Mindig tanulságos, amikor arra kérünk valakit, hogy mondja meg ő: kinek is tartja önmagát? Az este ezzel a felütéssel indult.

„Simon András ember vagyok, grafikus, Isten kegyelmével megelégedett hívő, hálaadó ember, családapa, férj, apa, nagyapa. Az első mégis, hogy megajándékozott hívő vagyok. Vallom, hogy minden Istentől jön. Mindenért, amit kaptam az életben – a tehetségemet, a hitemet, az egészségemet, a feleségemet, a gyermekeimet – neki vagyok hálás. Hiszen egyik kedves igém szerint »mid van, amit nem felülről kaptál…?«”

Hogyan kerül valaki egy vonalba Istennel? Egyáltalán: nem merészség ilyet állítani? Hallgatva őt az alázat, a „mélyről kiáltok Hozzád” és a meghallgattatás helyzete tárul fel. Hosszú folyamat volt, amely az érettségije után indult. Ekkor döbbent rá: a megtéréssel az ember a lelkét, a szellemét és a testét is átadja Istennek, s ezzel egy időben múltját, jelené, jövőjét is! Új fejezet nyílt ekkor az életében: felfedezte önmagában – a mindannyiunkban – meglévő isteni részt. „Csakhogy ez a szikra nem tud lángra lobbanni, ha nem keresünk hozzá égi tüzet. Nekem a megtérésemkor ez megadatott, az isteni szikra lángra kapott.”

Témaválasztásban a saját ötlet megvalósítása az igazi, de természetesen megrendelésre is dolgozik. Érzelmi alapon álló ember, tudatos és ösztönös alkotó, de hiszi: a kreativitás és az Isten ősereje az ösztönösségben nyilvánul meg elsősorban. Semmilyen díjban nem részesült, „csak” a közönség szeretetében. Ez a művész számára a legértékesebb díj.

Mi mást kívánhatnánk Simon Andrásnak, aki grafikáival, hitépítő előadásaival, könyveivel annyi örömet szerzett már sokunknak? Töretlen munkakedvet, jó egészséget, sikereket, derűt – merthogy ez a csupa-harmónia-kisugárzású embere Istennek úgy sem tartja meg magának a fentről kapott ajándékokat. Adja rögtön tovább hittel, hitelesen.