Egyikük élettörténetét ismerem is. Az elején nem volt sok ital. Csak néha, hogy ne lógjon ki a sorból ezzel is meg a – szinte hihetetlenül – még egyben lévő házasságával. Aztán valahogy mégis összejött a megcsalás, és az utcán találta magát. Ő számontartja, hogy mennyivel tartozik. Ha lesz munkája, én leszek az első, akinek visszaadja. Amúgy rendes vagyok – ezt ő mondja –, mert beszélgetek is vele. Magamban olykor sokallom mégis, amit rájuk költök. Nem jutnak eszembe az angyalok…

Néhány évvel ezelőtt fiatal presbiterünk keresett fel azzal a kérdéssel: mit gondolok, kockázatos volna-e egy hajléktalant befogadnia? Presbiterünk családos, három kislányt nevelnek. Lacit a Bosnyákról ismeri. Feltűnt neki, hogy Bibliát olvas. Pakolás közben beszélgetni is szoktak. Laci vagy húsz éve élt már az utcán, de amikor az a kevés mindene is odalett, egyszerre rettenetesen fáradtnak érezte magát. Túl idős volt már, hogy újból berendezkedjen az utcai létre. Presbiterünknél a melléképület fűthető, vízzel is ellátott helyisége lett az övé.

Aztán megismertük a gyülekezetben is. Könyveket kapok tőle. Olykor röviden leírt gondolatokat. Számontartjuk a karácsonyi ajándékozáskor is. Amikor először térdelt le az úrvacsorai oltárnál, nem húzódtak el mellőle a mieink.

Most ők csengettek. Elmondták, hogy annyi év után Lacinak van lakcíme, lakcímkártyája, még a bank is megkötötte vele a szerződést. Hozzájutott csekélyke nyugdíjához. Sőt egy réges-régi örökségéhez is. Örültünk. Lassan derült ki, hogy miért is jöttek. Adakozni szeretne. Az örökségét, mind az egymilliót. Hiszen van fedél a feje fölött, étele, itala is megvan, befogadtuk. Ennél többre nincs szüksége.

Angyalokkal ülök egy asztalnál.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 43–44. számában jelent meg 2018. november 4-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.