A nyolc évvel ezelőtt kapott névtelen küldemény a régi személyes leveleim rendezésekor bukkant elő. A panaszlottja én magam vagyok, a nevesített probléma pedig a szakállam. Szerzője a megszólítás után mindjárt az első mondatában felszólított, hogy borotválkozzam meg, mert szerinte a borostás arcommal (szakállammal) méltatlan vagyok az oltár és a hívek elé állásra. Aztán a nyomaték kedvéért név szerint is felsorolt néhány püspök elődöt, akiknek ilyen ábrázattal nem lehetek méltó utóda. Ezután ismét borotválkozásra intett, majd hozzáfűzte: ha erre nem volnék hajlandó, akkor mondjak le.

Nem szeretném bagatellizálni a dolgot, mert ha valakit annyira zavar az ábrázatom, hogy szerinte oda sem állhatnék az oltár elé, az azért probléma, mert talán figyelni sem tud arra, amit prédikálok. Afelől persze továbbra is meg vagyok győződve, hogy az Isten előtti méltóságunk nem a szakállon, a bajuszon vagy éppen a borotváltságon múlik, de könnyebb volna, ha valamilyen formában kommunikálhattunk volna róla. Névtelenül megszólító testvéremnek megírhattam volna, hogy az általa említett, szépen borotvált és valóban tiszteletre méltó elődeim mellett voltak olyan, ugyancsak tiszteletre méltó püspökök is, akik bajuszt vagy éppen szakállt viseltek. A levélírót meg is hívhattam volna egy kávéra, és püspöki hivatalunk folyosóján meg tudtam volna mutatni neki elődeim arcképeit.

Annyi személyes vonatkozást azért még hadd áruljak el, hogy 1983 tavaszán, elsőéves teológushallgatóként növesztettem meg a szakállamat. Konkrét eseményhez is kapcsolni tudom ezt a döntést. Passiókörútra mentünk a Fejér-Komáromi Egyházmegyébe, ahol Jézus szerepét kellett eljátszanom. Jézus arcát pedig szakáll nélkül talán el sem tudnánk képzelni… Azóta vagyok szakállas, és szerencsére csak nagyon keveseknek okozott ez komolyabb problémát. Szolgálatom ideje alatt szakállasan választottak meg lelkésszé, később esperessé és püspökké is.

A bibliai korban érdekes módon a borotválatlan arcot tartották helyesnek és Istennek tetszőnek. Itt nem arra a vicces magyarázatra gondolok, amelyet a szakállas teológusok és lelkészek szoktak tréfásan emlegetni, miszerint a Tízparancsolatban is benne van, hogy „ne csinálj magadnak faragott képet…”

A Bibliában valóban találunk olyan leírást, amely a borotválkozás és az Istennel való kapcsolat kérdését összekapcsolja. Mózes negyedik könyvében, a 6. fejezetben olvashatunk a názírság intézményéről. Az Istennel kötött szövetség jele az, hogy az érintett fejét nem éri borotva. A Bírák könyvéből ismert Sámson például názír volt. Nem a hajában volt az ereje, hanem az Istennel fennálló szövetségében, amely fenn is maradt addig, amíg nem érte borotva a fejét…

A felvetett téma kapcsán Pintér Erzsike néni is eszembe jutott Tordasról. Kedves és szolgálatkész presbiter volt, az ottani szolgálatom idején Gyúrón a kántorunk is. Rendszeresen együtt utaztunk istentiszteletekre a szolgálati Trabanttal, ami sok jó beszélgetésre adott lehetőséget. Az istentiszteleti segítség mellett két rendkívüli ajándékért is hálás vagyok neki. Az első az őszinte és egyenes beszéde. Ő volt az egyetlen, aki egyenesen megmondta nekem, hogy neki nem tetszik a szakállam, viszont szakállasként is elfogadott, tisztelt, és mindenben segített. A másik, hogy ő próféta is volt az életemben. Olyasmit mondott nekem, amit soha senki más. Több mint húsz évvel a püspökké választásom előtt többször is megfogalmazta: „Tisztelendő úr, maga püspök lesz, meg fogja látni…” Mosolyogtam csak rajta, mert ilyen ambícióm sem akkor, sem később nem volt, és a megválasztásomig teljességgel elképzelhetetlennek tűnt számomra. Az viszont, hogy ez a kettő, a szakálltól való erős idegenkedése és az a nézete, hogy egykor püspök leszek, benne valahogy mégis összefért, azért egy kicsit megnyugtat…

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 5–6. számában jelent meg 2021. február 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.