– A szegedi REÖK-palotában nyílt meg az a vándorkiállítás, melyen három művész Jézus életét ábrázoló alkotásai láthatóak. Hogyan jött létre ez a magánkezdeményezésből megvalósított gyűjtemény?

– Az 1980-as évektől Svédországban él Matula Péter műgyűjtő. Egy mélyen vallásos ember, akinek meghatározó kortárs gyűjteménye van. Az 1990-es évektől tudatosan szakrális alkotások foglalkoztatják. Még a 2000-es évek elején keresett meg, hogy szeretne egy olyan sorozatot létrehozni, amiben három művész, Ef Zámbó István, Tábori Csaba és az én alkotásaim révén Jézus élete fogalmazódik meg. Ötven bibliai szakasz közül választhattunk.

– Mennyire volt nehéz megrendelésre dolgozni?

– Én olyan művész vagyok, aki nem szeret megrendelésre dolgozni. Azzal foglalkozom, amivel azonosulni tudok. Alkotásaimban erőteljes szerepet kapott a szakrális művészet, így ezzel a felkéréssel azonosulni tudtam. Éreztem, hogy itt nem az anyagiak dominálnak, hanem az, hogy megtaláljam azt a kifejezési módot, amivel a bibliai szakaszokat mai módon, a saját formavilágommal hitelesen tudom megfogalmazni. Éveken keresztül foglalkoztatott a téma, míg 2014 tavaszán tizenkét falemezt vettem, lealapoztam és elmentem Sárospatakra, egy művésztelepre. Teljesen átadtam magamat a témának, elmélyedtem az általam kiválasztott tizenkét bibliai történetben és egy hét alatt megrajzoltam a jeleneteket. Visszatérve Szentendrére, egy kivételével az összes képet megfestettem.

– Melyik kép maradt ki?

– Az utolsó vacsorát festettem meg később. Ez is bennem volt, de annyi előképet, nagy művészek alkotásait kellett levetkőznöm magamról, hogy külön kellett nekilátnom. Nem akartam plagizálni, az utánzást is kerülni akartam. Egy jó évet gondolkodtam ezen a képen. Matula Péternek jeleztem, hogy ehhez nekem további idő kell, hogy kellő tisztelettel tudjam megfesteni.

– Hogy készült el az utolsó kép?

– Tavaly történt. Arra ébredtem, hogy látom magam előtt a képet. Rájöttem, hogy úgy kell megfestenem az utolsó vacsora jelenetét, hogy Jézus nem a nézővel szemben ül, vagy oldalt van és kinéz, mint oly sok korábbi alkotáson, hanem háttal, áldó kézzel, szemben a tanítványokkal helyezkedik el.

– Bár szakrális művekkel már évtizedek óta foglalkozol, ilyen direkt módon, sorozatban eddig nem gondolkodtál. Hogy élted meg ezt az újfajta megközelítést?

– Arra kellett törekednem, hogy úgy tudjak megszólalni, hogy az én legyek, az én jelképeim köszönjenek vissza a képen, de ne tengjenek túl. Ez roppant nehéz feladat, hiszen azok a témák, amiket kiválasztottam, nagyon fontos jelenetei Jézus életének. A tizenkét kép Jézus születésétől a mennyei Jeruzsálemig vezeti a nézőt. Ezekkel a képekkel művészetemen belül is másfajta térbe léptem. Igaz, hogy vannak figurális alkotásaim, de Jézus életének képi feldolgozása teljesen más feladat volt. Össze kellett hoznom olyan képszerkesztéseket, rám jellemző alakzatokat, házakat úgy, hogy abba belehelyezzem a teljesen hús-vér emberfigurákat is. Jézus bevonulása Jeruzsálembe című képem például egyszerre figurális és konstruktivista. Igyekeztem a saját hangomon, a mai művészet nyelvezetén megfogalmazni azt, amit az evangélium akár több fejezeten keresztül ír le.

– Mindez a festészet eszközeivel nagyon nagy kihívás, hiszen egyszerre kell a Szentíráshoz hűnek lenni, ugyanakkor egy képen belül akár több cselekményt is ábrázolni.

