– A világ legfiatalabb koncertorgonistájaként már tizenöt esztendősen beírta magát a koncert-naptárakba. Egyenes út vezetett a világot jelentő deszkákig?   

– Úgy is kezdhetném, hogy én voltam az elrontott gyermek, aki hamarabb ismerte Mozartot, mint Madonnát. Ez persze a jobbik rész, hiszen szüleimtől olyan értékrendet tanultam, amiben a tudás, a tenni akarás és a célok elérése állt példaként. A muzsika iránti szeretet már kisgyermekként megmutatkozott bennem, hiszen a családomban többen is zenéltek, édesapám pedig rendszeresen orgonált templomokban. Tehetsége és tudása alapján akár fő foglalkozásként is orgonálhatott volna, de az akkori kommunista érában nem léphetett feljebb egy magasabb szintre.

– Nem úgy, mint Ön, akinek már a rendszerváltoztatás és a gazdasági lehetőség szabad utat engedélyezett. Tehetségére egészen fiatalon felfigyeltek, s az első templomi orgonakoncertje után elindult a karrierje. Ilyen céltudatos volt már tizenévesként is?

– Hogyne! (nevet) Ezen az ominózus első koncertemen egy leányzót szerettem volna elkápráztatni. Mindössze két hét állt a rendelkezésemre, hogy felkészüljek, s megmutassam mit is tudok. Persze sokat tanultam már előtte is, voltak diákfellépéseim, de ez egy másik pálya volt. Meglepetésemre olyan szép számú publikum érkezett a koncertre, hogy az érdeklődők egy része kinnrekedt a templom bejáratánál. A debütálás mindig izgalmakkal teli, mégis az az őszinte szeretet, amit az emberektől kaptam, a mai napig felejthetetlen emlék számomra.

Ezután egyik felkérés követte a másikat, és 22 évesen már 500 koncert volt a hátam mögött. 1998-ban egy koncertemen David DiFiore amerikai orgonaművész felfigyelt a játékomra, és meghívott az Egyesült Államokba. Bátor döntés volt a részemről, hogy megyek, de fiatalon az ember golyóálló. Legalábbis így hiszi, és ez sok mindenen átsegíti. Sztereotípia, hogy a tengerentúli emberek mások, mint a magyarok. A kultúrember mindenhol egyforma, legyünk a világ bármely pontján. Koncertjeimre olyan közönség járt, akik ismerik Bachotés César Franckot, s ez már úgy hiszem, lelkület. Minden szépsége és pozitívuma ellenére úgy éreztem egy idő után, hogy nekem itthon van a helyem.

– Mi hozta haza?

– Elsősorban a kulturális különbségeket nem tudtam leküzdeni, a legfontosabb, az emberi kapcsolatok terén. Mikor az utcán sétálva, égette a lábamat a nap és eszembe jutott Arany János „Ég a nap melegétől a kopár szík sarja…” Na, ezt hiába is magyaráztam volna, mert már ott elakadtunk, hogy ki is az az Arany János. Ez a hiány aztán a sokszorosára nő, ha az ember a párkapcsolatában nem tudja ezt megélni. Számomra a magyarságtudat nagyon fontos, s ahogy telnek az évek, ez az érzés egyre erősödik bennem. Egy idő után azon is elkezdtem gondolkodni, hogy hol van nagyobb értéke a művészetemnek. Hol adhatok többet az embereknek? Seattle-ben, ahol abban az évben az már a 200. koncert lenne, vagy egy hazai vidéki kisvárosban, ahol abban az évben még csak három volt. A közönség azt a benyomást keltette, hogy rám itthon van szükség. Hála Istennek a mai napig érzem a szeretetet, ami körül vesz, s jól érzem magam itthon.

– Mikor újra hazatért, elindította a mai napig töretlen sikerű turnéit. Első ízben Bach halálának 250. évfordulója alkalmából, majd művészeti korszakokat bemutató tematikus hangversenysorozataival, Romantika Light, Barokk Light, Látványkoncert – Mozart & Gershwin, L’Orgue Monumentale, Verdissimo – La Bella Italia és a közkedvelt Karácsonyi történetekkel örvendeztette meg a közönséget. Mégis mi kell a sikerhez?

