Rettentően szép. Iszonyatosan gyönyörű. Nem ellentmondást, hanem feszültséget érzünk ezekben a szókapcsolatokban. Nem vesszük észre, hogy az „iszonyatosan” és a „rettentően” csak a túlzott fokozásnak eszköze. Arra gondolunk, hogy lehet valami egyszerre rettenetes és szép, iszonyatos és gyönyörű. Tudván tudjuk, látván látjuk, hogy szép, de elfog valami borzalom, és el-elkapjuk a szemünket. A feszültséget a döbbenetünk váltja fel.

Van-e bármi a teremtett világban, ami ilyen? Igen, talán ilyen egy vadállat haláltusája. Ilyen egy emberi szív a sebész keze alatt. Ilyen a méhlepény a szülőszoba zöld lepedőjén. És ilyenek lehetnek az angyalok: nyilván szépségesek és erősek, földöntúli szépséggel és erővel megáldva. És biztosan képtelenek lennénk hosszan nézni őket – földi szemeinkkel legalábbis. Szépséges és rettenetes lehetett a szenvedő Krisztus arca, Ézsaiás a rettenetest jövendölte: „Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfija, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele.” (53, 2-3) Pedig a szakaszt megelőző első vers az Úr hatalmáról beszél, amiről bátran vélhetjük, bár fel nem érjük, hogy gyönyörűséges.

És a lélek: a gyötrődő emberi lélek, a folyton kérdező, válságokkal és kételyekkel küzdő, önnönmagát világra segítő, nehéz utakon járó emberi lélek – egyszerre gyönyörű és iszonyatos. Magasságok és mélységek, világosság és sötétség, fények és árnyak, színpompa és feketeség, vágy és csalódás, győzelem és vereség. Kibékíthetetlennek látszó, valójában éppen együtt értelmezhető, iker-természetű jelenségek. Lelkünk bugyrai: ezekben egészen egyek vagyunk. Egyek – ún. – egészségesek és ápolásra szorulók. Fedél nélküliek és fedél alatt élők. Nők és férfiak. Felnőttek és gyermekek. Hívők és hitetlenek. Művészek és műkedvelők. Egyek vagyunk: teremtett és megkísértett, megbocsátást és utat kereső, irgalomra szoruló emberek.

Úgy gondolom, ezekre a mindnyájunk életében érvényes élményekre, és az átlagosnak cseppet sem mondható kifejezési, önkifejezési formákra találtak rá a szürrealista művészek a 20-as években, amikor felfedezték a maguk számára az akkor még „primitív”(ma törzsinek vagy természetinek mondjuk) népek művészetét. (Ez persze eleve hatalmas távolságban állt – nem csak földrajzilag – a 20. század Európájától. Hiszen amit mi művészetnek tartunk valójában a kultusz része, számukra tehát az isteneikhez vezető út része volt.) A belső szükségletből fakadó kifejezés primer formáira, a művészeti aktus tisztaságára és a tudatalatti képi világának átütő erejére ugyanakkor az elmebetegek képeiben is ráleltek ezek az alkotók. Az avantgárd művészet olyan képviselői, mint Paul Klee, Alfred Kubin, André Breton vagy Max Ernst új formavilágok keresése során jutottak el az elmegyógyintézetek falai között született művekhez.

Biztos vagyok abban, hogy sokan meglepődtek, akik körülnéztek a templomtérben. Kiállításnak kiállítás, amit látunk, képek körben a falakon, szépen paszpartuzva, keretezve. Mégis talán az értetlenség, jobb esetben valami feszültség keletkezhetett: rettentően szép. Mondtam az elején. Ne féljünk kimondani: ez a művészet más, mint a többi. De művészet! (Megjegyzem, minden művészet más, mint a többi – ami egyforma, nem művészet.)

A 20. század előtt még egyáltalán nem fordult elő, hogy terapikus céllal készült képeket tegyenek közszemlére. A század első évtizedeiben Európa- szerte elmekórházakhoz kapcsolódóan sorra alakultak a páciensek alkotásait bemutató gyűjtemények és születtek e kollekciókon alapuló – alkalmanként formabontó – tanulmányok is. Dr. Agust Marie 1905-ben a franciaországi Viellejuif-ben megalapította „Az őrület múzeumát” (La Museé de la Folie), dr. Walter Morgenthaler pedig 1921-ben Svájcban felfedezte Adolf Wölfit, a világ ma is egyik legnevesebb art brut művészét.

Art brut – mondják a franciák: nyers, durva, csiszolatlan művészet. Outsider art – így az angol: a kívülállók, a peremre szorultak művészete. Mindkettő igaz, de önmagában mindkettő kicsit kevés is. A kifejezések az elmebetegek, a lelki válságot szenvedők, a mentálisan sérültek, a perifériára szorult ismeretlenek, a naivak, a rabok, a gyermekek és részben a „primitívek” képzőművészeti munkáinak összefoglalására használatosak. Az art brut: nem a művészet tagadása, hanem spontán művészet; távol áll a kultúra, a hírnév, a piac esetlegességeitől és elvárásaitól. Amikor a szürrealisták után és nyomán Jean Dubuffet festő felfedezte az art brut-t (a kifejezés is tőle származik), éppen annak keresetlensége, őszintesége, spontaneitása és drámai, megszólító ereje nyűgözte le. 1949-ben aztán a René Drouin Galériában 50 művész 200 művet felvonultató kiállításán az ún. profik között egy naiv festő, egy médium és egy skizofrén munkáit is bemutatták. A kiállítás katalógusában Dubuffet kiállt az outsiderek keresetlensége, korlátok nélküli és megfontolatlan önkifejezése mellett: „Ezen a terminuson azokat a munkákat értjük, melyek érintetlenek a kultúrától, ahol az utánzás kevés vagy egyáltalán semmilyen szerepet nem játszik – ellentétben az intellektuálisak tevékenységével. Ezek a művészek mindent – témát, anyagválasztást és felvitelt, a ritmust és módot – saját mélyükből hívnak elő, és nem a divatos művészet konvenciói szerint cselekszenek. Itt a teljesen tiszta művészi működésnek, nyers, brut, és minden fázisban belsőleg megalkotott a művész saját impulzusai szerint/értelmében. Ez egy olyan művészet, amely párhuzam és invenció nélküli, szemben a kulturális művészet kaméleon és majom-természetével.” (Jean Dubuffet, 1949.)

