A krónikás természetesen tudja, hogy a gazdag életmű bemutatása csak nagyon töredékes lehet, hiszen Raffay Sándor (Cegléd, 1866. június 12. – Budapest, 1947. november 4.) három évig volt lelkész Tápiószentmártonban, tizenkét éven át oktatott a pozsonyi teológiai akadémián előbb mint rendkívüli tanár, majd az Újszövetség és az elméleti teológia rendes tanára, harminchét éven át volt pásztora a pesti egyház Deák téri gyülekezetének, mellette huszonhét éven át püspöke a bányai egyházkerületnek – együttesen ötvenöt esztendőt töltve el az egyház szolgálatában.

„Az evangéliummal ajkamon, szívemben indulok el lelkipásztori tisztem hűséges teljesítésére” – hangzott el a Deák téri szószéken beiktatási igehirdetésében 1908. október 25-én. Raffay Sándor Róm 1,14–17 alapján arról prédikált, hogy ezen „az országos hírű elődök által megnehezített feladatú szószéken” Pál apostollal egyezően neki is az evangélium hirdetése az egyedüli küldetése. Ugyanezt fogalmazta meg korábbi szolgálati helyén, amikor 1893-ban a tápiószentmártoni gyülekezet megválasztott lelkészeként beiktatták: „Nem emberi tudományt, nem világi bölcsességet, nem véges elme elgondolásait óhajtom én nektek az Isten e szent házában hirdetni, hanem egyedül csak az Úr Jézus Krisztust és az ő evangéliumát. Azt az evangéliumot, hogy úgy szerette Isten ezt a bűnös világot, hogy az ő egyszülött fiát adta…”

Amit az Úr üzen

A beiktatás igehirdetésében a lelkész azt fogalmazza meg önmaga és a gyülekezet számára, amit küldetése lényegének tart. Raffay Sándor céljainak foglalata Jézus Krisztus és a róla szóló örömhír, az evangélium volt. Ennél több mondanivaló nem kell evangélikus szószéken – ennél kevesebb pedig nem elég.

Amit az Úr üzen címmel két kötetben jelentek meg Raffay Sándor igehirdetései, amelyek – nagyon kevés kivétellel – a Deák téri templom szószékén hangzottak el. „A címben ki akartam fejezni – írta feljegyzéseiben –, hogy úgy érzem magam, mint a próféták: csak azt mondhatom, amit az Úr üzen. Az az emberi, ahogyan mondom: gyarló, nehézkes, naiv, korszerű. De hát így tanítottak prédikálni, s így volt szoktatva közönségünk. Beszédeim tehát fotográfiák a korról, a kor ízléséről, a magam gyarlóságairól.”

A Magyarországi Evangélikus Lelkészegyesület 1943. évi közgyűlésén már több mint ötvenévnyi lelkészi szolgálata korszakára tekinthetett vissza Raffay Sándor. Szavai egyháza igehirdetési gyakorlatának új törekvéseit is érintették: „Az igehirdetés terén is nagy változások történtek ötven év alatt. Régente az volt a lelkésznek mint igehirdetőnek a legfőbb törekvése, hogy beszéde biblikus legyen, és ezzel építsen és tanítson. Most a lelkészek nagyobb része inkább arra törekszik, hogy beszéde változatos és tetszetős legyen. Azelőtt az igehirdető semmi mást nem akart, csak tolmácsolni azt, amit az Isten üzen. Most ellenben a legtöbb igehirdető arra törekszik, hogy emberi tudásának és ismereteinek sokféleségével, stílusának ragyogásával és változatosságával gyönyörködtesse önmagát és az embereket.” Bíráló szavai ma talán időszerűbbek, mint hetven évvel ezelőtt. 

Katedráról szószékre

„Nincs erős ember, csak nagy kegyelem van.”  Pesti parókusi szolgálata előtt 1896. október 1-jétől Pozsonyban volt teológiai tanár. Erre az időszakra nagy szeretettel gondolt vissza: „Tanszékem a lelkemhez volt nőve – vallotta. – Öröm volt minden óra. Gyakran keltem fel 4 órakor, hogy a 10 órakor kezdődő órám anyagát tisztán láthassam.”

A tudományos pálya iránti elkötelezettségét mutatja, hogy egy dolgozata már külföldi ösztöndíjas korában, Németországban megjelent. Professzorként rendszeresen jelentek meg tanulmányai a Protestáns Szemlében, az Athenaeum című – a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott – folyóiratban és a Theologiai Szaklapban. Ez utóbbit, amelynek tizenkét éven át volt szerkesztője és egyik kiadója, néhány munkatársával ő alapította, eljövetele után pedig a lap hamarosan meg is szűnt. A pesti magyar egyház hívására mégis – magyarázatra szorulóan – igennel válaszolt.

