Ám nem csupán a haldokló, hanem a hozzátartozóik is a támogatás hiányától magányosan érezhetik magukat, miközben az eltávozó hozzátartozójuk gondozásával járó feladatokkal, az elengedés egzisztenciális feszültségeivel kell küzdeniük. Ebből a helyzetből következhet a „másik terhére lenni” vagy az orvosnak és az ápolóknak való „kiszolgáltatottság” érzete, a méltóság elvesztésének fájó látszata. Másrészt felmerül a „szükségtelenül” meghosszabbított élet kérdése is, az orvosi túlbuzgóság, de kétségeket ébreszthet a megfelelő, egyénre szabott orvosi ellátás hiánya is.

Johannes Fischer szerint a halál bekövetkeztére való várakozás motívuma kapcsán nem irracionális, hanem „preracionális intuícióról” van szó. Hiszen „kultúránkban az az elterjedt felfogás, hogy az embertől való elválás, ami a halállal következik be, elszenvedett végzet és nem idegen tett”. Ekkor azonban a halál várásának helyzete jelentékeny szerephez jut. Az orvosi beavatkozás nem csupán a gyógyítás és a szenvedés csillapítására irányul, hanem a társadalom élethez és halálhoz való kapcsolatát is alakítja, mert a meghalás fázisának befolyásolásával rituális funkciót is magára ölt, ezzel a morális gondolkodást megelőző ténnyel van dolgunk. Az ember halandó, és halandósága nem idegen tett következménye, hanem az ember végzete. Bár a halál és a születés nem olyan „természetesen” következnek be, mint a megelőző korokban, a meghalás helyzetében nyújtott orvosi beavatkozás alakítható úgy, hogy biztosítsa a várakozás idejét. Ám a kérdés mégiscsak az, hogy ezt miért kell megtenni?

Az élet teljessége és töredezettsége

Az élet teljessége a szabadság, az egészség és a jólét fogalmaival fejezhető ki, szemben a töredékessel, ami a betegség, korlátozottság, kiszolgáltatottság jellemez. Dietrich von Engelhardt az ember fragmentális élethelyzetéből következő feladatként látja eme teljesség létrehozásának igényét. Általános vélekedés szerint csak annak az embernek lehet teljes az élete, aki boldog, kiegyensúlyozott, testileg és lelkileg egészséges, társadalmi feladatait képes sikeresen betölteni. Az ember töredékes létének tapasztalata korunkban egyre élesebben kerül szembe „az egészség, a fiatalság és szépség uralkodó ideáljával”. Az antik világ még ismerte a betegség és egészség állapota mellett a neutralitás (ne-utrum, a kettőből egyik sem) állapotot, amit sajátosan „köztes állapotként” értelmezett. A ma már megszokott kettős megosztottság mellett felismerték, hogy az ember sohasem mentes a betegségtől, ezért sohasem lehet „teljesen” egészséges. A középkorban a betegség és egészség fogalmai a transzcendencia felől új megvilágításba kerültek. A szenvedés és a fájdalom, a betegség és a halál a bűneset büntetéseként jut jelentőséghez. Ez olyan létállapot, amely minden ember egyaránt érvényes jellegzetessége, és egyben jele a teljesség hiányának.

Az ebből következő felfogás a gyógyítás lehetőségét túlvilági erőknek is tulajdonította, de a beteggel való szolidaritást és az orvostudomány eredményeit is komolyan vette. A gyógyulás nem egyszerűen a beteg testrészek megjavulásából állt, hanem spirituális és lelki tartalmakat is hordozott. Ennek eredményeként fokozatosan jöttek létre a mai kórházak elődei, a hospice-ok. A kereszténységnek ez a szolidáris magatartása nemcsak a szűken vett orvosi ismeretek és az említett spirituális tartalmak segítségével valósult meg, hanem jelentős szerephez jutottak a műalkotások is, amelyek szimbolikus kifejezőerejük által segítettek nemcsak leküzdeni, de értelmezni is a beteg állapotát vagy a fogyatékosságot, az ember fragmentális létének jeleit. Mindez annak tudatosításában és spirituális szinten történő elfogadásában fejeződött ki, hogy „az élet művészetéhez (ars vivendi hozzá kell tartoznia a meghalás művészetének is (ars moriendi), ami a keresztény életstílus jellemzőjeként meghatározó erővel bírt. Az ember földi életének alakítása és életvezetése arra irányult, hogy halálára felkészüljön, és visszatérése a paradicsomba előkészített legyen. Az ars vivendi magában foglalta az ars moriendit, az élet az örök életre irányult, ami tudatos előkészületekben fejeződött ki. 

