– Hogyan indult a művészi pályafutása?

– Nagyapám kimondottan jó festő volt. Édesapám ezermesterként hibátlan arányérzékkel és jó rajzkészséggel volt megáldva. Férfiágon ez öröklődött: fiam, Máté is ragyogóan fest. Édesapám nagyon kritikus volt, mindig nézte, mit rajzolok. Nagyon büszke volt rám. Gyerekkoromtól rajzolok, amit látok a tájban, az a legszebb téma számomra. Hamar felfigyeltek a kézügyességemre: hatodikos lehettem, amikor a helyi evangélikus egyletnek készítettem díszletet az előadásukra. Túrmezei Erzsébet kért fel, aki ekkor Szabó József püspök mellett szolgált a gyülekezetben. Téli tájat négyszer ötméteres nagyságban rajzolni nem könnyű. Katolikus édesapám segített kifeszíteni a hatalmas papírokat. Fontosak a gyerekkori emlékeim, nővéremmel szerető családban nőttünk fel. A földrajztudomány is vonzott, országos tanulmányi versenyen harmadik lettem. Az egri tanárképző főiskolán [2016-tól Eszterházy Károly Egyetem – a szerk.] végeztem, s a festés, rajzolás mellett negyven éven át több iskolában tanítottam rajzot.

– Milyen hatással volt önre a püspök és a diakonissza testvér?

– Szabó József püspök úr egyik kedvence voltam. Eredeti Madách- és Aranykéziratait is megmutatta. Szerettem és tiszteltem őt. Lelkészként is felnéztem rá, nála konfirmáltam. Ekkoriban bízott meg azzal, hogy díszítsem fel a négyméteres templomi karácsonyfát. A következő évben édesapám is jött, és segített nekem. Túrmezei Erzsébet testvér hittant tanított, minden vasárnap kilenc órára mentünk az egyletbe. Istentisztelet után beszélgettünk a Bibliáról. Gimnáziumban egy évig jártam hozzá németet tanulni. Finom jelenség volt, mindenkivel nagyon szépen beszélt. Még a legvadabb gyereket is le tudta csillapítani. Mindenki tisztelte őt a városban.

– Bibliai témájú alkotásai a hitben felnőtt ember keze nyomát viselik.

– A Jézust körülvevő alakok, a bámészkodók különösen is érdekeltek. Egyegy bibliai tárgyú munkám előtt órákig olvasgatom a Szentírást, jegyzetelek. El kell telnie fél évnek is, amíg az elképzelés megérik bennem. Nem vagyok Rembrandt, hogy azonnal jöjjön a kézmozdulat, az csak a rendkívüli emberek képessége. Az érlelődés hónapjai után aztán leülök, vázlatot készítek, megtervezem, s végül jöhet az alkotás. Ehhez biztos kézzel kell tudni rajzolni. Rátaláltam a füstarany festékre, szép kiegészítője a fekete tusnak. A templomi festészetbe keresztapám révén kerültem. Rengeteg helyen jártam vele tizenéves koromtól kezdve. Szimbólumokat festettem: három-négy méteres átmérőjű köröket, vagy meg kellett rajzolni a Szentháromságot. A templomi munkában nem lehet hibázni. Ott aztán tényleg minden ecsetvonásnak hibátlannak kell lennie. Csak alázatosan lehet festeni. Így lettünk nevelve a nővéremmel, Anikóval együtt: a családunkban a hit nem külsőségekben nyilvánult meg.

– Palócföld tájait, arcait, házait, hagyományait festi. Ez is alázat: ön itt van otthon, ezt mutatja meg a világnak.

– Kétszáz méter az Ipoly és a határ is. Palócföld lenyűgöző: témáért nem kell messzire menni: öregasszony a tyúkjaival, szalmakéve, parasztember a határban. Az ipolyszögi falvak megunhatatlanok. Ez már egy eltűnt világ, szinte kordokumentum. Harmincszor negyvenes méretű rajzokat készítek Rotring tollal. Radírozni itt nem lehet. Három-négy óra egy rajz elkészítése. Ki kell menni, úgy kell a tájat megrajzolni. A legegyszerűbb témákban látom meg a szépséget. Idős embereket… Jól ki kell dolgozni a megráncosodott kezeket, arcvonásokat.

– Van kedvenc festője, korszaka?

