Akkoriban a külterületi iskolák diákságának a szabadidejében zajlott a hittanóra, nem volt a tanórák közé beépítve. Emellett külön kihívást jelentett a tanárok számára, hogy nem voltak külön csoportokban a korosztályok, így a kicsiket és a nagyobbakat egyszerre kellett lekötni.

Hitoktatóként engem mindenki afféle szakköri dajka néninek tekintett: amíg én foglalkoztam a gyerekekkel, az óvónők, a tanítók az esetek többségében szusszantak egyet. Ha volt két-három beíratott lurkó, beterelték mind a huszonnégyet, és pihegtek a folyosón. De olyanok is akadtak a felnőttek között, akik beültek a csoportba, és valósággal versenyt csodálkoztak a kicsikkel.

Ma sok minden más. A tanóra közben nem csalogatja a vidám udvari zsivaj a diákokat, viszont rettenetesen fáradtak. És talán mivel őket is folyton kiértékelik, ők is gyakran versenyeztetik a hitoktatókat. Van, aki felveszi a kesztyűt, van, aki nem. Ha valamelyik tanár is leszólja a hitoktatót, nehéz és megalázó helyzetek adódnak. Akár alaptalanul is vádak érik, amelyeket megbocsátva és szeretettel hordozni nem is olyan egyszerű.

Mit kívánnak egy hitoktatótól? Erről a témáról igen jó komédiát lehetne írni, ha nem volna olyan komoly a dolog. Mert attól tartok, ahány ember, annyiféle elvárás irányul a hittant tanítók felé.

Van, aki úgy küldi el a gyerekét, hogy sok vele a gondja, nincsenek sikerei a nevelésben, ezért a heti egy órától azt várja, hogy tisztelettudó, engedelmes, figyelmes tanítvány kerüljön ki onnan. Természetesen anélkül, hogy őneki ehhez bármit is tennie, változtatnia kellene.

Van, aki a hagyományok miatt íratja be a csemetéjét. Cél a konfirmáció: a sikeres vizsga és a fogadalomtétel után jelentősebb összeget utal ki a gyermek számára, és lezártnak tekinti a tanulás folyamatát. Vele is éppen így történt, világos, hogy így kell.

Van, ahol a gyermek kezd vágyakozni először a barátok miatt vagy egyszerűen a hitoktató személyisége miatt. „Rosszat nem tanulhat, menjen.” Ha meg órarendbe van iktatva az óra, akkor pláne nem kell ezen sokat agyalni. De ha komolyra fordulna a kötődés a gyerekben, és immár a Megfoghatatlan felé irányulna, a hitoktató hideget-meleget kap, amiért „túlbuzgó” lett a tanítványa.

Az iskolákban is más-más elvárások fogadják az embert. X. helyen az igazgatónő már az iskola előtt vár, hogy leosszon: ez és ez a diákom rontott, magatartásbeli gondok adódtak, pedig hittanos. „Szedd össze az eszed, akárhonnan veszed!” Van egy egész tanórád, hogy mindezt helyretedd! Irgumburgum! Hogy a gyerek szidása, gyalázása helyett újra csak Jézusra irányítom a figyelmet, azt inkább a tapasztalat diktálja. És persze van kegyelem, néha szemtanúja is lehetek.

Y. helyen rendszeresen elkérik a gyerekeket: „Képtárba mennénk.” „Színház lesz.” „Farsangra próbálunk.” Hát melyik órákat áldoznánk fel, ha nem a kevésbé fontosakat? Matekkal egész életében kell foglalkoznia, a hittan úgyis csak potyatárgy. Na, legyél már megértő. Hogy ideutaztál és készültél? Írd be a naplóba, akkor nem ér kár. Ezen a helyen elég komoly konfliktusokat vállaltam, mire kialakult a rend – és lám, a képtár, a színház, a próba megoldható lett valamikor más időpontban.

Z. iskolában a „ne szólj bele semmibe” elv uralkodik. Verekednek a gyerekek, valaki sírva bejön a termembe, átjön a szomszéd osztályból a szünetben egy kislány, akinek éppen válnak a szülei. Beszélgetünk, imádkozunk, mert szükségünk van segítségre. Aztán megjelenik egy pedagógus. Köszönésre itt nem méltatnak, csak én üdvözlöm a kollégákat, a többiek nem állnak szóba ilyen jelentéktelen senkivel, mint a hitoktató. Most viszont kiderül, hogy amúgy tud beszélni a tanerő. Illetve az nem derül ki, csak hogy ordítani tud. Zeng a folyosó. Megtudom, hogy semmi közöm itt semmihez. Az órán kívül nem beszélhetek senkivel, nem mehet be a termembe egyetlen tanuló sem, az imádkozás a templomba való, és különben sem látom át a dolgokat. Vagy talán pedofil vagyok, hogy rámosolygok a gyerekekre, köszönök nekik, ha megérkezem. Volt óvodásaim odafutnak, átölelnek, ez gyanús.

