–  Mit kell tudni erről az egészen különleges lemezről?

– Természetesen a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójára próbáltuk időzíteni a megjelenést, de már régóta gondolkoztunk Ágnessel, a feleségemmel, hogy készítsünk egy korálválogatást. Ő segített a lemez háttéranyagának, a szövegeknek az összegyűjtésében is. Az évforduló megünneplése mellett a másik célunk az volt, hogy ez ajándék legyen a gyülekezeteknek, a híveknek, akik szeretnek, tudnak énekelni, hiszen olyan korálok vannak rajta, amelyeket mindenki ismer. Mellékeltük a szövegeket is, hogy ha valakinek van kedve, akkor énekelhessen. Minden korált a Lutheránia énekkar énekelt fel Kamp Salamon vezényletével, és az ének után hangzik el az orgonamű, amelyben felismerhető a korál.

–  Miért pont ezek a művek kerültek a cédére?

– Olyan fontos és ismert korálokat választottam, amelyeket az evangélikus gyülekezetek sokszor énekelnek. Olyan is ez a lemez, mint egy névjegy, hiszen egész életemben elkísértek ezek a korálok. Kicsit engem is tükröz, mivel evangélikus korálzenét játszottam Európa-szerte a legtöbbször, ezek állnak hozzám nagyon közel.

–  A koráloknak komoly szerepük volt a reformáció idején. Sőt nem túlzás azt állítani, hogy segítettek a reformáció terjedésében. Most, 2017-ben ön szerint mekkora a súlya ezeknek az énekeknek az egyház életében, az egyházzenében?

– Úgy gondolom, hogy a korálok szerepe nem nagyon változott az elmúlt évszázadokban. Szinte ugyanolyan világban élünk. Luther egyrészt az énekeivel tanított, sok mindent a hittel, a meggyőződésével kapcsolatban leszögezett az éneken keresztül. Számos ének biztatást, iránymutatást ad. Ez nem változott. Azt szoktam mondani, hogy Luther az evangélium üzenetét beleénekelte az emberek szívébe és gondolataiba. Minden egyes éneke egy igehirdetés, és ma is ugyanúgy az evangélium üzenetét közvetíti, mint a 16. században.

–  Az anyanyelven való megszólalásnak komoly szerepe van abban, hogy a dalok elterjedtek, a reformáció kiteljesedett. Milyenek a magyar fordítások?

– Nagyon nehéz ezt megválaszolni, de úgy gondolom, általában jók. Én személy szerint a 16–17. századi fordításokat szeretem a legjobban. Erős, egyenes, szókimondó az akkori szöveg és általánosságban a régi magyar nyelv. De persze nem gondolom azt, hogy ma azzal a szöveggel kellene énekelni a Luther-korálokat.

–  Tanít a Zeneakadémia Egyházzene Tanszékén. Milyenek a mai hallgatók?

– A fiatalság más, mint mi voltunk, ez természetes, és nincs ezzel semmi baj. Engem sokkal inkább foglalkoztat, az ő érdekükben is, az az alap a zeneoktatásban, amely évszázadok óta ugyanaz. Az első szint a szakma, ez tanítható és tanulandó, sőt a tanulás a legtehetségesebbeknek is kihagyhatatlan. Idetartoznak például a stílusok kérdései, az interpretáció problémái, a hangszer vagy a vezénylés technikája. A másik szintet művészetnek nevezzük. Meggyőződésem és sokévi tapasztalatom, hogy ez taníthatatlan. Tudjuk inspirálni a tanítványt, nyesegetni a felesleges hajtásokat, sok mindent megmutatni, de az már az ő tehetségének és lelkületének eredménye, hogy hogyan tudja a zenét élővé varázsolni, gyönyörűséget vagy katartikus élményt szerezni. Az egyházzenész számára pedig fontos a harmadik szint is: az elhivatottság. Nekünk kell rávilágítani és példát adni arra, hogy milyen kiváltság beállni egy végtelen sorba. Egyszer megpróbáltam utánanézni a tanáraim tanárainak és azok mestereinek. Eljutottam egészen Johann Sebastian Bachig, és olyanok vannak a sorban, mint Liszt és Mozart. Anélkül, hogy ezen nagy mesterekhez hasonlítanám magam, átérzem, hogy micsoda felemelő dolog, ugyanakkor mekkora felelősséget jelent egy sorban állni velük. És a sor velünk nem fejeződhet be. Továbbadni mindent: kötelesség. Ha tanítványaink rájönnek arra, hogy előbb-utóbb válaszolni kell a kérdésre: csak szeretik-e a zenét és művészetet, vagy pedig felelősen akarnak élni, dolgozni és a musica sacra eszközével az evangéliumot hirdetni, akkor nem tanítottunk hiába.

