúgni, ki mit szeretne kapni, s mire vágyik. Hát én is szélnek eresztettem egy tízes listát azokról a lemezekről, amelyekre sóvárogtam. Anyósom ezeket elkezdte sorban megvásárolni, és pár nap múlva jött a titkos hálón a hír, hogy három lemez már megvan, de a többit sehol se lehet megkapni, pedig bejárta érte az egész várost. Meghatódtam, hisz a listát azért küldtem, hogy ki-ki egyet válasszon közülük.

Szenteste a fa alatti ajándékbontáskor mindenki rettegett az „ezüstkutyától”. Ezt a súlyos és ízléstelen kivitelű fémszobrot méla undorral dobta ki az, aki megkapta, ám meglepő módon évtizedeken át valahogy visszakeveredett az ajándékok közé, és mindig másvalakinek az ajándékaként – a többiek derültségére.

Volt egy időszak, amikor Pali öcsémmel egy helyen dolgoztunk. Műszak végén, míg ő tollászkodott, becsempésztem a táskájába egy, a könyvkötők által nyomtatósúlynak használt téglát. Pali felkapva táskáját rohant, hogy elérje a vonatot. Futás közben a tégla keményen verte az oldalát. A fájdalomtól fel-felszisszent, és elhatározta, hogy még e héten elmegy az SZTK-ba, hogy orvosolják fájdalmát. A metrón már azon törte a fejét, hogy mitől olyan nehéz a tatyója, hisz csak az üres „nejlon uzsiszacsi” van benne meg az a könyv, amelyet éppen most fog kiolvasni, tehát már az is könnyebb. Majd lekéste a vonatot, így egy kis időbe telt, míg legyűrve harctéri idegességét sikerült elfészkelődnie a fülkében. Göd felsőnél jutott el odáig, hogy arcizmai rendeződtek annyira, hogy elővegye olvasmányát. „A büdös mindenedet!” – morogta, és rám gondolt, amint előhúzta a papírba csomagolt téglát. Vác alsó előtt kisettenkedett a kupéból, és suttyomban kidobta. Másnap azután jót röhögtünk, én pedig karácsony előtt ajándékcsomagként postáztam neki egy másik téglát az alábbi sorokkal:
Uram!
A minapában ön Felsőgöd és Vác alsó között elvesztette a tégláját. A MÁV dolgozói megtalálták. A Klampácsosok Váci Szakszervezete nevében kellemes ünnepeket kívánva mellékelten küldjük!
Tisztelettel: Talpfa Tihamér sínbohóc

Saját gyártmány

A kis vattapamacs hópelyhek spirális körtáncban ereszkedtek az Egyetemi Könyvtár udvarára. Az alagsori könyvkötő műhely dolgozóit megigézte e látvány. Közeledett a karácsony, ezért egyrészt takarékosságból, másrészt a tucat-kacat ajándékok kiküszöbölése végett mindenki saját készítésű ajándékokat agyalt ki. Laci például vastag szürke kartonból különféle dobozokat, szelencéket készített, melyeket azután gyönyörű, pasztellszínű elefántpapírral borított. Nagy mestere volt ennek. Pali öcsémnek kiterjedt családunk tagjait kellett ellátnia mappákkal, restaurált mesekönyvekkel, kalaptartó dobozokkal, illetve hatalmas családi albumokkal, melyeket a megrendelés látszatát elkerülendő minden évben velem súgattak meg testvéreim. Erzsike is éppen valami családi képet paszpartuzott. Na, ja. Neki is vannak testvérei szép számmal. Miki ekkor még agglegény volt. Se kutyája, se macskája, így gondtalanul punyhadt a sarokban lévő alvófának nevezett, lepukkadt, vörös műbőr, szocreál fotelban. Gizi, aki – vagy húsz éve – az NDK-ból költözött szép kis hazánkba, még mindig törte a magyart s most az agyát is, hogy mivel lepje meg rendőr férjét. Másnap már fürgén dolgozott az ajándékon, de senkinek nem árulta el, mi lesz az. A kattogó vágógéppel méretre szabott úgy száz üres lapot, majd nagy sebbel-lobbal nyalta a vásznat. Délután már aranyozta is a könyv tábláját, és szép, nagy, két pont öt cicerós Bodoni antikvával nyomta rá az üres kötet címét: Gondolataim.

Igaz, én nem voltam rendőr, csak a könyvtár gondnoka, de éppen én is gondolataimat rendezgettem a kötészettel átellenben lévő, kis kuckómban. Asztalomon hatvanhét darab boríték és ugyanennyi betlehemes volt. Már ádvent első hetében kivágtam fekete fotókartonból a háromszárnyú ablak keretét. Feleségem, Andi pauszpapírra megrajzolta, kifestette, végül beragasztotta a mozaikképek jeleneteit. A középső, nagy ablakba került a szent pár a kis Jézussal, balra a pásztorok, jobbra pedig a napkeleti bölcsek. A mögé helyezett gyertya imbolygó lángja kelti majd életre az „üvegablakokat”, és reménység szerint a mozaikok színei ott táncolnak majd a megajándékozottak arcán. Naponta csak öt-hat borítékot címzek meg, hogy mindenkivel elidőzhessek tíz-tizenöt percet. Így fogalmazódott meg bennem az a pár személyes mondat, melyet papírra vethettem.

Hát ilyesmikkel árasztottuk el évről évre családtagjainkat és barátainkat. Tehát Andi kézművesalkotásai vagy az általam készített videók voltak hivatottak az örömszerzésre. Ahogy cseperedtek gyermekeink, közösen készítettük az ajándékokat. Már nyaraláskor gyűjtöttünk borókabogyót a Balaton-felvidéken, és karácsony előtt névre szóló címkékkel porcióztuk őket kis üvegcsékbe. Máskor meg különleges indiai fűszerekkel készült zöldségeledelt, „acsádot” dunsztoltunk ibrikekbe ugyanígy. Tanulmányba illő lehetne, hogy igyekezetünk kinél mit váltott ki. Volt, akinek az acsád, másnak a videó feküdte meg a gyomrát. Lehet, hogy még javíthatnék, de a net, a mobiltelefon lehetőségei ellenére egyre kevesebb idő jut a régi hatvanhétre, mely azóta gyarapodott újabb és újabb kedves lelkekkel, és immár a százhatvanhetet is meghaladja. Ha ezt nem is érzékelitek, azért ne aggódjatok! Mind itt vagytok, a szívemben!!!

Mit adhatok immár?

A minapában született meg tizenharmadik gyönyörűséges unokánk, Kata. Ám a nagyobbak máris folytatják a hagyományt, és elhalmoznak bennünket saját készítésű ajándékokkal. Vésztői unokáim közös alkotásán, az egyházi esztendő perikoparendjét követő falinaptár minden egyes képén ott vagyok elrejtve a kamerával. Az aktuális hónap születésnaposai a fejlécen virítanak nagy ákombákomokkal, alatta a hónap igéjével. Andris papírtörlő-gurigából készített távcsővén át a Göncölszekeret a Sarkcsillaggal bármerre nézve láthatom, akár még nappal is! Lucus színes filcekből összevarrt madárkái ott lógnak Máju nővérem nyírfakérge mellett. Újra átélem velük az adás örömét, amint csillogó, vizsgáló tekintettel lesik, hogyan fogadom ajándékukat. Ó! Hát persze, hogy boldogan!

És én mit adhatnék szeretteimnek, barátaimnak és mindenkinek? Tán csak a feltétel nélküli elfogadást és szeretetet. Hát ez a nagy lecke! Szerintetek menni fog?