Dubuffet szerepe felbecsülhetetlen, hiszen a pszichiátriai betegek alkotásain keresztül az embert magát állította középpontba. Kutatásaiban az emberi minőséget és a humánum átütő erejét – mint új művészeti minőséget – tanulmányozta, új utakat jelölt ki a képteremtő tevékenység értelmezésében. Az igazi art brut ismérve a függetlenség a kulturális intézményektől és a kifejezés intenzitása.

Mára az art brut-vel, az outsider művészettel nem csak a gyógyítás, hanem a közönség is egyre többször találkozik. A társadalom különféle csoportjainak közeledésében jelentős eszköz lehet ez a közeledés: legyen szó közös alkotásról, kiállításról, akár egy képeslap vagy utcai rajzolás kampányról. Visnyei Emőke és társai munkája is ezt a közeledést munkálja. Ők tudják, hogy a megértés az elfogadás alapja, és ebben nagyon sokat segíthet – alkotónak és látogatónak, az „utca emberének” – egy ilyen kiállítás.

Az alkotók víziói, hallucinációi „fénnyel árasztják el a képet”. Ezek a víziók és hallucinációk számunkra ismeretlen, az alkotók számára nagyon is ismerős világba kalauzolnak. A kiállításon a mindenség, a makrokozmosz és a mikrokozmosz találkozik, vagy talál egymásra. A kompozíciók mind-mind belső világok lenyomatai, kételyek és bizonyosságok képnyelvi megfogalmazása: mind-mind személyes értékek. Onirikusak: álomszerűek, hallucinatívak, azaz a képek, képelemek úgy rendeződnek, hogy nem engedelmeskednek az éber állapot törvényeinek. Hiszen nem is az a cél, hogy a külső valóságot láttassa – társadalmilag elfogadott módon, hanem a cél a belső világok feltárása, a spontán – sokszor nem könnyű – alkotó folyamat révén. Talán nem tévedek nagyot, ha az imádsághoz hasonlítom ezeket a műveket: spontaneitásukban, kötetlenségükben, elfogadásra vágyódásukban. Valódi piktopoézissel találkozunk itt: a szó Victor Brauner kiáltványából való (1924). A festészet nem szorítkozhat vagy hagyatkozhat a vizuális vagy retinális vonzerőre. Ez a festészet a külvilág szembesítése a szubjektivitás misztériumával.

És van még egy fontos szavunk, a csoda. André Breton írja a szürrealista kiáltványban (1924): „Ne teketóriázzunk, a csoda mindig szép, bármely csoda szép, sőt, csak a csoda szép.” Mi is a csoda a szürrealista számára? És vélhetjük, az itt kiállítók számára is. A csoda: a vágy és a valóság összeolvadása, a költészet és a szabadság összeolvadása. Ezek a képek – a derűsek és a fájdalommal teltek is – az élet szívében születtek. Íveljen bár híd lélektől lélekig, találkozzanak az úton napemberek és holdemberek, vergődjünk a bűn és a kegyelem felfoghatatlanságában, de reménykedjünk, hogy a köztünk sötétlő jeges űr világosodik. De reménykedjünk, hogy a fiú, akinek ma még fogaskerekek kattognak a fejében, egyszer csak szóra nyitja a száját. Hogy velük együtt várjuk: „egyszer csak szép lesz minden”.

„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent. (Mt 5, 3-4, 8)” És boldogok, akiknek megadattak a színek, mert ők látják ragyogni a földet. Boldogok, aki ismerik a vonalak titkait, mert azt is vonalakba önthetik, amire nekünk csak szavaink vannak. Boldogok, akik bátortalanul indulnak az úton, mert szárnyakat fognak kapni. Boldogok, akik alkotnak, mert meg tudnak ajándékozni másokat. Boldogok a megajándékozottak is, mert homlokukról visszaverődik a csoda fénye.

Hölgyeim és Uraim! Minden kép mögött ott áll egy ember, a humánum, az érték. Azzal a vággyal merüljünk el szemlélésükben, hogy megtudjunk valamit erről az értékről. És saját magunkról is. Szülessenek meg bennünk és közöttünk azok a csodák, amelyekre épp szükségünk van!

Lélektől lélekig – a művészetterápia margójára

Balatonboglár, evangélikus templom
A tárlat 2016. július 30-ig látogatható
Nyitvatartási idő: hétfő – péntek: 13:00 és 16:00, szombaton: 13:00 és 15:00 óra között.

A kiállítás kurátorai: Ekker Nikoletta, Visnyei Emőke.

A kiállítást Ferber Eszter művészetterapeuta és Zászkaliczky Zsuzsanna művészettörténész, az Evangélikus Országos Múzeum munkatársa, a Credo főszerkesztője nyitotta meg.