– Minden egyes képnél azt kerestem, hogy miként tudom megfogalmazni a saját nyelvezetemen azt a történést, amit a Szentírás közöl. Arra törekedtem, hogy a képek önmagukban és sorozatként is egyensúlyban legyenek. Így olyan bibliai igéket választottam ki, melyeken ha végigmegy valaki, akkor az evangéliumot valamennyire megismerheti. Az Angyali üdvözlettel kezdtem a sorozatot, majd a Háromkirályok című kép következik. Utóbbinál Mária Isten székében ül, kezében Jézussal, fölöttük háromszögben az atyai szem szimbóluma. A kép egyik oldalán a három király látható, a másikon egy angyal, aki őriz. Úgy éreztem, hogy ezzel elmondtam mindent.

– Ez a fajta tömörítés, redukálás az egész sorozatra jellemző. Talán ez teszi igazán különlegessé a sorozatot, hiszen bármennyire is „kiragadott” bibliai történetről szól az egyes kép, mégis túlmutat azon és nagyobb egységet láttat.

– Valóban ez a szemlélet jelenik meg a sorozaton. A Mennyei Jeruzsálem című képnél is a leírást követve fogalmaztam meg a képet. Ez határozta meg, hogy hány kaput fessek, vagy hogy fa legyen a képen. Ezeket úgy kellett képileg összetennem, hogy rendszert alkossanak, és ebbe helyezzem el Jézust, az Atyát, aki arctalan és Máriát. Az Utolsó vacsora című képnél, ha jól megnézi az ember, akkor csak tizenegy tanítványt lát az asztalnál. Felmerülhet a kérdés: hol a tizenkettedik? Ha közelebbről nézzük a festményt, akkor látjuk, hogy az ajtón éppen Júdás megy ki. Így nemcsak az utolsó vacsorát, Jézus áldását mutatom a képen, hanem a mozgással Júdás árulására is utalok.

– Sokan a rendszerváltást követően kezdtek el vallásos témájú képeket festeni, neked szakrális műved már akkor is született, amikor a rendszer nemcsak hogy nem örült az ilyennek, hanem ha tehette, szembe ment vele.

– Már az első 1972-ben készült meghatározó munkám is szakrális volt, Mária Jézussal, mögötte angyal. 1967-ben megfestettem egy nagyméretű városvédő angyalt. Ezeket is kiállították Szentendrén. Volt egy kollázs korpuszom is. Számomra nem volt kérdés, hogy ha egy belső hang azt mondja, hogy vallásos témájú képet kell festenem, akkor azt én elkészítem. Szüleim úgy neveltek, hogy ez természetes legyen. A 80-as években gyermekeimet hittanra járattam. Édesapámtól ezt a példát láttam, igyekeztem ezt követni.

– A kortárs művészetben a szakrális témájú alkotások mondhatni divatossá váltak. Hogy látod a mai művészeten belül azt a sokszínűséget, ami ebben tapasztalható?

– Erre tudnék radikális és rövid választ adni, de inkább nem teszem. Valóban nagyon sok ilyen témájú mű születik, ugyanakkor sajnos az is igaz, hogy nagyon változó és néha nagyon bántó színvonalú művek kerülnek a közönség elé. Olyan ez, mint amikor a rendszerváltást követően hirtelen nagyon sokan kezdtek templomba járni. Soha nem felejtem el, amikor a volt munkásőr-helyettes a Boldogasszony anyánkat teli szájjal énekelte… A református templomban is hasonló volt a helyzet, ott többek között az úttörőtitkárral találkoztam. Olyan is ült az első sorban, aki nemcsak pármunkás volt, hanem konyhája falán hatalmas Kádár-portré lógott, melyet az utcáról is látni lehetett. Az tény, hogy nagyon jó és átgondolt művek is születnek ma, de sokszor olyan műveket állítanak ki, amelyeken kvalitásbéli hibák tömkelegével találkozom. A témaválasztás zavaros, nem ismerik igazán a történetet, nem tudják azokat az előképeket, amiket elődeink alkottak. Sok nagy és kimagasló munka van előttünk. Olyan művészek alkotásaira gondolok, akik hitelesen alkottak újat, akár formabontót. Ott a műről kisugárzik valami a néző felé! A mai képek és szobrok többségénél ezt nem érzem. Sokkal több elfuserált ikonszerű dolog lep el minket, mint valódi alkotás. Ha már ikon, akkor hadd jegyezzem meg, hogy éppen ez az a műfaj, aminek a szabályait vagy követi és figyelembe veszi valaki, vagy nem ikont készít! Ezt ma sokan, bár „ikont” készítenek, de úgy tűnik, hogy nem tudják, nem tisztelik. Nekem is mondják, hogy ikonszerű alkotásokat is készítek, de azok nem ikonok! Szeretem az ikonokat, de nem mondom ikonnak, amit készítek.

