– Az Ószövetség szerint az áldás ősforrása Isten. Miből ered az áldás?

– Az áldás kapcsolati fogalom, soha nem önmagában áll, hanem mindig van forrása és célja. Az Ószövetség megmutatja, hogy Isten az áldás forrása, de ez az áldás célirányos, eljut emberekhez, közösségekhez. A Biblia világában ehhez hasonló kapcsolati dinamikát mutat az ígéret, az imádság és az igehirdetés is.

– Az áldás a kézrátétel, a kimondott szó és a megajándékozottság hármasa. Miért ezek a meghatározó szimbólumok?

– Az ember legeredendőbb tapasztalatai az érintések és a szavak. Amikor pici gyermekként eszmélődünk, a másokhoz kapcsolódásainkban akkor is az a legközvetlenebb élmény, hogy megérintenek minket, és szólnak hozzánk, és mi is szólhatunk másokhoz. Ez jelenik meg az áldásban. Az áldás a legősibb szentség. Már évezredekkel azt megelőzően, hogy a zsidóság és a kereszténység tradíciójában ez komplett teológiai tartalommal megjelenne, az emberek sejtik és tudják a jó szavak erejét, de ugyanúgy ismerik a hiányt, azt, hogy a rossz szavak és a rossz helyen megnyilvánuló tettek szembemennek ezzel a minőséggel.

– Jákób és Ézsau története alapján az áldás visszavonhatatlan…

– Az Ószövetségben a visszavonhatatlanság érdekes módon az elsőszülött áldásánál jelenik meg (1Móz 27,39–40). Ez abból ered, hogy a családfői áldásból csak egy van, ez legitimálja a szerepet. Jákób és Ézsau történeténél érdekes, hogy lényegében ugyanaz az áldás ismétlődik meg, csupán egy szón múlik a második, negatív áldás jelentéstartalma. A héber szövegben ott van egy „min” viszonyszó, amely egyszerre jelenti azt, hogy részesülni valamiből, és azt, hogy távol lenni valamitől. Amikor Ézsau kapja ezt az áldást, akkor úgy fordítjuk, hogy távol lesz majd az ég harmatától, a föld zsírosságától, ugyanakkor úgy is fordíthatnánk, hogy részesülni fog belőlük. Itt a szövegkörnyezet dönti el, hogy Ézsau nem kaphatja meg ugyanazt, ami Jákóbnak jár, ugyanakkor a szöveg azt is sugallja, hogy rejtetten, de megvan a lehetőség arra, hogy Isten áldása elérje Ézsaut is.

– Az áldás ellentéte az átok. Mit gondolunk az átokról?

– Az átok, vagy ahogy gyakran megfogalmazzuk, áldatlan állapot nem pusztán az áldás hiánya, hanem a Biblia világában kifejezetten a kártékony, a más kárát okozó kimondott szót vagy tettet jelöli. Amikor Bálámot arra biztatja Bálák, a moábi király, hogy átkozza meg Izraelt (4Móz 23,13), az nem egyszerűen egy negatív áldás, hanem tudatos tett. A terv mégsem sikerül, mert Isten úgy rendelkezik, hogy Izraelt nem szabad bántani. Az Ószövetség világa mintha tudatában lenne ennek: Isten színe előtt, Isten jelenlétében az áldásnak van létjogosultsága. Isten lényével nem fér össze az átok…

– Az Újszövetség azt hirdeti, hogy Jézus maga az áldás.

– Míg az Ószövetségben az áldás materiális, ami az élet bőségét, teljességét jelenti, addig az Újszövetség görög szava az áldásra egyfajta verbális közlést jelez: a kimondott szó, az ige testesíti meg ezt a minőséget. Ez megnyilvánulhat akár a köszönésben. Nem véletlen, hogy Jézus is sokszor mondja: „Békesség néktek.” János evangéliuma alapján az Ige, amely testté lesz (Jn 1,14), a jókor jó helyen kimondott szó. A jó szó, a jó gondolat ilyen értelemben maga Krisztus. Jézus az Isten üdvözlete a világnak. A jézusi létforma így az emberség létállapota, ahol össze tudunk kapcsolódni az éggel. Ez pedig már önmagában hordozza azt a gazdagságot, amelyet áldásnak nevezünk. Amikor azt mondjuk, hogy áldott emberek vagyunk, akkor belépünk ebbe a térbe, és a Krisztus-esemény részeseivé válunk. Így érünk vissza a kezdetekhez, amiről a teremtéstörténetben olvassuk, hogy Isten megáldotta az embert (1Móz 9,1–17). A teremtésben kapott áldás a Krisztus-eseményben kapja meg végső létjogosultságát.

– Jézus arra tanította tanítványait, hogy áldást mondjanak azokra, akik átkozzák őket.