A középkori mintával való szakítást Michel Foucault a klinika és a hospice/ispotály közötti különbségtételen keresztül szemlélteti. A hospice-ban a beteg individuummal foglalkoznak, aki egy betegség hordozójaként találkozik orvosával, olyan, mint egy kriptogram (szöveges rejtvény), akiben a megkeresendő betegség felfedezésre vár, amit a megfelelő terápia követ. Ezzel szemben a klinikákon csupán betegségeket kezelnek, miközben a beteggel szemben közömbösek, „maga a betegség van jelen, jóllehet testben, ami a betegségé, és nem a beteg teste”. A beteg csupán a betegség „akcidenseként” (járulékos jegyként) jelenik meg. A betegség episztemiológiai perspektívája a beteg testnek. Ha a test eltárgyiasul, akkor megszűnik az emberi szubjektummal egységet alkotni – a „betegség naturalizálódik”.

A technika modern kori és egyoldalú abszolutizálása az emberképet is „technikaivá tette”. A betegség és az egészség megállapítása nem csupán diagnózist jelent, hanem egyúttal számszerű értékelését is. Ugyanakkor nemcsak a keresztény, de például az ajurvédikus hagyomány is a gyógyulás lehetőségét látja a betegségben: a töredékesség az egészre mutat. Ez a tapasztalat az Ószövetségben is kifejződik, ahol azt olvassuk: „Az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézs 53,5) Vagyis a betegség, a töredékesség felismerése és tapasztalata a gyógyulás bölcsője. Végső soron teljes gyógyulást egyedül Isten képes ajándékozni, az emberi lét akár teológiai, akár természettudományos értelemben mindvégig töredékes marad a jelen világ feltételei között. Ezzel kapcsolatban jegyzi meg Karl Jaspers: „Az orvos se nem technikus, se nem üdvözítő; mulandó emberi lény, egzisztencia az egzisztenciáért.” A terápiának nem csupán a testi funkciók egészségének visszaállítására kell irányulnia, hanem az értelemmel teli élet felmutatására is. Röviden: „Minden ember többé-kevésbé beteg, mert nem a paradicsomban egzisztál.”

Perszonalitás és aktualitás

Az ember személyi léte az, ami életét különösen is védendővé teszi. Egy ember személyi léte azonban olyan szemléletet feltételez, amelyből mi saját magunkat is felfogjuk önmagunkként, amelynek segítségével saját magunkhoz is kapcsolódunk. Egy embert így akkor ismerünk el személynek, ha benne felismerjük az említett perspektívát. Ekkor azonban a személy fogalma egy relációt jelöl. Valakinek a személyi léte nem belső tulajdonságaitól függ, hanem attól, hogy valaki más (reálisan vagy potenciálisan) személyként áll vele kapcsolatban. Perszonalitása kívülről kapcsolódik hozzá, két ember kapcsolatában valósul meg és alakul ki, ami kifejezi: egy személyt nem lehet csupán a szubjektum-objektum ellentét fényében megérteni. Ezért a személy fogalma egyben feltételezi a relációt. 