– Mi lehet az oka annak, hogy vallásos témájú kiállításokon ennyire erőteljesen megjelenik a sokszor giccsre hajazó „művészet”?

– Ma a kontroll hiánya tapasztalható. Ugyanakkor azt is tudom, hogy nagyon nehéz megmondani, hogy valami nem jó, vagy nem azt fejezi ki, mint amit kéne, azaz hibás, vagy félrevezető az üzenete. Sok az önjelölt művész, akik a tanulás és korábbi művek ismeretének hiánya miatt populáris képeket készítenek. Hiába aranyozza be valaki a hátteret, attól még nem készít ikont. Az arannyal is csínján kell bánni, hiszen az egy olyan fontos szín, amivel az ember nem játszik, nem aranyoz be mindent, hiszen akkor éppen a jelentése és jelentősége veszik el. Sajnos sokan éppen a szentet teszik azzal profánná, hogy nem ismerik a múlt műveit, a bibliai szöveget, vagy azokat nem veszik komolyan. Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy ma is adottak azok az alkotók, akik elkötelezetten képviselik azt a fajta művészetet, ami előképekre épül, és úgy tud mai lenni, hogy öröm lenne, ha a templomok falán a műveik láthatók lennének, mert üzenetükben és kvalitásukban egyaránt azt képviselik, amiről az egyházművészetnek szólnia kéne.

– Sokan a rendszerváltást követően kezdtek el vallásos témájú képeket festeni, neked szakrális műved már akkor is született, amikor a rendszer nemcsak hogy nem örült az ilyennek, hanem ha tehette, szembe ment vele.

– Már az első 1972-ben készült meghatározó munkám is szakrális volt, Mária Jézussal, mögötte angyal. 1967-ben megfestettem egy nagyméretű városvédő angyalt. Ezeket is kiállították Szentendrén. Volt egy kollázs korpuszom is. Számomra nem volt kérdés, hogy ha egy belső hang azt mondja, hogy vallásos témájú képet kell festenem, akkor azt én elkészítem. Szüleim úgy neveltek, hogy ez természetes legyen. A 80-as években gyermekeimet hittanra járattam. Édesapámtól ezt a példát láttam, igyekeztem ezt követni.

– A kortárs művészetben a szakrális témájú alkotások mondhatni divatossá váltak. Hogy látod a mai művészeten belül azt a sokszínűséget, ami ebben tapasztalható?

– Erre tudnék radikális és rövid választ adni, de inkább nem teszem. Valóban nagyon sok ilyen témájú mű születik, ugyanakkor sajnos az is igaz, hogy nagyon változó és néha nagyon bántó színvonalú művek kerülnek a közönség elé. Olyan ez, mint amikor a rendszerváltást követően hirtelen nagyon sokan kezdtek templomba járni. Soha nem felejtem el, amikor a volt munkásőr-helyettes a Boldogasszony anyánkat teli szájjal énekelte… A református templomban is hasonló volt a helyzet, ott többek között az úttörőtitkárral találkoztam. Olyan is ült az első sorban, aki nemcsak pármunkás volt, hanem konyhája falán hatalmas Kádár-portré lógott, melyet az utcáról is látni lehetett. Az tény, hogy nagyon jó és átgondolt művek is születnek ma, de sokszor olyan műveket állítanak ki, amelyeken kvalitásbéli hibák tömkelegével találkozom. A témaválasztás zavaros, nem ismerik igazán a történetet, nem tudják azokat az előképeket, amiket elődeink alkottak. Sok nagy és kimagasló munka van előttünk. Olyan művészek alkotásaira gondolok, akik hitelesen alkottak újat, akár formabontót. Ott a műről kisugárzik valami a néző felé! A mai képek és szobrok többségénél ezt nem érzem. Sokkal több elfuserált ikonszerű dolog lep el minket, mint valódi alkotás. Ha már ikon, akkor hadd jegyezzem meg, hogy éppen ez az a műfaj, aminek a szabályait vagy követi és figyelembe veszi valaki, vagy nem ikont készít! Ezt ma sokan, bár „ikont” készítenek, de úgy tűnik, hogy nem tudják, nem tisztelik. Nekem is mondják, hogy ikonszerű alkotásokat is készítek, de azok nem ikonok! Szeretem az ikonokat, de nem mondom ikonnak, amit készítek.

