A nagyheti események alatt a Jézust körülvevő emberek kivetkőznek önmagukból. Levetkőzik szerepeiket, és egy pillanatra a valódi, esendő emberi arcukat mutatják meg. Az egyik tanítványból áruló lesz, a másikból tagadó, a periférián lévő asszonyokból hűséges követők, míg a többi tanítvány szétszéled. Pilátusból védőügyvéd, a római századosból hitvalló, a bűnözőből megtért ember…

A passiótörténetet ez a kivetkőzés és ruhátlanság keretezi. Jézus jeruzsálemi bevonulásakor az emberek a ruháikat dobták a földre, a keresztre feszítéskor Jézusról szedik le ruháit. Mit jelképez ez ma számunkra? Talán azt a jóbi bölcsességet, hogy a születés és a halál állapota egy pillanatra egy és ugyanaz: a mezítelenség. S ez több, mint ruhátlanság, több, mint kiszolgáltatottság. Ez egy tiszta állapot, a kezdeti állapot, amikor még nincs szégyenérzet, nincsenek szerepek, csak az Isten és én.

A képen a cipőt pucoló gyermek maga Jézus, aki nem a megalázottságot, az alá–fölé rendeltséget látta küldetésében, hanem a lehetőséget, az egyetlen járható utat. Mert Jézus az, aki lehetővé tette az ember számára, hogy Isten sarujának széléhez közel kerülhessen. Ő az, aki megtisztított bennünket, aki lehajolt értünk, aki a porba köpött, hogy látásunk legyen.