Másik lényeges fogalom az aktualitás: a perszonális vonatkozások nem nyugodt korrelációkban, hanem mozgalmas kapcsolatokban valósulnak meg. Ebből következik, hogy a személyes kapcsolat nem statikus, hanem „megtörténő”; a reláció eseményében válik megtörténtté. Az ember ezért nem „statikus”, hanem dinamikus értelemben személy – nem az, hanem mindig azzá válik a másokkal való kapcsolatában. Perszonalitása magában foglalja a relációt Istenhez. Ezért is állítható, hogy az ember vonatkozása a perszonalitása maga.

Az ember akkor tudja megőrizni emberi identitását, ha relációiban marad, ha személyként van jelen. Ebből is világossá válik az a humánus felfogás, amely állítja, hogy a halál – mint elszakadás egy másik embertől – csupán végzet lehet, de nem idegen tett. A halálra való közös várakozásban az valósul meg, amivel az egyik ember a másiknak személyes vonatkozásában tartozik, és ezzel együtt saját embersége (Menschlichkeit) is kifejeződik. Ez a szemlélet érvényesül a passzív halálba segítés során is, amikor a személyes vonatkozás védettségében megkönnyíthető a meghalás folyamata.

A reláció és a személy fogalmának hangsúlyozásával azonban napvilágra kerül a tulajdonképpeni dualista szemlélet problematikája, ami jellegzetes az eutanáziáról folytatott párbeszédben. Sajátossága, hogy különválasztja a személyt fizikai valóságától. Ez a szétválasztás teret enged a halál puszta fizikai értelemben vett felfogásának, és eltekint a meghalás folyamatának személyes és szociális vetületeitől. Másként: az orvos nem a beteg személyiségét oltaná ki, hanem az elviselhetetlenné vált fizikai életét. Az aktív halálba segítés mellett érvelők számára az orvos hivatásánál fogva a beteg testi állapotáért felelős. Ennek alapján azonban közreműködése támogathatná az „elszemélytelenítés” (Entpersonalisierung) folyamatát is, ami az aktív halálba segítéshez szükségesnek tűnik. Képzeljük csak el azt a paradox helyzetet, hogy a meghalni akaró embert saját hozzátartozóinak kellene megölni, vagy megfordítva: ha a meghalni kívánónak kellene saját gyermekéhez vagy anyjához fordulnia segítségért. Így azonban az érintettek arra gondolhatnak, hogy valaki hivatásánál fogva felelős a testi fájdalom csillapításáért, és a meghalni akaró embert szenvedésétől menti meg. Ugyancsak Johannes Fischer hívja fel ezzel kapcsolatban arra a figyelmet, hogy itt is az esemény ritualizálódásáról van szó, ami az érintetteket ahhoz az elképzeléshez segíti, hogy „a halál nem a meghalni akaró ember személyét érinti, hanem csupán testi életének vet véget, és ennek következtében nekik nem a személyes vonatkozások szintjén kell felelőssé válni”.

Természetesen ezen a ponton nyilvánvaló, hogy rítus helyett beszélhetünk a haláltól való elidegenedésről, a halál folyamatának intézményesüléséről is. Bár a személyek közötti kapcsolat és reláció így sem oldódik fel. Mint láttuk, a személy egy összetéveszthetetlen individuum, aki más személyek közösségén belül individualizálódik. Olyan testi-lelki tulajdonságokkal és ismertetőjegyekkel rendelkezik, amelyek a többiektől megkülönböztetik, de olyanokkal is, amelyek megegyeznek másokéval. Bár a test és a lélek egy személy „megjelenésének médiumai”, azonban a személy nem azonos csupán testi-lelki természetével. Több annál: ő maga nem ez a természet, hanem személyként birtokolja azt. Az ember interperszonális kapcsolata a halállal szűnik meg, ez azonban kizárja az aktív halálba segítés azon érvét, hogy a halál az ember testi egzisztenciájának vet csak véget, hiszen megszünteti a személyek közötti kapcsolatokat is. Az önrendelkezési jogra történő hivatkozás részben enyhíti az aktív eutanázia radikális elutasítását, mivel az egyik személy saját és tudatos döntéséről van szó. „Ám mivel az akarat és az érdekek szintjénél mélyebb síkokat is érint az aktív eutanázia problémája, a konfliktust nem lehet arra a kérdésre redukálni, hogy annak az embernek a kérését, aki ilyen jótettet (aktív halálba segítést) kér, miért ne lehetne támogatni.”

