– Mit szeret jobban: prédikálni vagy tanítani a prédikálásról?

– Prédikálni. De azt hiszem, minden, prédikációval kapcsolatos dolgot izgalmasnak találok. Ha el tudom érni, hogy a többi ember, aki engem hallgat, ugyanilyen izgatott lesz, és ugyanazt a szenvedélyt érzi, melyet én, amikor a prédikálásról van szó, az nagy örömmel tölt el.

– Volt-e egy meghatározó pillanat az életében, amikor megértette, hogy Isten az igehirdetésre hívta el, vagy ez inkább egy folyamat volt?

– Tizennyolc éves koromban tértem meg, és egy évvel később megkértek, hogy vezessek egy bibliatanulmányozó csoportot. Nagyon élveztem a bibliatanulmányozást, de még inkább az azt követő beszélgetés vezetését. Ezután egyik lépés követte a másikat, és kaptam több hasonló lehetőséget. Aztán amikor elkezdtem gondolkodni arról, hogy mit kezdjek az életemmel, nem az volt számomra a kérdés, hogy miért menjek egyházi szolgálatba, hanem inkább az, hogy miért ne? És erre nem volt jó válaszom. Mióta csak elkezdtem az oktatói munkát, mindig azt éreztem, hogy nagyon élvezem ezt a fajta tanítást. Feleségemmel 1998-ban részt vettünk Angliában egy keresztyén konferencián nem sokkal azután, hogy felszenteltek anglikán lelkésszé. Az előadó egy Ruandából hazatérő misszionárius volt, aki a felszólalása végén mondott egy nagyon fontos dolgot. Lényegében arról beszélt, hogy Afrikába már nem kellene több evangelizáló munkást küldeni. Már nagyon sokan vannak az ott élők közül, akik folytatni tudják ezt a szolgálatot. Inkább olyanokra van szükség, akik igehirdetőket képeznek. Utána a feleségemmel együtt odamentünk az előadóhoz, és elkezdtünk vele beszélgetni erről a lehetőségről. Tudtam magamról, hogy nem vagyok egy született evangélista, de arra van ajándékom, hogy tanítsak másokat. Ez a beszélgetés vezetett aztán az Afrikában végzett szolgálatunkhoz, és később a Langham Partnershipnél végzett munkámhoz is.

– Sokáig tanított Afrikában prédikálni embereket, most pedig Európában teszi ugyanezt. Lát valamilyen különbséget a tanítás módjában, illetve abban, hogy hogyan fogadják azt?

– Nyilván vannak a két régió között történelmi és kulturális különbségek. De ami leginkább meglepett, az az, hogy milyen sok a hasonlóság. Nagyon hasonló kérdésekkel találkozom. Úgy tűnik, a keresztyén szolgálat kihívásai eléggé univerzálisak, bárhol a világon végzik is. Ez nem jelenti azt, hogy ne kellene odafigyelni a különbözőségekre is és megpróbálni megérteni azokat. De a hasonlóságok azt az érzést keltik bennem, hogy ugyanabban a szolgálatban állunk, és összekapcsolódunk egymással, átlépve a kulturális határokon.

– Magyarországon még nem igazán létezik megfelelő kifejezés az Expository Preaching fogalmára. Hogyan tudná leírni, hogy mi ez? Esetleg ellentétek segítségével is, hogy mi az, ami nem ez?

– A legfontosabb eleme a Szentíráshoz való hozzáállás. Ennek az a lényege, hogy engedjük, hogy a bibliai szöveg teológiája, tartalma és formája határozza meg a prédikációnk tartalmát és formáját. Valaki egyszer azt mondta, talán hívhatnánk egyszerűen biblikus igehirdetésnek is. Ezzel az a nehézség, hogy más módokon is lehet a bibliai igazságokat prédikálni. Franciaországban például szövegközpontú igehirdetésnek nevezik, de ez eléggé tudományosan hangzik. Még az angol nyelvben is ez egy speciális kifejezésnek számít. Valami olyasmiről szól, hogy magából a szövegből próbálunk felhozni valamit, ezért is szeretem leírásként a régészet képét használni. De ha elnevezném archeológiai prédikációnak, az is félreértéseket szülne. Nem az a fontos, milyen szavakat használunk. Az a lényeg, hogy az ige van a középpontban.