– Ez egy igen sok összetevőből álló komponens. Mindenképpen szükséges hozzá egy egészséges életigenlés, tettvágy. Egyébként az ember csodálatos teremtmény. Kis túlzással mindent képes megtanulni. Pár dologban átlagon felül tud teljesíteni, és egy vagy kettőben kiemelkedően tehetséges. Erre rá kell találni, s ez egyáltalán nem könnyű. Boldog embernek mondhatom magam, hogy nekem ez utóbbi megadatott. Természetesen van néhány fizikai és lelki ökölszabályom, amely szerint élek.

– Sorolna párat?

– Mindegyiknek alapja a kemény munka és a becsületesség. Az adott szó ígéretében hiszek. Ezt láttam otthon a szüleimtől, s ezt tanultam később a mentoraimtól is. A rövid út mindig könnyebb. Kevesen gyűjtik magukban össze azt a bölcsességet, hogy a siker nem cél. Csak egy melléktermék. A cél mindig az önmagában lévő isteni szikra tökéletes kibontakoztatása a magam és a közösség örömére.

– A 2013-as és 2014-es karácsonyi sorozatain valóban a közösségi érték és élmény került a középpontba. A Spirit hangversenyeire a látogatók saját készítésű díszekkel érkeztek, hogy együtt díszítsék a turné karácsonyfáját, így fordulva az ünnep valódi értéke felé. Ez utóbbi sorozathoz díszkészítéssel Böjte Csaba nevelt gyermekei is hozzájárultak egy jótékonysági program keretein belül, amelyben Csaba testvér Tusnádi nevelőotthonát támogatták a koncertekre érkezők. Fontosnak tartja a segítségnyújtást?

– Igen. Hozzá kell tennem, én ezt belső igényből teszem, s nem azért, hogy kifelé hírértéke legyen. Sokaknak tartozom köszönettel, és úgy érzem, ezt nekem is tovább kell adni. Szeretem az aktív hálát. Köszönetet mondani egy csodálatos élethelyzetért, a családért, a barátokért, a hivatásomért. Ilyen esetekben nem kell a reflektorfényben állni, elég, ha csak tesszük a dolgunkat.

– „Bachalley” projektjében, a világon először a művészi paletta két, talán legtávolabbi végét kapcsolta össze, Bach fúgáit és a Street Dance-t. Mit szólna ehhez Bach?

– Szerintem tetszene neki. A mai kor emberét több impulzus éri, mint a régieket. Meg kell találni tehát a kapcsolódási pontokat. Ha van ilyen, ez esetben a modern tánc és Bach között, akkor az formabontó és izgalmas. Mikor ezt az előadást vagy a látványkoncerteket összeállítottam, azon gondolkodtam, hogyan lehetne aktualizálni a klasszikus zenét a ma embere felé. Természetesen úgy, hogy ne vegyünk el egyetlen hangot sem az üzenetből, de mégis érthetőbbé váljon a hétköznapi hallgatóság számára is. Az alkotó mindig a lelkét teszi az előadásba. Anélkül, úgy hiszem, nem is beszélhetünk igazi művészetről. Bachnál is arra törekedtem, hogy a zene egyik – ha nem a legnagyobb – óriásával valóban találkozzanak az emberek. Azzal a lélekszilánkkal, ami általa itt maradt nekünk. Bevallom, néha ez valóban pengeélen való táncolás. Fenntartani a figyelmet úgy, hogy az ne essen át sem az érdektelenség, sem a csinnadratta irányába. Minden szépsége és nehézsége ellenére én élvezem ezt a táncot!

– Szintén közkedvelt iskolaprogramján telt házas aulák, dísztermek, tornatermek fogadják már hosszú évek óta. Vivaldi Négy évszakától a Filmvászonig című előadását több mint negyvenezer diák hallotta Magyarországon. Honnan jött az ötlet, hogy zenés előadásokat tartson a tanuló ifjúságnak?