Távlatok és jelenlét

A fentiekben azt a megállapítást tettük, hogy az orvosilag asszisztált öngyilkosság kérdése elsősorban világnézeti kérdés, ami azon belül is az élet értelme és célja felől közelíthető meg. 

Ha az ember méltóságát a „végső dolgok felől”, az emberi élet beteljesedésének irányából vizsgáljuk, akkor eszkatologikus dimenziója jelenik meg. Wolfhart Pannenberg így fogalmaz: az istenképűség az ember meghatározottsága az Istennel való közösségre, és ez a meghatározottság az ember méltóságát is jelenti egyben. Ebből fakadóan válik érthetővé Pannenberg megállapítása: „Ha nem lenne Isten, akkor emberi méltóság sem lenne.”

Amennyiben az emberi méltóságot az üdvtörténet perspektívájában vizsgáljuk, akkor a korábbiak mellett más dimenziói is megjelennek a fogalomnak abból következően, hogy „az ember történelmi lényként nem csak a célja, hanem a mozgása is a célhoz vezető történelemnek. Az ember azonban a jövővel való egységét a beteljesedés felől nyeri el. Ezért az ember csak e jövő anticipációja által képes önmagaként (als er selbst) létezni.” Ekkor azonban az ember jelenléte a világban nem szabad akaratának és önkényének (félreértelmezett autonómia), hanem erre a jövőre való meghívásnak és kiválasztásnak fogható fel. Ittléte az egész emberiség és a világ jövőjének feltétele is, mert az individuum nem választható el attól a világtól, amelyben él. Ebben a történeti folyamatban van jelen istenképűsége úgy, hogy Isten képe az emberen folyvást megfelel Isten prezenciájának a világban, mivel az reprezentálja Isten jelenét. Ebből következően az Isten prezenciájával változik Isten képe is: az ember eredeti meghatározása (Isten képe) Krisztus kinyilatkoztatásával együtt formálódik Isten igazi képére. Az ember az eszkatologikus „gloria Dei felé tartó úton” válik imago Christivé. Másként fogalmazva: a teremtett ember kezdeti istenképűségéből Isten gyermekévé lesz a Fiúval való messiási közösségben, és e kettőből lesz az Istenhez való hasonlóság az új teremtésben.

Az eszkatológiai távlat minden emberi élet kezdetén ott található meghívás. Az individuum történeti jelenléte a történelem cél felé tartó mozgásaként felelősséggel jár, de az egyénnel szembeni felelősségre is kötelezi a társadalmat, hiszen ő a társadalom jövőjének hordozója és feltétele is egyben. Ebben a kétirányú felelősségben jelenik meg az individuum méltóságának eszkatologikus karaktere az élet első pillanatától fogva az utolsóig, és ez ad értelmet az élet minden pillanatának.

Az önrendelkezés és egyházi állásfoglalások

Az Ausztriai Egyházak Ökumenikus Tanácsa 2000-ben állásfoglalást bocsátott közre a humánus halál kérdésével kapcsolatban. Ehhez a tanácshoz 14 tagegyház tartozik. Ebben a nyilatkozatban az egyházak az Európa Tanács ajánlásában foglaltakhoz hasonlóan érvelnek: egyértelműen elutasítják az aktív eutanáziát, ugyanakkor követelik a fájdalomcsillapítás teljesebbé tételét. A nyilatkozat szembehelyezkedik az emberi élet redukcionalista szemléletével: „Az élet, a szenvedés és a halál végső titkot érintenek. Nekünk, keresztényeknek olyan feladatok ezek, amelyeket Isten hűségében bízva és reménykedve fogadunk el, vagyis hogy Ő sem életünkben, sem szenvedésünkben, sem halálunkban el nem hagy.” A dokumentum a továbbiakban úgy érinti az ember önrendelkezési jogának kérdéskörét, hogy azt összekapcsolja a passzív halálba segítés lehetőségével: „Az önrendelkezés ezen értelmezése alapján a személyes meggyőződést és értékítéletet tisztelni kell, és az ember orvosi kezelést érintő kifejezett akaratát is tiszteletben kell tartani. Kifejezett akaratával szemben senkit, aki döntésképes, nem szabad orvosi kezelésre kényszeríteni.”

