Sanyi és Zsóka számára ekkor kezdődött a visszaszámlálás, mert a szám minden reggel átváltozott: 3, 2, 1. Sanyi a lengyelek melletti keddi szimpátiatüntetésre készült, és Zsókába hirtelen belehasított a felismerés: a férje amiatt fog meghalni. Alkudozni kezdett hát az életéért Ervinnel… az angyallal? az ördöggel? A férfi megerősítette Zsóka félelmét: igen, 23-án kitör a magyar forradalom, amelyet 1848 óta nem látott a világ, Sanyi beáll hazafinak, és másnap – a 4. napon – lelövik. Hősi halott lesz, de Zsóka egy életen át büszke lehet rá. Feltéve persze, ha ezt akarja. Mert Ervin képes megmenteni őt, de csak mindent vagy semmit alapon. Úgy, „ha elmarad az egész forradalom”. Zsóka dönt: „Hát maradjon el, majd kitör máskor.” A papírlapon ekkor újabb szám jelenik meg: 17 268. És a forradalom tényleg elmarad! A kormány nem engedélyezi a tüntetést, ítéletidő söpör végig a városon, fákat csavar ki a szél, árvíz önti el a pesti utcákat, s az emberek inkább otthon maradnak. Sanyi dühében egész este a barátaival iszik valahol, mert „úgysincs itt más, csak ez a nyomorult szürkeség”.

Berg Judit Visszaszámlálás című novellájának hátborzongató alapötlete inspirálta a következő rendhagyó megemlékezést. Egy merőben történetietlen „játékot” a történelmi évfordulón arról, hogyan alakult volna az október 23. utáni szűk két hét az evangélikus egyház számára, ha Ervin tényleg közbelép, és „elmarad a forradalom”.

Teológusok az élvonalban

23-án délután az evangélikus teológusok nem meneteltek volna félelem nélkül, boldogan a felvonuláson, közvetlenül az orvostanhallgatók csoportja után. A Kossuth térre érve nem gyújtottak volna ők is papírfáklyát, és nem hallották volna a Parlament ablakából Nagy Imre meglehetős visszatetszést keltő elvtársi köszöntését. Nem fűrészelték volna ők is mámorosan Sztálin ledöntött, földön heverő szobrát.

Október 27-én nem fordult volna be három orosz tank a Kálvin térről az Üllői útra, ahol a 24. szám alatti evangélikus székház második emeletén akkoriban a teológusok is laktak, s az első harci jármű nem lőtte volna rommá Harmati Béla teológus szobáját, de hallgatótársa, Zászkaliczky Péter sem tűzte volna ki másnap a zászlót a lövedék ütötte, tátongó falnyílásba. A teológusok nem segítettek volna a Vöröskereszt raktáraiban, akár éjszakai műszakban is, a külföldi, főként ausztriai segélyszállítmányok szétosztásában, s nem járkáltak volna vörös kereszttel kiegészített nemzetőrkarszalaggal az utcákon.

Nem látták volna a járda mellett heverő tetemeket, a tereken frissen ásott sírokat, a halottakkal teli teherautót a „véres csütörtökön”, de a forradalom „ikonikus jegyeit” sem: az élelemmel megrakott vidéki teherkocsikat, a betört üvegű, mégis érintetlen kirakatokat, az áldozatok megsegítésére kitett, pénzzel teli kartondobozokat. Nem adtak volna vért a szomszédos a klinikán – még a korábban a pesti utcán magyarokra lövöldöző, sebesült orosz katonának is.

De nem írták volna alá azt az október 31-i nyilatkozatot sem, amelyben a budapesti evangélikus lelkészekkel és a teológiai tanárokkal együtt kinyilvánították, hogy az evangélikus egyház tanításához és hagyományaihoz hűen teljes szívvel azonosítják magukat a magyar nép hősies szabadságharcával, amelyet hazánk a függetlenségéért vív.

Nem szerveztek volna lelkesen ifjúsági gyűléseket november első hétvégéjére, így a Keresztyén Ifjúság Szövetségének második tanácskozását november 3-án szombaton délutánra a Református Teológiai Akadémia Ráday utcai dísztermébe vagy a fővárosi evangélikus gyülekezetek ifjúsági képviselőinek összejövetelét november 4-re a Deák térre, s nem hirdettek volna meg egy héttel későbbre országos ifjúsági megbeszélést az Üllői úti székházba.

„Szól a rádió”

Nem hangzottak volna el azok a beszédek, amelyet evangélikus lelkészek mondtak el az ország különböző rádióiban. Bodrog Miklós október 28-án a Borsodi Munkástanács miskolci rádiójában nyilatkozott, józanságra és békességre intve honfitársait. Joób Olivér beszédét, amelyben lelkésztársai nevében Túróczy Zoltánnak a püspöki tisztségbe való vis - szahelyezését kérte, a nyíregyházi rádió november 2-án adta le.

Budapesten a Szabad Kossuth rádióban november első két napján nyilatkozott a börtönből épp akkor kiszabadult Buchalla Ödön és Böröcz Sándor, és Ordass Lajos is ott olvasta fel november 2-án a segélykérő felhívását négy nyelven: magyarul, svédül, angolul és németül.