– Igazából a fiatalabb korosztály felé egy barátom irányította a figyelmemet. Úgy gondolta, a magyarázós koncertek élménye a fiatalok körében is népszerű lehet. Először tiltakoztam, mondván távol áll tőlem, végül megpróbáltam, és bejött. Nagy öröm látni, mikor a diákok felkészülten, már hangulatot teremtve várnak. Fontos, hogy a fiataloknak közelebb hozzuk a klasszikus zenét, de ilyenkor azt is elmondom, hogy ez nem a pillanat művészete. Amit ma megtanulok, azt holnap nem tudom még úgy eljátszani, hogy az igazán színpadképes legyen. Olyan ez a szakma, mint a bor. Van olyan darab, ami azonnal fogyasztható, de az igazán ízletesek sokáig érlelődnek. 

– A reformáció 500. évfordulója alkalmából egy izgalmas látványkoncerttel járja az országot. A jubileum vagy Luther Márton személye érintette meg?

– Mindkettő. Mindenesetre Luther Márton izgalmas történelmi személyiség volt. Életét tanulmányozva rájöttem, hogy ezzel az emberrel sok tekintetben képes vagyok azonosulni. Luther józan észben, kitartásban, elvhűségben, jó szándékban, érdemi problémamegoldásban bizony példa lehet előttünk. Humoros, bölcs, zeneszerető ember volt, aki nem rejtette véka alá a gondolatait, s nem félt szembe menni a kor hatalmasságaival sem. Életéről és koráról szól ez a műsor, amivel remélem, közelebb tudom hozni a hallgatóság számára a kereszténység egyik legnagyobb lelki vezetőjének közösségformáló erejét.

– Egyedi látásmódja fiatalos lendülettel tölti meg a komolyzenét. Látványkoncertjeivel új műfajt teremtett, melyben képzőművészet, tánc és színészi játék segítségével tízezrekhez közelítette a műfajt és a hangszert. Egy koncert kékben című műsorát közel harmincezren nézték meg szerte Európában. Elismert és tiszteletnek örvendő ember. Templomos lovag, és szülővárosa, Győr kulturális nagykövete. Van még feljebb?

– Ez egy trükkös kérdés. Egyrészt mindig van, mert amíg itt vagyunk ebben a világban, addig tanulnunk, fejlődnünk, tapasztalnunk kell. Másrészt a nyugati kultúrát épp tönkre teszi a még nagyobb, még jobb, a mindent megérdemlünk elve. Meg kellene tanulnunk a kelet nagy civilizációitól az elég fogalmát. Az aranykorét, amikor nem azért nem kapaszkodunk feljebb, mert nem tudnánk, hanem azért, mert tisztában vagyunk a következményekkel, és nevetve, tudatosan lemondunk dolgokról. Bábel tornyának története ez, és épp most éljük újra. De félreértés ne essék, nem képmutató módon az életünket és annak színvonalát kritizálom. Ebben az országban akárki akármit mond, csodálatos élni. Vannak persze „Átoksori kísérteteink” (Wass Albert), de ők minden országban megtalálhatók. Arról beszélek, hogy milyen út vezet a bőséghez. A folyamatos túltermelés és az, hogy ebbe belefulladunk fizikailag és lelkileg is, hiszen nem lehet mindenkinek mindenből mindene. Vagy a zen bölcselet szerint annak felismerése, hogy mire van igazán szükségünk. Szóval van feljebb is, de ha csak azt csinálhatom a következő években, amit eddig, akkor nekem már beköszöntött az aranykor. Ami a közeljövőt illeti, novemberben jelenik meg új lemezem, amely remélem, közelebb visz minket adventben majd a karácsony ünnepéhez. Ezenkívül már készülök a 2018-as műsorokra. Több kerek évforduló is lesz, Gershwin 120, Bizet 180, míg Vivaldi 340 éve született. Ők biztosan szerepelnek a jövő évi műsorokban. És persze Bach. Ő minden kottájának tetejére odaírta, hogy „Soli Deo Gloria”, vagyis Istené a dicsőség. Nem azt nézte, hogy kinek komponál, hanem hogy fölfelé referáljon. Így szeretném én is.