Az állásfoglalás kiemeli a beteg akaratának kinyilvánításához való jogát, például az úgynevezett élő végrendeletben, „amelyben valaki már korábbi életfázisában halálával kapcsolatos bizonyos – életet meghosszabbító – orvosi beavatkozásokat elutasított. Ezt az etika határain belül teljes tiszteletben kell részesíteni.” A következőkben úgy szól az állásfoglalás az élet utolsó fázisáról, mint ami annak szerves része, valamint rámutat a haldokló és a haldoklót kísérők támogatásának szükségességére: „A halál folyamatában az ember személyes döntések helyzetében található, lehetősége van, hogy eddigi életének egészével szembenézzen, és eme élet be nem teljesültségét és bűneit elfogadja és elengedje. Az életnek e döntő állomásánál az ember segítségre szorul. Támogatásra azonban minden olyan embernek is szüksége van, aki haldoklókat kísér – a társadalomnak különösen is elkötelezettnek kell lennie az orvosokkal és ápolókkal való szolidaritásra.”

Miközben a palliatív orvoslás kiépítését és támogatását sürgeti a dokumentum, a továbbiakban megállapítja, hogy annak nem csupán a fizikai, de a pszichikai és szociális szenvedést is csillapítania kell. Ehhez tartozik a haldokló ember és az őt körülvevő orvosok, ápolók és hozzátartozók spirituális támogatása is. A fájdalomcsillapítás szükségességét a lehetséges kockázatok figyelembevételével hangsúlyozza: „Még ha a fájdalmat csillapító beavatkozás az élet lehetséges megrövidülését kockáztatja is, az sem lehet ok arra, hogy a fájdalomcsillapítást mellőzzék.” Az orvosi ellátás ilyen módja példaszerűen valósul meg a hospice mozgalomban, ami keresztény gyökerekből táplálkozik. 

Ebben az állásfoglalásban is kifejeződik az, amit korábban a „halálra való várakozás rítusaként” neveztünk meg, ugyanakkor elutasítja az élet szükségtelen meghosszabbítását: „Az élet elfogadásához tartozik annak tisztelete is, hogy minden ember megváltoztathatatlanul végéhez ér; ezért a meghalásnak teret és időt kell adni, és az orvosi cselekvés lehetőségeinek korlátozottságát el kell fogadni. Ezért azon beavatkozások, amelyek a haldokló ember életét szükségtelenül meghosszabbítják, ahelyett, hogy engednék őt meghalni, elutasítandók.”

Az osztrák nyilatkozat más keresztény egyházak dokumentumaival egybehangzón elítéli azokat a cselekedeteket, amelyek közvetlen célja az élet befejezése. Az érvelés ugyancsak tükrözi a fentiekben kifejtett keresztény álláspontot, hogy a halál nem választható el a személy fogalmától, és nem csupán az ember testiségét, hanem egészét érinti: „Az ilyen beavatkozások nem a szenvedéssel, hanem a haldokló személyével szemben valósulnak meg.”