Mi késztette Raffay Sándort arra, hogy tizenkét év után teológiai tanári hivatását felcserélje a lelkészi állással? A kérdésre maga szolgált felvilágosítással, amikor 1931-ben lelkészi szolgálata megkezdésének negyvenedik évfordulóját ünnepelték. Az ünnepi gyűlésen, a gimnázium zsúfolásig megtelt dísztermében így tekintett vissza életére: „Hogy én lelkész lettem, azt a jó Istennek köszönhetem. Áldom is érte igaz, őszinte hálaadással. Hogy Budapestre kerültem, azt is neki köszönhetem. A lelkészi pályára reá kényszerített egy próbával, amely alatt talán más összetört volna, én megerősödtem. Amikor Budapestre szántam el magam, az egy véghetetlen nehéz lelki megpróbáltatásnak az eredménye volt. Családomból három hónap alatt négy embert veszítettem el… Akkor határoztam el magamat arra, hogy elmegyek vigasztalni a vigasztalásra szorulókat, és prédikálni fogom, hogy nincs erős ember, csak nagy kegyelem van, és nincs vitéz ember a világon, aki szembe tudjon szállni az élet minden ostromával, mert az egyetlen győző az, aki őt megsegíti. Így kerültem Budapestre.”

Az erő embere

„Összeférhetetlen vagyok és leszek minden álnok, hazug, képmutató és önző emberrel.” Ezt a Deák téri bemutatkozó szolgálata napján a presbitérium előtt fogalmazta meg. A beszélgetésen Wagner Géza egyházközségi felügyelő közölte vele: két hír megelőzte őt, és őszinte válaszokat kér, hogy ezekből mi igaz. Az egyik hír szerint olyan gyenge és beteges a szervezete, hogy még a társaságban is elalszik, ha magára hagyják. Raffay válasza: „Az erőmmel nem kérkedem, mert az nem tőlem van. Egyet azonban nyugodtan mondhatok: ha testi erőre gondolt, azzal szívesen kimegyek birokra; ha lelki erőre gondolt, annak a mérője egyedül Isten. Majd az élet be fogja bizonyítani, hogy van-e megálló erő, vagy nincs.” Wagner felügyelő a másik hírre is választ várt: „Még azt is mondják, hogy tanár úr összeférhetetlen természetű.” Raffay a „vádat” elismerte: „Igaz, összeférhetetlen vagyok és leszek is minden álnok, hazug, képmutató és önző emberrel.”

Jellemvonása volt ez a kemény, szókimondó egyenesség. Halálakor az Új Harangszó hetilapban Keken András lelkész is kiemelte: „Életének és szolgálatának legjellegzetesebb vonása az, hogy ő az erő embere volt. Szép, férfias, magyar arcán az erő nyugalma honolt, s ezt az erőt szimbolizálta a szószék vagy a tanácskozóasztal szélére helyezett súlyos ökle is.” Ravasz László református püspök önéletrajzi írásaiban ezzel a mondattal emlékezik rá: „Nagyon becsültem Raffayban az őszinteséget, a bátorságot, az akaratot és az önbizalmat.”

Ez a bátor egyenesség kezdetben bizony nem tetszett a Deák téren. Őszinteségéért – egyhangú megválasztása ellenére – később sokan megnehezteltek.

Az istentiszteletek gyér látogatottságát Raffay éppúgy élesen bírálta, mint az elhanyagolt éneklést. Harcolni kezdett az istentiszteleteken tapasztalt sok rendetlenséggel, amikor látta, hogy az istentisztelet alatt a hívek ki-be jártak. Volt rá eset, hogy amikor látta az indulást, megállt a beszédben, és szemmel végigkísérte a rendbontót a templomajtóig. Volt eset, hogy rászólt a kimenni akaróra: legyen szíves, várja meg a beszéd végét, amely mindjárt itt lesz, és érdemes lesz meghallgatni. Volt eset, hogy meghirdette, várják meg az áldást, ne menjen ki senki Isten áldása nélkül a templomból. Amikor nem ő prédikált, a gyülekezet tagjai közé vegyülve végigjárta a karzatokat, odaült a szerelmeskedő párok mellé vagy mögé, és megintette őket. Egyszer egy vérmes ifjú rászólt: „Mi köze magának mihozzánk?” „Az a közöm – hangzott a válasz –, hogy én vagyok ennek a templomnak a lelkésze, aki jogosult arra, hogy önt az istentisztelet zavarásáért és a templom gyalázásáért a törvény elé állítsa.” Lassanként mind a ki-be járkálás, mind a találkák végleg megszűntek. 

Az is kellemetlen szokás volt akkoriban, hogy a lelkésznek az istentisztelet után többen gratuláltak a beszédhez. A káplánok ezt nagyon szívesen vették, Raffay Sándor azonban egyszer azt mondta egy szorgalmas gratulálónak: „Nagyon elszomorított ez a gratuláció, mert a múlt vasárnap nem dicsértek meg, fel kell hát tennem, hogy pocsék munkát végeztem. De valahányszor gratulálnak, mindig órákig szomorkodom azon, hogy a többi ember, aki nem gratulált, mit gondolhatott rólam.” Így lassanként leszoktatta a gratulálókat. 