– Mi lehet az oka annak, hogy vallásos témájú kiállításokon ennyire erőteljesen megjelenik a sokszor giccsre hajazó „művészet”?

– Ma a kontroll hiánya tapasztalható. Ugyanakkor azt is tudom, hogy nagyon nehéz megmondani, hogy valami nem jó, vagy nem azt fejezi ki, mint amit kéne, azaz hibás, vagy félrevezető az üzenete. Sok az önjelölt művész, akik a tanulás és korábbi művek ismeretének hiánya miatt populáris képeket készítenek. Hiába aranyozza be valaki a hátteret, attól még nem készít ikont. Az arannyal is csínján kell bánni, hiszen az egy olyan fontos szín, amivel az ember nem játszik, nem aranyoz be mindent, hiszen akkor éppen a jelentése és jelentősége veszik el. Sajnos sokan éppen a szentet teszik azzal profánná, hogy nem ismerik a múlt műveit, a bibliai szöveget, vagy azokat nem veszik komolyan. Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy ma is adottak azok az alkotók, akik elkötelezetten képviselik azt a fajta művészetet, ami előképekre épül, és úgy tud mai lenni, hogy öröm lenne, ha a templomok falán a műveik láthatók lennének, mert üzenetükben és kvalitásukban egyaránt azt képviselik, amiről az egyházművészetnek szólnia kéne.

– Az ötletgazdának, Matula Péternek köszönhető, hogy Szeged előtt már több városban is látható volt a kiállítás. Hogyan fogadják a nézők a tárlatot?

– Talán az egyik pozitívuma a kiállításnak, hogy Matula Péter ökumenikusan gondolkodik, azaz katolikus, evangélikus és református iskolákba, templomokba is eljut a tárlat. A nézőkön érződik, hogy nemcsak annak örülnek, hogy Jézus élete jelenik meg a vásznakon, hanem a kortárs megközelítést is elfogadják. Matula Péter hivatástudattal, mecénásként karolta fel a kezdeményezést, ugyanis nemcsak megrendelte hármunktól az alkotásokat, hanem azóta is különböző városokban bemutatja a műveket. Gyermekeknek rajzpályázatot írt ki, utaztatja a képeket, programokat szervez a kiállításokhoz, hogy minél több emberhez eljusson az üzenet. Ezt ő misszióként fogja fel. Nemcsak iskolákban szervez kiállítást, hanem olyan rangos helyszínekre is eljut a tárlat, mint a REÖK-palota. Itt például Nátyi Róbert művészettörténész kiváló rendezésében látható a tárlat.

– A kiállításon szereplő alkotásaidról a bizánci művészet meghatározó kutatója, Nagy Márta művészettörténész írt átfogó tanulmányt, mely Aknay János Csend-történetei címmel a Balassi Kiadó gondozásában jelent meg.

– Amikor Nagy Márta meglátta a tizenkét képet, azt mondta, hogy nagyon szívesen foglalkozna a sorozattal. Már korábban is dolgoztunk együtt, ugyancsak a Balassi Kiadónál jelent meg az Aknay és az ikon című könyv, melyet szintén Márta írt. Nagyon megtisztelt vele, hogy írásában munkáimon keresztül nemcsak az egyes képeket elemezte, hanem átfogó tanulmányt írt.

– Várható esetleg a közeljövőben, hogy a mostani sorozathoz hasonlóan egy másik tematikus képsorozatot is készítesz?

– Ez a sorozat egy kegyelmi pillanatban született meg. Ezért is érzem úgy, hogy nem tudnám tovább folytatni. Ennek akkor és ott volt meg az ideje. Többen mondták, hogy dolgozzam fel például a keresztutat, de úgy érzem, hogy ezt nem szabad erőltetni, ez most teljes és kész.

A Jézus élete című kiállítás Szeged után Szolnokon, Egerben, Gyulán és Hódmezővásárhelyen lesz megtekinthető.
Nagy Márta: Aknay János Csend-történetei című könyvét március 22-én 18 órai kezdettel mutatják be Szentendrén, a Pest Megyei Könyvtárban.