Ezt az álláspontot képviseli az EKD 2008-ban kiadott állásfoglalása is, azonban jogi kontextusba ágyazva jegyzi meg az orvosilag asszisztált halálba segítéssel kapcsolatosan, hogy „éppen az orvosilag asszisztált öngyilkosság jogi szabályozásának esetében – az egyes esetek szabályozása alapján – a jog olyan jelzéseket adna, amelyek jelentősen negatív hatást gyakorolhatnak az orvosi ethoszra és az élet és halál társadalmi felfogására. Éppen a halállal kapcsolatos orvosi cselekvés példa arra, hogy léteznek olyan életterületek, amelyek jogilag nem szabályozhatóak anélkül, hogy ezáltal általános társadalmi változásokat ne idéznének elő – akkor is, ha ez eredetileg nem állt szándékukban. A törvényi szabályozás nem csupán az orvosi ethoszra vonatkozik, hanem a társadalomnak az élethez és halálhoz fűződő szemléletére is, valamint az emberek egymás iránti felelősségére a haldoklás folyamata során. Ezért az orvosilag asszisztált öngyilkosság jogi szabályozásától el kell tekinteni. Sokkal inkább a joggyakorlat áll kihívások előtt. Csak a joggyakorlat képes arra, hogy a súlyos konfliktushelyzeteket, amelyekbe az orvosok kerülhetnek, megfelelő módon számításba vegye.” A dokumentum kitér arra, hogy az ún. „halálba segítő szervezetek” (Sterbehilfeorganisations) működésével kapcsolatban is, amilyen gyorsan csak lehet, jogi tiltást kell foganatosítani.

A végső horizont fényében

Spirituális értelemben az emberi élet abszolút ellensége a halál, amelyet legyőzött Krisztus. Ezért a vitalizmus kétségbeejtő varázslata, az élni kell (a saját forrásainkból) puszta imperatívuszát meg kell törni és helyettesíteni Krisztus könyörületes uralmával, aki teremtményeinek az életet ajándékként adja vissza, és nem megparancsolja, evangéliumot ad a törvény helyett. A halál mint a földi létezés megszűnte ezért értelmezhető ellenségként, de nem abszolút értelemben, hanem utolsó ellenségként, ami „eltöröltetik” (1Kor 15,26). Mindennek szubjektív alapja, hogy az egyén földi életét ajándékként fogadja el, mert Krisztusban örök élete van. Általa van történelme az embernek, és éppen ezért nincs ismerete a kezdetről, de van a középről. A halál fogalmának biológiai és spirituális értelmezését együtt kell értelmezni. Önkényesen nem választhatók szét, hanem korrelációban állnak egymással. Spirituális meghatározottsága felől értelmezhető helyesen a biológiai halál.

Pál apostol a korinthusiakkal folytatott vitában kifejezi: a halálban a személy önazonossága megmarad, de hangsúlyozza a földi és a mennyei test közötti különbséget (1Kor 15,29–42). Mit is jelent az, hogy a személy identitása, individuális önazonossága a halálban is megmarad? Eberhard Jüngel és Wilfried Härle nyomán megállapíthatjuk, hogy a halál a személy végső passzivitásához vezet, de ebben az állapotában sem tekinthető a személy „semminek”. A gyász folyamatában úgy egzisztál, mint a jelentőségteljes Másik. Az egyén és a közösség emlékezetében, a társadalmat kisebb vagy nagyobb mértékben meghatározó eseményekben jelenlévő embertárs.  Létezik, mivel hitben azt állíthatjuk, hogy Isten emlékezetében is jelenvaló; aki alapja és eredete minden dolognak, minden időbeli eseménynek és jelenségnek, és továbbra is jelen marad akkor is, ha a történelem véges létezői már nem emlékezhetnek. Másrészt az a reménységünk, hogy a személy önprezenciájában, saját maga-jelenvalóságában (Sich-gägenwertig-Sein) az isteni emlékezet erejével „önmagaként” marad fenn. Éppen ezt az isteni jelenvalóságban létező megőrzöttséget fejezi ki az alvás metaforája a Bibliában (Ef 5,14), az egyén identitása és önazonossága fennmarad Isten hűségének állandóságában.