– Monet, és talán az sem véletlen, hogy a pipacs a kedvenc virágom. A szín, a formaábrázolás foglalkoztat. A reneszánsz művészet áll hozzám a legközelebb, aztán Benczúr Gyula, Lotz Károly, Székely Bertalan, Delacroix. Akkor szerettem volna élni magam is. Az én utam a realizmus lett. Egyszer egy Albrecht Dürer-rajz került a kezembe, ránéztem, és éreztem: ez a Parnasszus.

– És legkedvesebb saját műve?

– A rimóci öreg néni, aki a kiállításra szóló meghívón látható. Egy sima golyóstollal van megrajzolva. Ismeretlen, egyszerű parasztasszony volt a modellje. Sok rajzot elkunyeráltak tőlem családtagok az évtizedek során. A legnagyobb élmény az, amikor álmélkodnak: „Hű, de jól lekapott, adja nekem oda!” Odaadtam, majd kimentem egy hét múlva újra, és megint lerajzoltam. Az arc, a kéz, a ráncok mögött ott az élet. A göcsörtös kéz a mindenem. De egy orgona, pipacs, egy napraforgócsokor valósághű, tollal való ábrázolása is nagyon nehéz és számomra szeretett feladat.

– Ennyi munkából vajon nehéz vagy könnyű volt válogatni a kiállításra?

– Harmati Béla igazgató úrral órákig válogattunk. A szempont az életem korszakainak követése és a tájábrázolás bemutatása volt. Ez utóbbi ma már ritka, mint a fehér holló, nem „divat” tájat rajzolni.

– Az evangélikusság mit jelent az ön számára?

– Az egyszerűséget. Kodály azt mondta: az egyszerűség nem zárja ki a mélységet. Egyetértek ezzel. Nem feltűnősködni, szépen, szerényen élni. Luther Márton kortársa volt Dürer, ez is fontos számomra. A grafikáimon is az egyszerűséget próbálom ábrázolni úgy, hogy a téma nagyszerűen legyen megrajzolva, és publikálható legyen: „Nézz ide, én így gondoltam.” Az egyszerűség a mindenem. A balassagyarmati evangélikus templomot ezért is nagyon szeretem. Fehér a fala, a stílusa gyönyörű.

– Pro Urbe és Horváth Endre-díjas festője városának.

– Baráti szálak fűztek Réti Zoltán és Farkas András festőkhöz. A város elismeri a munkáimat, igaz, mostanában ritkán állítok ki. A tanítás is ideköt; általános és szakiskolákban is tanítottam. Tájcsendéletet festettünk vízfestékkel, ez a világ legnehezebb technikája, pláne gyerekeknek. Mindenben segítettem nekik. Adottság kérdése a rajzkészség, így hármasnál rosszabb jegyet nem adtam senkinek. Ha tehetséges növendékre találtam, természetesen támogattam a kibontakozását.

– Ahogyan az ön tehetségére három neves festő felfigyelt.

– Húszéves voltam, a Petőfi Irodalmi Múzeumban rajzolgattam, amikor a teremőr megszólított: itt lakik Károlyi Mihályné, menjen be hozzá, és mutassa meg a rajzát. A Károlyi Mihály Alapítvány támogatásával dél-franciaországi tárlatra javasolta a képeimet Kondor Béla, Gross Arnold és Barcsay Jenő, kézzel írt ajánlásukat máig nagy becsben tartom.

– Mi foglalkoztatja most, a kiállítás megnyílása után?

– Művészet nélkül nem érdemes élni. Megnyugvást ad rajzolónak is, nézőnek is. Gyakran nézegetek művészeti albumokat, és magam is megnyugszom. Jobb lesz a világ, ha sok jó művész – és művészetpártolás – van benne. Küzdelmes pálya ez, de ha erre van elhívása az embernek, nem teheti, hogy ne kövesse. „Az erőtlen csügged, az erős megállja.” [Arany János Domokos-napra című versének sora – a szerk.] Pihenni a terepasztalom mellett szoktam: hetvenöt mozdony, százhúsz kocsi vár a polcokon. Ez a fő hobbim negyven éve. Egy képzeletbeli falut építettem fel az itteni táj elemeiből: az Ipoly mentén látni ilyen állomásokat. A hosszú őszi, téli napokon jó igazán. Máté itt fest, én pedig játszom – vagy fordítva.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 37–38. számában jelent meg 2020. szeptember 27-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.