A Holokauszt 70 emlékév sajnálatos lehetőséget ad a különböző nézetek olyanfajta előretörésére, amelyek éppen az emlékezettől fosztják meg az embereket. Mintha az emlékezet nem a kérdéstől indulna – mint ahogy azt oly sok országban tapasztalhattuk –, hanem a punktáció elhelyezésével. Sajnálatos tény, hogy ma Magyarország – bár hetven év telt el – mégsem készült fel / nem akar felkészülni az emlékezetre. Az elmúlt rendszerek nem tették lehetővé először a beszélést, majd a vitát, a párbeszédet, az emlékezetkultúra kialakítását. Talán ebből is következik az az értelmetlenség, hogy ma, ha valaki a holokausztra emlékezik akkor vagy zsidónak kell lennie, vagy filoszemitának, nem lehet egyszerűen magyar. Ha nem emlékezik, akkor burkoltan vagy nyíltan antiszemita.

Mit keresünk akkor itt? Mire emlékezünk? Történelmi tények mutatják, hogy volt olyan idő, amikor ember emberre támadt, amikor nem testvére, hanem gyilkosa volt Isten képmása a másiknak. Ártatlan emberek kerültek kezdetben elnyomásra, majd haláltáborba. Voltak, akik helyt álltak és emberek maradtak, így segítségükre mentek testvéreiknek és olyanok is voltak, akik a mérgező ideológiából nyereséget keresve élték életüket. Sok áldozata van a holokausztnak. És ebben nemcsak azok értendők bele, akiket meggyilkoltak vagy családjukat elhurcolták, hanem azok is, akik itt maradtak. Azok is áldozatok, akik nem segítettek. És áldozat a mai generáció is.

Eközben a szembenézés és a feldolgozás várat magára. A napi aktualitások úgy tűnik prioritást élveznek és a valós emlékezés árnyékba került. Miközben szembe kéne néznünk múltunkkal, addig a múló jelennek áldozzuk fel az emlékezetet. Miért nem merünk szembenézni? Mi akadályoz meg minket, hogy méltón, a megbánás oldaláról, alázattal rójuk le tiszteletünket? Sajnos egyre inkább az az érzésem, hogy kényelmetlen a lelkiismeretünkkel való találkozás, a múlt feltárása, annak felvállalása, az őszinte szó. Sokkal egyszerűbb politikai játszmák önkényes játékával az igazságot megkerülni, mint a Soá magyarországi borzalmával szembenézni. Mind a politika, mind az egyházak, de még a zsidóság is ennek az áldozata. Annak, hogy fájó mulasztásai, saját tanítása és etikája ellen tört hetven éve és tör ma is azzal, hogy nem vállalja fel tisztán és egyértelműen a múltban elkövetett bűnét. Ezáltal kaini módon ma is megkérdezi nemzetünk, egyházaink és zsidóságunk hogy „talán őrizője vagyok testvéremnek?” (1Móz 4,9) Jól ismerjük a történetet. A Genezis első ember elleni vérontása, saját testvérgyilkosság volt. Az ember embert ölt és bűnét elmismásolni akarva, az Úr kérdésére pökhendi, szinte nevetségesnek tűnő, de sokkal inkább kiábrándító választ adott.

Az ember ma is megkerüli a válaszadást azzal, ha saját bűnét nemcsak verbalizálva, hanem valós, benső, lelkiismereti meggyőződéssel nem vállalja fel. Természetesen fel lehet sorakoztatni, hogy a visszatekintésre mennyi tisztázatlan történelmi hatással kéne ehhez szembenézni, mindenesetre úgy tűnik, hogy az elmulasztott bocsánatkérésre elmulasztott cselekvés a válasz. Tervezhetünk és befektethetünk különböző megemlékezésekbe, de addig, ameddig az emlékezet helyett a múlt történéseit politikai játszmák mulandóságába süllyesztjük, ne reménykedjünk abban, hogy lelkiismeretünkre írt találunk. Egy egymásra mutogató országban is a hibakeresést magunknál kéne kezdeni. Ez – meglátásom szerint – az emlékezet első lépcsőfoka. Ehhez a folyamathoz viszont jó lenne olyan táptalajt találni, amely nem az önös érdekeink mentén, hanem a párbeszéden alapuló testvériségen nyugszik. A felekezetek egyik lehetősége lenne, ha saját tanaikból kiindulva ezt a mediátori szerepet felvállalnák. Amennyiben megvalósulna egy zsidó-keresztény eszmerendszeren nyugvó etikus közeledés, talán elindulhatna egy olyan folyamat, amely az emlékezetkultúra érdemi fordulatát jelenthetné...

Mindeközben egy elfelejtettnek tűnő mementó, a volt Budapesti gettó falán belül, csendben, szinte letakarva hirdeti a múltat. A magyar zsidóság centrumának is tekinthető Dohány utcai zsinagóga kertjének burjánzó és szinte mindent befedő növényei alatt történelmi emlékezetünk legrelevánsabb helyét fedezhetjük fel. Itt nincs szükség szoborra, emlékműre, sokkal inkább emlékezetre. Erről a térről keveset olvashatunk. Talán Toronyi Zsuzsanna kis fekete füzete (Egy budapesti kert történetei) az, ami a tér emlékét leginkább megőrzi. Ebből a kötetből kiderül, hogy a Hősök temploma – mely az első világháborúban hősi halált halt zsidó felekezetű magyaroknak állított emléket – előtti kert a gettó felszabadítását követően tömegsírrá változott. Itt temették el a nyilas terror, az éhezés és az ostrom miatt elhunytakat. A kertet a hatvanas években szomorú eperfákkal és borostyánnal ültették be. Mára ezek a növények szinte az egész kertet ellepték. „A temető környezetében 1963-tól napjainkig számos, egymással akár ellentmondó üzenetet hordozó emlékművet emeltek anélkül, hogy bármelyik is megemlékezett volna a helyszín igazi jelentőségéről, a holokauszt áldozatainak jelenlévő tömegsírjairól.” (Toronyi 48.o) Arra sétálva, az átrium alól e néma mementóra tekintve a holokauszt áldozatainak valódi emlékhelyét látjuk és érezzük. Sajnos nem tudok róla, hogy lenne itt megemlékezés, a mártírok előtti tiszteletadás. Itt csak ők üzennek. A Hősök sírkertje mind a mai napig huszonnégy tömegsírban 2281 áldozat nyughelye.