Aki életét az életre szóló parancs teljesítéseként éli, az a halált teljesítőképességének megszűnésében, saját élete felett való uralmának elvesztésében látja. Aki ajándékként fogja fel földi életét, abban tudatosul, hogy eme ajándék nélkül is van élete annak az Istennek a megelevenítő emlékezete által, aki létre hívta őt.

Összegzés

Az emberhez méltó halál kérdésének súlypontját az ember autonómiájáról alkotott elképzelések adják. Vitathatatlan, hogy az ember méltóságához és személyiségéhez hozzátartozik az önrendelkezés joga is, ami ugyan etikailag megalapozott, de korlátozott is. Ezért az autonómia fogalmát nem lehet abszolutizálni, ugyanakkor magában foglalja a felelősségre való felszólítást is. A haldokló ember védelemre és segítségre szorultságát kizárólag az autonómia fogalma felől nem lehet helyesen értelmezni. Az ember élete a gondolatmenetünk elején említett relációkban valósul meg, és így azokban is válik értelmezhetővé.

Elutasítandó továbbá minden olyan döntés és beavatkozás is, amelynek közvetlen célja az emberi élet kioltása. Az ilyen cselekmények nem a szenvedés csillapítására, hanem egy személy életének kioltására irányulnak. Az ilyen és hasonló tettek engedélyezése, illetve jogi szabályozásának enyhítése beláthatatlan következményekhez vezetne a társadalomban.

Az eddigiekből még nyilvánvalóbbá lett, hogy a keresztény hagyomány egyértelműen elutasítja az orvosilag által asszisztált öngyilkosságot (aktív eutanáziát). Hangsúlyozza azonban a haldokló beteg fájdalmainak csillapítását, a beteg imádságos és szerető kísérését élete utolsó szakaszában. A keresztény közösséghez tartozás egyaránt jelenti a megváltó Krisztus munkájában való részesedést (üdvösség) és a keresztény testvérek odafordulását az e világi élettől búcsúzó testvérhez. Ezek a relációk értelmet és célt adnak az élet minden pillanatához, de az örök élet és az üdvösség ígérete egyben relativizálja is az e világi élethez való feltétlen, kompromisszumot nem ismerő ragaszkodást. Így teret is enged a passzív halálba segítés meghatározott esetekben történő alkalmazásának, a személy integritásának tiszteletben tartása mellett. Hiszen ezekben a helyzetekben az orvos nem az utolsó (üdvösség), hanem az utolsó előtti (meghalni engedés) döntést hozza meg egy ember életéről. Ennek tudata azonban a haldokló beteget kísérők lelkiismerete számára is felszabadító jelleggel bír.

Hivatkozott művek

Baldermann, Ingo et al. (szerk.): Menschenwürde. Neukirchener Verlag, Neukirchen-Vluyn, 2001. (JBTh 15.)

Benzenhöffer, Udo: Der gute Tod? Euthanasie und Sterbehilfe in der Geschichte und Gegenwart. Beck, München, 1999.

Bonhoeffer, Dietrich: Schöpfung und Fall. Chr. Kaiser, München, 1958.

Engelhardt, Dietrich von: Illusion Gesundheit – ein Plädoyer für das fragmentarische Leben aus medizinhistorisch-ethischer Sicht. In: Markus Höfner – Stephan Schaede – Günter Thomas (szerk.): Endliches Leben. Interdisziplinäre Zugange zum Phänomen der Krankheit. Mohr Siebeck, Tübingen, 2010.

Erklärung des Ökumenischen Rates der Kirchen In Österreich zum Menschenwürdigen Sterben. 2000. január. http://www.oekumene.at/site/erklaerungen/article/1579.html. (Megtekintés: 2017. február 14.)

Evangelium Vitae. II. János Pál pápa enciklikája a püspököknek, a papoknak és diakónusoknak, szerzeteseknek és szerzetesnőknek, a laikus Krisztus-hívőknek és minden jóakaratú embernek az emberi élet sérthetetlenségéről. 1995. március 25. Ford. Diós István. Web: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=78. (Megtekintés: 2017. február 9.)