1915 virágvasárnapján jelent meg a Budapesti Evangélikusok Lapja, amelyet Raffay egész Budapest belmissziói hetilapjának szánt, az istentiszteleten mindenki ingyen kapta meg. A lapot Raffay adta ki, ő volt a laptulajdonos és a szerkesztő is, a pesti egyháznak ez a lap egyetlen fillérjébe sem került. A presbiteri ülésen mégis számon kérték: ki adott neki engedélyt a laphoz? Raffay így válaszolt: „A lelkészi hivatásom, mert ha szóval van jogom hirdetni az evangéliumot, akkor írásban is van jogom.”

További példák helyett ezt a részt hadd zárja le egy önvallomás. Amikor hetvenedik születésnapján köszöntötték, így nézett önmagára: „Én, aki életemben makacsnak látszottam, akkor is szolgálni akartam, Isten dolgai iránt érzett makacs szeretettel. Naponként beszélek az én Urammal, gazdámmal, és tudom, érzem, hogy Isten előtt csupán haszontalan szolga vagyok, semmi más.”

„Sohasem vágyakoztam a püspökségre.” 1918. október 6-án iktatták be püspöki tisztségébe a bányakerület évi rendes közgyűlésén. Püspökké választására Raffay Sándor több alkalommal is úgy gondolt vissza, mint aki erre a tisztre soha nem vágyakozott. Azt nem állította, hogy a dicsőségvágy néha nem ágaskodott benne is. A püspökségre mégis úgy tekintett viszsza emlékiratában, hogy az elfogadásában nem a hiúság vezette, hanem munkakört kapott benne, és nem is akart mást kapni.

Püspökként a parókián

Püspökként még további sok éven át a Deák téri parókián lakott, a püspöki hivatalt is itt alakították ki számára. Püspöksége nem emelte ki a pesti egyház életéből, püspökként is a gyülekezet mindennapjaival együtt élő lelkész maradt. Továbbra is gyakran prédikált. Ha nem ő szolgált, családjával a szószékkel szembeni – a püspök részére fenntartott – zárt padban ült. Nem volt olyan rekkenő meleg nyár vagy olyan dermesztő hideg, hogy egyetlen istentiszteletet elmulasztott volna. Külföldi útjait és püspöki látogatásait úgy osztotta be, hogy böjt idején minden pénteken otthon legyen, megtartva böjti előadásait.

Püspöki működése szerteágazóan gazdag volt. Közéleti szereplőként a két világháború közötti időben egyháza jogegyenlőségéért harcolt – szóban és írásaiban –, és védte autonómiáját. Templomépítő püspöknek is nevezték: harminc új templom építését szorgalmazta, támogatta, illetve az elkészült épületeket felszentelte.

Előmozdította számos gyülekezet önállósulását, segítve egyházkerülete szórványkérdésének megoldását. Sok éven át elnöke volt a Magyarországi Evangélikus Lelkészek Egyesületének, a lelkészeknek ágendát írt, amely harminc évig volt használatban. Szerteágazó külföldi kapcsolatokat ápolt, jelen volt korának valamennyi jelentős nemzetközi konferenciáján, képviselve egyháza mellett nemzetét is. 

Ostromok után

„Mindenki érezteti velem, hogy már fölösleges vagyok.” Budapest ostromát betegen élte végig. A tehetetlenség növekvő állapotában, 1945 elején érlelődött meg benne nyugdíjaztatásának gondolata: „Én már megértem a nyugdíjra. Érzem, hogy időm letelt. Sok szeretet és együttérzés sohasem övezett. Pedig senkinek sem okoztam bajt és keserűséget. De sokat hibáztam, és sokszor makacskodtam. Nem rosszaságból, hanem gyarlóságból. Elég volt. Isten majd megbocsátja bűneimet, elnézi gyarlóságaimat, amire az emberek nemigen hajlamosak. Nem vádaskodom senki ellen, nem neheztelek senkire. Az élettel együtt jár a csalódás, együtt a keserítés, együtt a keserűség. Még csak a legelső gyűlések lehetőségét várom be, azután félrevonulok.”

Ebben a szándékában megerősítették őt a személye elleni támadások. 1945 májusában egy lelkészi értekezleten Dezséry László vallástanár, egyetemi lelkész kezdett támadást az egyház addigi rendszere ellen, kívánta a gyors személycseréket, a régi rend megváltoztatását és a gyülekezetek autonómiájának kiterjesztését. Raffay Sándort kínosan érintette, hogy csak ő próbálta a támadás érveit megcáfolni, senki más nem szólalt fel. „A papok részéről nem tapasztaltam azt, amit vártam. De hát Jézust is elhagyták a tanítványai mind, mikor bevégezte, amivel meg volt bízva. Isten legyen irgalmas egyházunknak!” – írta később. Nyugdíjazása iránti kérvényét és az egyházkerülethez írt búcsúlevelét 1945. június 12-én, születésének hetvenkilencedik évfordulóján nyújtotta be, illetőleg bocsátotta ki.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 23. számában jelent meg, 2016. június 12-én. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.