Lemondás, visszatérés

Nem történtek volna generális személyi változások az egyházvezetés élén. Nem mondott volna le Dezséry László püspök október 30-án és Vető Lajos püspök november 1-jén. Nem üzente volna meg szóban a lemondását Mihályfi Ernő egyetemes felügyelő Ordass püspöknek, hogy azt később elmulassza írásban is beadni, és nem távozott volna néhány hónapra Ausztriába, feltehetően azzal a mintegy hétszáznyolcvan fős csoporttal, amelynek tagjai politikai menedékjogot kértek, s akiknek a zöme előzőleg az Államvédelmi Hatóság vagy az államhatalom más beosztottja volt.

De Ordass Lajos sem végezhetett volna szolgálatot a reformációi ünnepi istentiszteleten október 31-én a Deák téri templomban. S ott nem kapta volna meg emlékül azt a gyászszalagot, amelyet az egyik Deák téri asszonytestvér még 1948 őszén, Ordass bebörtönzésekor a templom oltári feszületére kötött, ezzel jelezve, hogy „gyásza van a gyülekezetnek”. Igaz, a szalagot később eltávolították a túlságosan szem előtt lévő helyről, de hűségesen őrizték. Egészen 1956. október végéig, amikor az ünnepi reformációi istentisztelet előtt a sekrestyében összegyűltek jelenlétében Keken András e történet felidézésével átadta a püspöknek.

Ordass nem vehette volna át másnap, november 1-jén az egyetemes egyház, illetve a Déli Evangélikus Egyházkerület vezetését és püspöki hivatalát sem, és a meghívására nem ült volna össze november 3-án Budapesten az az informális egyházi gyűlés, amelyet a forradalom leverése utáni évtizedekben mind állami, mind egyházvezetői részről reakciós, törvénytelen alkalomnak, az Ordass-klikk ellenforradalmi összeesküvésének minősítettek. 

Biztos előzmények

A forradalom „elmaradása” azonban nem tehette volna semmissé azokat az október 23. előtti eseményeket, amelyek már 1956 nyarán jelezték az evangélikus egyházon belül készülő változásokat. Az Egyházak Világtanácsának Központi Bizottsága megtartotta éves ülését Galyatetőn (1956. július 28. – augusztus 4.), és a világszervezet megállapodást kötött az Állami Egyházügyi Hivatal vezetőivel Ordass Lajos rehabilitálásáról.

Augusztus legvégén az evangelizáció lelkészei találkozót tartottak Nagybaráton, szeptember–októberben országos lelkészkonferenciákat rendeztek Fóton és Balatonszárszón. Ezeken az alkalmakon a lelkészi kar jelentős része határozottan megfogalmazta az előző nyolc év kritikáját, és kifejezte a változások és a szellemi-teológiai megújulás iránti igényét. Scholz László is a szeptemberi fóti konferenciák egyikén hívta fel lelkésztársait belső számvetésre, önvizsgálatra és bűnvallásra: „Nem kell-e közösen megvallanunk, hogy nem vállaltuk a keresztet? Hallgattunk, amikor beszélni kellett volna. És talán olyat is mondtunk, amit semmiképpen sem lett volna szabad kimondani, még ha a nyelvünket vágták volna is ki büntetésül.”

Október elején megtörtént Ordass állami és egyházi rehabilitálása, 14-én pedig Budahegyvidéken nyolcévi hallgatás után először prédikált nyilvánosan. Közben rehabilitálták Ordass két lelkésztársát is, így térhetett vissza Keken András október 7-én a Deák téri, Kendeh György október 21-én a kelenföldi gyülekezeti szolgálatába. Grünvalszky Károly egyetemes főtitkár lemondólevele is még a forradalom kitörése előtt, október 18- án kelt. És a forradalom előestéjén született meg az Evangélikus Teológiai Akadémia hallgatóinak kilenc pontja, amelyben az intézmény működésével, a hallgatói önkormányzat érdekérvényesítésével és a tanulmányi lehetőségekkel kapcsolatos kéréseiket fogalmazták meg.

Kétoldalas EvÉlet

Végül dr. Keken András sem írta volna meg Együtt az ország népével! című vezércikkét az Evangélikus Élet november 4-i számába. A hetilap a szokásos rend szerint azon a vasárnapon is megjelent volna, de bizonyosan nem abban a terjedelemben – két oldalon –, ahogyan az olvasók kezébe került, és nem a forradalom mellett elkötelezett evangélikus egyház belső híreivel. A Kádár-korszak évtizedeiben nem bírt volna oly szimbolikus jelentőséggel a lap megjelenési dátuma sem, ha 1956. november 4. csupán egy marad a vasárnapok sorában, ha a forradalmat földbe-vérbe tipró második szovjet katonai intervenció is elmarad… ha Ervin mégis közbelép.

X

Az abszolút történetietlen, mégis izgalmas elmejáték felsorolása természetesen korántsem teljes. Ki-ki folytathatja a maga és a családja emlékeivel, kiegészítheti gyülekezetének, egykori lelkészének a történetével. El nem évülő, ma is erős üzenettel bíró közös tudásunk ez. Ne feledjük el, ami valóban megtörtént!

Aki első kézből olvasná egy akkori teológushallgató 1956. októberi élményeit, annak Zászkaliczky Péter Emlékképek 1956 forradalmi napjairól című cikkét ajánlom (Evangélikus Élet, 2016. október 30.). Aki pedig további felkavaró „mi lett volna, ha…” történeteket keres, vegye kézbe A másik forradalom – Alternatív ötvenhat című novelláskötetet Rainer M. János történész remek utószavával (szerk. Cserna-Szabó András és Szálinger Balázs, Cser Kiadó, Budapest, 2016). 

A szerző történész, egyházunk tényfeltáró bizottságának elnöke.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 41–42. számában jelent meg 2020. október 25-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.