–  Kissé triviális, de megkerülhetetlen a kérdés: miként alakult ki, hogy épp az orgona lett ennyire meghatározó hangszer az egyházzenénkben?

– A válaszhoz vissza kell kanyarodni az orgona történetéhez. Az ókor óta nagyjából kétezer éves történetét ismerjük a hangszernek. Kezdetben nem volt egyházi hangszer, a Római Birodalomban luxushangszerként használták, az uralkodó szórakoztatására. Az egyház életébe igen lassan szivárgott be, és volt ellenállás is, hiszen sokan nem felejtették el, hogy az orgona a keresztények cirkuszokban zajló lemészárlásának a kísér hangszere volt. Ugyanakkor maga az orgonaépítés – nemcsak mint kézművesség, hanem mint tudomány, amelyhez a matematika is szükséges volt – általában a kolostorokban történt, lévén, hogy a szerzetesek eljutottak a tudomány olyan fokára, hogy értettek ehhez. Nyilvánvaló, hogy a barátoknak igényük volt rá, hogy azt a hangszert, amely az oktatás területén olyan hasznos volt, az Úristen szolgálatába állítsák. A kora középkorban nagyon lassan szivárgott be a templomokba az orgona. Azonban elkövetkezett egy olyan időszak, amikor már nélkülözhetetlenné vált. Úgy vett részt a liturgiában, hogy már nemcsak egyszerűen hangulatkeltő elem volt, amely kísérőzenét szolgáltat, hanem a kórus énekével váltakozott az orgona játéka. Nélkülözhetetlen liturgiai tényező lett. Ez abból a felfogásból eredt, hogy az orgona képes „beszélni”, imádkozni, el tudja „mondani” a liturgikus szöveget. Ez évszázadokig így ment. A reformáció után úgy alakult, hogy nem a gyülekezet énekét kísérte, hanem egy versszakot énekelt a gyülekezet, egy versszak hangzott orgonán, és a hívők ebben nemcsak gyönyörködtek, hanem értették az ismert szöveg zenei megnyilvánulását. E szerepe révén az orgona nem egyszerűen szolgálója a lutheránus korálnak, hanem hirdetője. Így tölti be Luther teológiájának és a reformációnak a szellemét, amely szerint a kórus- és orgonazene, azaz a musica sacra igehirdetés.

–  A lemez borítóján egy remek fotórealista Luther-portrét láthatunk, amelyet a lánya, Zászkaliczky Ágnes festőművész alkotott. A cédéhez készült ez a festmény, vagy már egy létező képet kért el?

– Családi körben gyakran beszéltünk ennek a lemeznek a készítéséről. Arra gondoltunk, hogy miért ne vonjuk be mindazokat a művészeket, akiket szeretünk, és akikkel hasonlóan gondolkodunk. Így készült el a Luther-festmény, amelynek középpontjában a figyelmes szemlélő megláthatja a keresztet, hiszen Luther tanításának középpontjában a kereszt teológiája áll. De közreműködik a cédén Zászkaliczky András fiatal oboaművész, valamint Kamp Salamon vezényletével a Lutheránia is. Feleségem volt a zenei a rendezője a felvételnek, a hangmérnök Bükki Bence, régi jó barátunk, ahogyan a grafikus is, a borító tervezője, Bereznai Péter. Ő egyébként a szentendrei evangélikus gyülekezet tagja, mint jómagam is. Azokkal készítettük el ezt a lemezt, akiket szeretünk. Egy „egy húron pendülő” kis közösség ajándéka egy nagyobb közösségnek, reméljük, sokak örömére.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 37-38. számában jelent meg, 2017. szeptember 24-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.