– Ennek az írásmagyarázati módszernek van egy hosszú hagyománya, mely John Stotthoz köthető. Erre azt is lehet mondani, hogy kicsit régimódi, és a mai emberhez talán máshogy kellene szólni. Mit gondol erről?

– Ez egy nagyon fontos kérdés. Két szinten is lehet erre válaszolni. Az egyik magának a prédikációnak mint monológműfajnak a kérdése. Sokan mondják manapság, hogy az igehirdetés egy régimódi és elavult dolog, hiszen a mai ember nem képes harminc percnél tovább egy dologra koncentrálni. Engem ez az érvelés sosem győzött meg, mivel azok, akik ezt emlegetik, mégis tudnak akár hat órán keresztül is játszani egy számítógépes játékkal. Azt gondolom, hogy mindannyian képesek vagyunk időt szakítani és odafigyelni azokra a dolgokra, amelyek fontosak számunkra, amelyek érdekelnek. A kérdés inkább az, hogyan tudjuk az igehirdetéssel felkelteni a hallgatók érdeklődését, és kapcsolódni az életükhöz. Szerintem mindannyian ismerünk olyan embereket, akiket órákon keresztül elhallgatnánk, és olyanokat is, akikre maximum két percig vagyunk képesek figyelni. Ugyanez az érvelés a politikusokat sem tántorítja el attól, hogy órák hosszat beszéljenek. Persze az erről való vita állandó, és szerintem folytatódni is fog. Az igaz, hogy ez a fajta prédikálási módszer hosszú időre nyúlik vissza, és azóta sok új módszer született. Valójában nem is John Stott találta fel. Egy kétszáz évvel korábbi prédikátor, Charles Simeon inspirálta őt, hogy megpróbáljon hozzá hasonlóan prédikálni. Ő egyébként a 18. században élt, és az igehirdetéseivel a reformátorok példáját próbálta követni. Mert mit is tettek a reformátorok, Luther, Zwingli és Kálvin? Elővették a Bibliát, és azt tanították és magyarázták. Nagyon jól ismerték az egyházatyákat is, és gyakorlatilag ugyanarra törekedtek, amire egykor ők. Kétezer év alatt talán a megközelítések és a módszerek változtak, de az egésznek a szíve, a lényege nem. Az Expository Preaching valójában csak egy új kifejezés egy nagyon ősi dologra. Az igehirdetés lényege az, hogy az evangéliumnak hirdettetnie kell – olyan módon, mely az adott kultúrának is megfelel. Amikor valaki az evangéliummal találkozik, két lehetősége van: vagy megtér, vagy nem. Az evangélium hirdetése során ezzel a kihívással kell szembesítenünk az embereket, ez a mi felelősségünk – a döntés pedig rajtuk áll. Bárhol vannak is a világon, az embereknek hallaniuk kell az igét. Erre pedig a legegyszerűbb, legközvetlenebb út az igehirdetés.

– Ezek szerint ennek az igehirdetési hagyománynak valójában ott vannak a gyökerei, ahogyan az apostolok prédikáltak?

– Remélem, hogy igen! Amikor az első tanítványok összegyűltek pünkösd után, hogy úrvacsorát vegyenek és hallgassák az apostoli tanítást, az Újszövetség még nem létezett. De kezdettől fogva központi dolog volt számukra, hogy továbbadják, amit láttak és megtapasztaltak a húsvéti események során. Nekem meggyőződésem, hogy ez a helyes prédikálási mód: az evangélium továbbadása.

– A reformáció ötszázadik jubileuma kapcsán előtérbe került a megújulás kérdése az egyházi élet számos területén. Ön szerint az írásközpontú igehirdetés felfedezése lehet-e egy út erre?

– Az egyháztörténet azért fontos, mert tanulnunk kell a múlt győzelmeiből és kudarcaiból is. Gyakran mondogatjuk, hogy az egyház a kihalás szélén áll – ezt hajtogatják már generációk óta. Emberileg szólva nincs garancia arra, hogy az egyház holnap is létezni fog. A reformáció mottója, az ecclesia semper reformanda azt jelenti, hogy minden egyházi közösségnek és minden egyes nemzedéknek fel kell ismernie a saját erősségeit és gyengeségeit, és meg kell újulnia. Az általam bemutatott bibliatanulmányozási folyamat egyik erőssége az, hogy rákényszerít, hogy észrevegyük, hogy azoknak a textusoknak is fontos mondanivalójuk van számunkra, amelyekkel nem szeretünk foglalkozni vagy amelyeket túl nehéznek találunk. Minden generációnak megvannak a maga vakfoltjai. Visszatekintve ezeket sokkal könnyebb észrevenni – a magunkét viszont nagyon nehéz. Ha azonban rendszeresen foglalkozunk a Szentírással, az rákényszerít arra, hogy ezeket a lehetséges vakfoltokat felismerjük.