Fischer, Johannes: Handlungsfelder angewandter Ethik. Eine theologische Orientierung. Kohlhammer, Stuttgart, 1998.

Fischer, Johannes: Mit Leib und Seele. Die praktische Evidenz der Personenwürde. Evangelische Kommentare, 32. évf. 1999/5. 49–51. o.

Foucault, Michel: Die Geburt der Klinik. Eine Archäologie des ärztlichen Blicks. Frankfurt a. M., 1963.

Härle, Wilfried: Dogmatik. Walter de Gruyter, Berlin – New York, 31997.

Jaspers, Karl: Ein Beispiel: ärztliche Therapie. In: uő: Philosophie. 1. köt. Berlin, 1932. 121−129. o.

Jüngel, Eberhard: Tod. Gütersloher Verlagshaus, Stuttgart, 31993.

Kirchenamt der Evangelischen Kirche in Deutschland: Wenn Menschen sterben wollen. Eine Orientierungshilfe zum Problem der ärztlichen Beihilfe zur Selbsttötung. Ein Beitrag des Rates der Evangelischen Kirche in Deutschland (2008). Hannover, 2008. (EKD-Texte 97.) http://www.ekd.de/EKD-Texte/ekdtext_97.html. (Megtekintés: 2017. február 9.)

Moltmann, Jürgen: Gott in der Schöpfung. Ökologische Schöpfungslehre. Chr. Kaiser, München, 1985.

Moltmann, Jürgen: Ethik der Hoffnung. Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 2010.

Orosz Gábor Viktor: Szüleim akartak egy gyermeket. Engem Isten akart? Evangélikus Élet, 69. évf. 2003/2. 6. o. Web: http://www.evelet.hu/archivum/2003/2/61.

Orosz Gábor Viktor: Idegen méltóság. Preimplantációs genetikai diagnosztika és az emberi méltóság elve a teológia kontextusában. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2009.

Orosz Gábor Viktor: Miként az Úrral találkozik az ember. Néhány észrevétel az orvosilag asszisztált eutanáziához a keresztény antropológia felől. Embertárs, 8. évf. 2010/1. 15–22. o.

Pannenberg, Wolfhart: Anthropologie in theologischer Perspektive. Religiöse Implikationen anthropologischer Theorie. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1983.

Pannenberg, Wolfhart: Christliche Wurzeln des Gedankes der Menschenwürde. In: Walter Kerber: Menschenrechte und Kulturelle Identität. München, 1991. (Fragen einer neuen Weltkultur 8.) 

Pöhlmann, Horst G.: Abriss der Dogmatik. Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 1985.

Rat der Evangelischen Kirche in Deutschland – Sekretariat der Deutschen Bischofskonferenz: Gott ist ein Freund des Lebens. Herausforderungen und Aufgaben beim Schutz des Lebens (1989). http://www.ekd.de/EKD-Texte/44678.html. (megtekintés: 2016. december 30.)

Schneider, Ulrich Johannes: Michel Foucault – Der Körper und die Körper. In: Emmanuel Alloa et al. (szerk.): Leiblichkeit. Geschichte und Aktualität eines Konzepts. Mohr Siebeck, Tübingen, 2012. 260−272. o.

Stellungnahme der Bischofskonferenz der Vereinigten Evangelisch-Lutherischen Kirche Deutschlands (VELKD) zu Fragen der Bioethik, 13. März 2001. In: Klaus Grünwaldt – Udo Hahn (szerk.): Was darf der Mensch? Neue Herausforderungen durch Gentechnik und Biomedizin. Lutherisches Verlagshaus, Hannover, 2001. 150−158. o. Web: http://www.krause-schoenberg.de/gent_velkd-bischoefe.html.

Stock, Konrad: Einleitung in die Systematische Theologie. Walter de Gruyter, Berlin – New York, 2011.