Az istentiszteletek után rövid szeretetvendégségek következtek, majd pedig a gyülekezet presbitériuma ülhetett le beszélgetni a püspökkel. A délelőttöt ebéd és további beszélgetések zárták. A dunakeszi és alsógödi gyülekezet ezen a napon adott hálát felújított templomaiért is.

Meditáció 2016. október 23-ra visszaemlékezve

Sokszor nézem ezt az oltárképet istentiszteleten az énekek alatt. Máskor nincs túl sok időm rá, de most megragadott a püspöki háttér. Jézus imádkozó kezének előterében senki sem búslakodhat. A szelíd mosoly látszik Tamás püspökünk arcán is, miközben Jézus rendületlenül esedezik az Atyához. Az alsógödi templom oltárképén még a háttér is kivehető: egymásnak dőlve, miközben szemükre álom rebben, ott vannak a tanítványok. A püspök szeme is összebújó tanítványokat nézett, azokat az aprónépeket, akik ott szoktak ülni az első padban. Néha még az sem mindegy, ki melyik helyen ül, hiszen már az első tanítványok között is volt kettő, aki Jézus jobbján és balján szeretett volna ülni a mennyben. Minden kép, fénykép és oltárkép, szemünk elé visszaidéződő emlékkép azt kérdezi tőlünk: van-e nekünk, evangélikusoknak Jézustól tanult tekintetünk a másik felé? Van-e nekünk összetett kezünk, mellyel a Jézustól tanult módon imádkozunk? Van-e nekünk testvérünk, akinek vállára hajthatjuk fejünket, és ott van-e közelünkben Urunk, akinek mondhatnánk: „Ébressz fel engem, ha elfog az álom!”(Evangélikus Énekeskönyv 374./2.) Van-e nekünk krisztusi örömhíren elmosolyodó, imádkozó, ébredő egyházunk? Legyen! „Akkor ezt mondta Isten: Legyen…!” (1Móz 1,3)