– Ajánlja-e a személyes igeolvasáshoz ennek a módszernek a használatát?

– Mindenképpen. Mivel ennek a Bibliához való hozzáállás a lényege, annak a felfedezése, hogyan beszél az ősi szó a modern világhoz. A legszívesebben megfordítanám a kérdést. Szerintem minden egyes alkalommal, amikor kinyitjuk, így kellene néznünk a Bibliára, és alkalmanként tovább is adni másoknak, amit megértettünk. Ha gyakoroljuk ezt a módszert, szokássá válik, és beépül az életünkbe a Biblia rendszeres olvasása és az olvasottak komolyan vétele.

– Magyarországon a különböző felekezetek között kényes témának számít a kérdés: prédikálhatnak-e a nők? Mi a személyes véleménye erről?

– Megértem mindkét oldal érveit. Bizonyos csoportok viszonyulása ehhez a kérdéshez azt a gondolkodásmódot követi, ahogyan a világ kezeli a témát. Szerintem nem az a lényeg, mit mond a világ, hanem hogy mit mond az ige erről. Mielőtt bármit nyilvánosan kijelentenénk egyházi szinten, ezt kell megvizsgálnunk. Minden egyes keresztyén szolgálatra van elhívva. Viszont nemcsak azok szolgálnak, akik kiállnak prédikálni a gyülekezet elé. Ezért nem is úgy fogalmaznám meg a kérdést, hogy a nők végezhetnek-e igeszolgálatot. Mert végezniük kell! A Langham-képzésben mindkét véleményt képviselő közösségekkel dolgozunk együtt. A konzervatívabb egyházaknak azt tudom mondani: oké, nem akarjátok, hogy vasárnap nálatok nők prédikáljanak. De nálatok is vannak nők, akik szolgálatot végeznek. Felkészítitek-e, képezitek-e őket erre? És ha erre nemleges a válasz, az annak a veszélyéről tanúskodik, hogy nagyon korlátozott módon értelmezik a Bibliát, és ez megoszthatja a közösségeket. Amikor megnézzük, hogy a Biblia mit is mond erről, látjuk, hogy az Újszövetségben a nők mindenféle szolgálatot ellátnak. Én inkább azt kérem a konzervatív közösségektől, hogy a női vezetőkkel is rendelkező egyházakat ne nevezzék rögtön liberálisnak. A másik féltől pedig azt kérem, hogy a konzervatívabban gondolkodókat ne bélyegezzék rögtön szexistának csak azért, mert ahhoz ragaszkodnak, amit ők megértettek a Szentírásból. Lehet, hogy egyszerűen csak szeretnének hűek maradni a maguk bibliaértelmezéséhez. Azt gondolom, hogy mindkét oldalon lehet érveket meríteni a Szentírásból. A lényeg számomra az, hogy bárhogyan is dönt egy közösség, azt a Biblia tekintélyéhez való ragaszkodásból tegye, ne más indokkal. Elszomorít, ha a nők szolgálatának kérdése megosztó témává válik a különböző gyülekezetek között. Az az igazság, hogy néha aggódom is, ha kevés a nő a szeminárium résztvevői között, mert tudom, hogy nagyon sok nő aktívan részt vesz a közösségek életében, és szeretnék segíteni nekik, hogy a szolgálatukat jól végezzék.

A három, egymásra épülő modulból álló igehirdetői képzés következő alkalmát 2018. március 4. és 10. között tartják Érden. Ennek keretében lehetőség lesz az első, illetve a második modulon is részt venni.

Jelentkezni január 15-ig lehet, a következő elérhetőségen: https://www.langham.hu/igehirdeto-muhely/informaciok-a-2018-as-muhelyrol/

Fontos információ, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház a részt vevő lelkészeit a részvételi díj felével támogatja.