– Egyetlen erő és hatalom van, amely megtöri a gonosz erejét, ez pedig az áldás ereje. Ez olyan „közömbösítő szer”, amely nem engedi, hogy az átok, a sötétség tért hódítson.

– Mi a különbség az áldás és az imádság között?

– Az imádság Istent megszólító, kérő és hálát adó párbeszéd. Az áldás is párbeszéd, de más szintű kommunikáció. Olyan, mintha az ember Istent utasítaná valamire, azaz egy erősebb kérés. Amikor azt mondjuk, hogy „Isten áldjon meg téged”, akkor az olyan, mintha nem közvetlenül Istenhez címeznénk a kérésünket, hanem áttételesen próbálnánk Istent rávenni valamire. Ezért így áldást mondani nagy merészség. Csak azzal a belső lelki meggyőződéssel lehet ez legitim, ha feltételezzük, hogy Isten ebben a kapcsolati párbeszédben partner, és hajlandó „engedni” nekünk.

– Az Élők földje című kötetben a hétköznapokat, a mindennapi életet körülvevő áldásokkal találkozhatunk. A türelem, a forrásból merítés, az útonlét, a szeretet felfedezése mind áldássá válhat. Ez rámutat, hogy lényegében életünk minden pillanatában áldást mondhatunk.

– Régóta foglalkozom a zsidóságnak azzal a spirituális gyakorlatával, ahogy felkeléstől lefekvésig az egész napjukat átszövik az áldásmondatok. Azt éreztem, hogy nagyon jó lenne, ha keresztény életünk mindennapjaiban is felfedeznénk ezt a lehetőséget. Akkor jobban ráéreznénk a hálás létezésre, felismernénk, hogy a mindennapi történésekért adott hála már önmagában óriási erőforrás. Ez egyfajta rendbenlétet is jelent. Gyakran panaszkodunk, hogy sok a dolgunk, nincs időnk semmire. Ezzel én is így vagyok. Az segít, hogy megpróbálom a mindennapjaimban felidézni: áldott ember vagyok. És ezzel a hálával igyekszem kitölteni az „üres pillanatokat”. Ennek felfedezése a maradandó csodálkozás állapotában tart, abban, hogy ne vegyem túl magától értetődőnek azt, hogy élek és vagyok.

– Az Újszövetség örömüzenete alapján éppen ez határozhatná meg a keresztény életet. Ezzel szemben az áldásmondás a hagyományainkban eléggé leszűkült, lényegében a liturgián belüli áldásra korlátozódik…

– A kezdetben minden ember számára elérhető áldásmondás az idők során a klérus privilégiumává vált. Hiszem, hogy feladatunk az áldásmondást mindenki számára ismét ajándékká és elérhető eszközzé tenni. Éljünk minél többen – és ne csak lelkészek – azzal az ajándékkal, hogy aki ki akarja fejezni egy másik embernek, hogy Isten őt is szereti, és gondol rá, ő nyugodtan kimondhassa ezeket a szavakat.

– A kötet második fele a megjelölt pillanatok áldásaira ad lehetőséget. Miben különbözik a hétköznap és az ünnepnap áldása?

– Sokban nem. Talán a hangulatunk, a lélekállapotunk határozza meg, hogy ünnepnapokon méltóságteljesebben, liturgikus keretben érkezzen hozzánk az áldás. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ha a mindennapjainkban kapunk áldást, akkor azokból a napokból is ünnepnapok tudnak lenni.

– Sokan talán tartanak attól, hogy áldást mondjanak. Mit jelent áldást adni?

– Kisgyermekkoromban nagymamám sokszor magához ölelt, keresztet rajzolt a homlokomra, vagy csak megsimogatta a fejemet, és azt mondta, hogy „menj Isten hírével”. Nekem ez volt a legelső találkozásom az áldással. Természetes, szép és egyszerű volt. Ha valahol itt elkezdjük, akkor idővel felbátorodhatunk arra, hogy később egyre többféle áldást mondjunk. Nem kell tartanunk az áldásmondástól, mert Isten ki tudja pótolni, kimondott mondataink ellenére is átjön az, ahogy Isten közelít hozzánk, és ahogy ő akarja a valóságot közvetíteni az életünkbe.

– Ez az áldáskönyvek harmadik kötete. Mit jelent áldást írni?

– Nem tagadom, hogy komoly munkát, odafigyelést igényel, ugyanakkor izgalmas, kreatív folyamat, ahogy megszületnek ezek a könyvek. Az első kötettől kezdve azt éreztem, hogy ez alapvetően nem rajtam múlik. Életem során számtalan jó szót, áldást kaptam másoktól. Úgy éreztem, hogy ebből a jóból valamit vissza is kell adnom.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 19–20. számában jelent meg 2019. május 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.