Furcsán érzem magam. Nem, nem hiszem, hogy ha valaki a gondjával hozzám jön, azt el kellene küldenem. Az ajtóm marad nyitva. A köszönés szokását még mindig egyedül gyakorlom. Végignézek a körülöttem állókon, és szánalmat érzek. És igenis imádkozom értük. Kicsit többet, mint eddig.

W. faluban is nyitva az ajtóm a szünetben. Segítek cipőt fűzni, visszavarrom a leszakadt zsebet, és mondok valami biztatót a bajba jutott gyerekeknek, időnként tanácsot a szerelmes diáknak. Titkokat őrzök, de mindet megosztom az Úrral. És ha szeretne, imádkozunk társért akár a másodikossal is, hogy legyen, akivel majd válás nélkül leélheti az életét szeretetben, békességben. Néha hiányzik egy szünetnyi csend, szeretnék egy picit nyugton lenni. Ilyenkor csalódottan vonulnak el a tinilányaim.

Aztán hátravannak még az ünnepi elvárások. Mondjon verset a gyerek, szerepeljen minél többet. Ne legyen otthoni feladat, istentiszteletre pláne ne kelljen elmennie. Lehessen letenni vasárnap a gyereket, mint egy csomagot, míg apa-anya pihen, és majd ha ráérnek, érte jönnek istentisztelet után. A felügyeletet biztosítsa a hitoktató, ennyit igazán megtehet, hiszen amúgy is van gyereke, hát nem tök mindegy neki?

Szóval elvárások vannak. És nem mindig könnyű kibogozni, mi is a feladatunk, és mi nem. Sőt ha tudjuk, akkor sem mindig egyszerű ezt képviselni kifelé. A legjobb az egészben az, hogy Jézus már győzött, és mi munkásokat kérünk az aratásba. És ezek a munkások innen, a környezetünkben élő furcsa, néha esetlen, máskor erőszakos vagy éppen mélabús emberek közül fognak kikerülni. Hát ezért nem adjuk fel.

Az elvárások sokfélék, a feladat a régi. Jézus missziói parancsával indulunk, a cél – még ha nem áll is hatalmunkban a Szentlélek segítsége nélkül megvalósítani – mégis egyértelműen az, hogy megtegyük, ami rajtunk áll, és Isten felé fordítsuk tanítványaink tekintetét.

Ma, amikor bizony kevés a határozott meggyőződéssel egyházhoz tartozó család, a május 20-ig esedékes hittanbeíratásra várva – a hitoktatók számára ez már külön fogalom, „májushúsz”, így, egyben – sok-sok formálódásnak vagyok szemtanúja minden évben. A gyerek jönne, a szülőt hidegen hagyja a dolog. A szülő küldené a gyerekét, de nem akar erőszakos lenni. Vagy nehéz kilógni a sorból, először másként tenni, mint a többiek. És mindig csupa meglepetés a beíratás utáni névsor. Őket egy ideig tanítani fogom, őt már nem, vagy még nem…

Sokszor eszembe jutnak a nagymamáim, akik a tiltott időkben is el-elmeséltek egy-egy bibliai történetet nekem és a testvéremnek. Néha fejcsóválva, néha bosszankodva, néha legyintgetve fogadta a nagyobb család a buzgóságukat. Olykor le is intették őket. És ahogy nőttünk, egyre kevésbé lehetett ölbe venni bennünket egy kedves ének idejére. De amit sosem adtak fel: az imádságuk – mégis hatással volt az életünkre.

Most, hogy anyák napjára készülünk, kicsit az ő emlékükre is írom le mindezt. No meg biztatásképpen is. Nagymamák, anyák, imádkozni kész felnőttek: áldottak vagytok. A hitetek méhéből nőhet ki az egyház fiatalsága. Tegyétek meg, ami rajtatok áll, a többit meg bízzátok oda arra, akinek van hatalma mindenek felett. Mellesleg május 20. idén pünkösd. Az egyház születésnapja.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 17–18. számában jelent meg 2018. május 6-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.