Futok. Nemsokára sötét lesz, hamarosan felkapcsolja lámpákat. Futok. Csak a magam zihálását hallom. Csak a talpam ritmikus csapódását az aszfalton. Futok. Nincs ellenfelem, csak az idő. Nem kell leküzdenem senkit, csak saját fáradtságomat. Futok. Nincs cél, hova futhatnék. Ugyanoda érkezem, ahonnan elindultam.

Amikor gyerekek voltunk, versenyeztünk. Ki ér körbe hamarabb a háztömb körül. A harmadik próbálkozás után bátyám adott egy utcahossz előnyt, hogy neki is érdekes legyen kissé. Így is vesztettem.

Most csak magam futok.

Talán ennyi, amit az életről el lehet mondani. Körbe-körbe futunk. Nincs cél előttünk. Megszokott utakon már versenytársunk sem akad. Csak a saját zihálásunk, a saját lábunk üteme, csak a saját szívverésünk kísér el.

Míg utolsót nem dobban.

Ennyi lenne?

Az út szélén kereszt. Nem hat meg. Láttam ezerszer. Tudom, Jézust nem így feszítették meg, az egész csak stilizált, szenvedésnélküli, kifésült. De hirtelen eszembe jut az a szenvedés. Az igazi. Az, ami nem ilyen szép, hogy csak így el lehetne futni mellette. Ami előtt meg kellene állni mindenképpen.

Megállok. Miért érint meg éppen most ez az emlékezés? Annyiszor volt már az életemben, köznapivá lett, érdektelen, megszokott. Miért éppen most szólít meg?

Talán életem monotonitása ébresztette fel azt a vágyat, hogy meglássak valamit értelméből? Talán a lassan utolsó dobbanására készülő szívem ijesztett meg?

Egyszer értem az Isten szenvedett. Jézus végtelenül magára maradva halt meg értem. Értem szúrták át. Értem gyalázták meg. Értem. Értem. Értem.

Hogy az életem ne puszta köröket írjon le a semmiért. Hogy minden lépésemnek lehessen célja. Hogy meghallhassam a másik lábának ritmusát is, mégha meg is előz.

Bár visszautasíthatnám szenvedését: nem érek annyit, ne tedd meg! De akkor nem lenne közöm hozzá. Akkor most nem állnék itt a csillagok alatt, és nem bámulnék az ég felé.

Már kigyújtják a lámpákat. A kereszt egyre kevésbé látszik az út szélén.