Miért nem arról érdeklődik, hogy hány gyereket vittem nyaranta táboroztatni, vagy hogy mennyi időt töltöttem Biblia olvasással, imával. Pont a nyomorultakkal szembeni jócselekedeteket veszi elő. Ez az ítélkezés nem tűnik túl igazságosnak – csakhogy ez az igazság. A hit gyümölcseit keresgéli Urunk életünk fáján, nem pedig az ágakban vagy az erős gyökerekben akar gyönyörködni. Emiatt pedig újra és újra hatalmába kerít minket a bizonytalanság, hovatovább a lelkifurdalás, melynek enyhítése érdekében rohanás közben néha dobunk egy kis alamizsnát az arra jövő koldusnak, esetleg felhívjuk az adományvonalat. Többre se időnk, se módunk nincs.

Örültem, amikor december első napjaiban megkeresett minket a Baptista Szeretetszolgálat azzal a kéréssel, hogy osszunk velük meleg ételt a mi kis falunkban, Domonyban. Ők helybe hozzák az ételt, mi biztosítjuk a kiosztáshoz szükséges helyet és az „emberi erőforrást”. Csak azt tudtam nekik mondani, hogy ha lesznek a gyülekezetünkben lelkes önkéntesek, akik jelentkeznek erre a nemes feladatra, akkor nekilátunk. Azért voltam ilyen óvatos, mert a hagyományos népegyházi kegyességnek jellemző módon nem tartozik alapfeladatai közé a helyi szegények megsegítése. Sok hívőnkről tudom, hogy magánemberként, időről időre, különböző módon támogatja a környezetében levő rászorulókat, de falusi gyülekezetekben csak ritkán növekszik ez szolgálati ággá. Ennek egyik fő oka természetesen a túlzott közelség, amikor az egymás szomszédságában élő emberek túl jól ismerik egymás hibáit, és inkább ujjal mutogatnak, minthogy segítenének. Ezzel szemben lelkesen adakoznak a távoli országrészben élő árvízkárosultak vagy más földrészek éhezői javára, akik talán semmivel sem jobbak, hívőbbek, érdemesebbek, mint a mi szegényeink. Ilyenek vagyunk…

...de talán mégsem egészen. A Domonyi Evangélikus Gyülekezetből ugyanis minden várakozásomat felülmúló számú és lelkesedésű önkéntes jött erre a feladatra. Baptista testvéreink (és a kultúrházat rendelkezésünkre bocsátó községi önkormányzat) segítségével, tíz napon át, átlagosan százhúsz adag meleg ételt osztottunk ki nemre, korra, bőrszínre való tekintet nélkül. Nem olyan nagy számok ezek, de akik részt vettek benne, azoknak mégis hatalmas lépés volt. Nem csak az ebéd a vendégeinknek, hanem a segítőknek is. Örömmel tettük meg a szeretet cselekedetét, mert azokban a percekben úgy éreztük, most tényleg valami jót, értelmeset csinálunk. Valami olyat, ami azért jó, mert nem várhatunk érte viszonzást, és amitől Atyánk áldottai lehetünk. Végre kijöttünk a templom falain kívülre, és megtöltöttük a jól hangzó szlogent: láthatóan evangélikusok voltunk.

A szerző domonyi lelkész.