2015. március 21-én ünnepeltük Johann Sebastian Bach születésének 330. évfordulóját. Világszerte különleges koncertekkel, fesztiválokkal emlékeznek meg erről. Ezekben a napokban intenzívebben irányul a figyelem zenéjére. Persze alkalom is ez arra, hogy az „ünnepelttel” kapcsolatos élményeinket összegezzük és átgondoljuk, miért is fontos számunkra Bach?

A lipcsei mester művészetével kapcsolatban bennem először gyermekkori élmények tűnnek elő az 1970-es évek második feléből, amikor még alsó tagozatosként szüleimmel elmentünk a Deák téri karácsonyi oratórium és passió előadásokra. Máig elevenen él bennem az az intenzív élmény, amit ezek az alkalmak jelentettek. Bach zenéjének mélysége ekkor ragadott meg, és azóta is fogva tart.

Szintén gyermekkoromtól kezdve vonzódom az orgonazene iránt és már iskolás koromban kerestem a lehetőséget, hogy minél többször hallhassam Bach orgonaműveit istentiszteleteken, koncerteken vagy éppen az akkor kapható itthoni és NDK-ban készült fekete lemezeken. Igazában ezek az élmények vonzottak a zenei pálya felé. És a pályán járva a legszebb, legértékesebb percek azok, amit az ő műveivel tölthetek.

Bach művészetével persze sokan vannak így, köztük a zenetörténet kiemelkedő alakjai is. Jellemző például, hogy Brahms egyszer így nyilatkozott: „Ha az egész zeneirodalom – Beethoven, Schubert, Schumann – eltűnne, nagyon fájdalmas dolog volna, de ha Bach eltűnne, akkor vigasztalhatatlan lennék.”

Hogy mi lehet a magyarázata ennek a különleges kiemelt helynek? Nehéz ezt megmagyarázni, de az arány szó jut elsőnek eszembe ezzel kapcsolatban. Bach műveiben kiegyensúlyozott arányban van jelen értelem és érzelem. Bartók pedig a melodikus és ritmikus elem egyensúlyát emeli ki. Ebben a kiegyensúlyozottságban, jó arányban, mintha a világegyetem rendje tükröződne vissza. Azt hiszem, ennek köszönhető, hogy Bach muzsikája egyetemesen mindenkit képes megszólítani.

Nála találjuk meg legtökéletesebben a horizontális és vertikális zenei gondolkodás egyensúlyát is. Ez azt jelenti, hogy a zenei harmóniák és az egyes szólamok önálló és egymás fölött megvalósuló szólamvezetése egyenrangú és egységes módon van jelen kompozícióiban. Ebben pedig mintha a Bach számára is origót jelentő, egymást metsző függőleges és vízszintes vonalakból kirajzolódó kereszt tükröződne vissza.

Művei annak is mintapéldái, hogyan él és lüktet egymással elválaszthatatlan egységben tartalom és forma, technika és zenei mondanivaló. Pedagógiai céllal írt darabjaiban a „mesterség” gyakoroltatása mindig elmélyült tartalommal és a legmagasabb művészi igényességgel jár együtt – gondoljunk csak az Orgelbüchlein vagy a Klavierübung korálelőjátékaira.

Ezzel az egységes gondolkodással integrálta művészetébe korának zenei stílusait, amelyeket teljes mértékben ismert, legyen szó tánctételekről, francia nyitányról, vagy olasz concerto-ról. Ugyanilyen magától értődően vált zenei nyelve egyik legmeghatározóbb részévé a lutheránus korál. Orgonaművek és kantáták során figyelhetjük meg ezt. Ez a természetesség jellemezte akkor is, amikor a korabeli evangélikus liturgia számára írt. Művészete és élete a liturgia és oktatás egységes látásmódja jegyében telt. Zeneakadémiai tanárom, Földes Imre mondata jut itt eszembe: „Kollégák, gondolják meg, ha nem lett volna Luther, nem lenne Bach.”

Amikor előadóként szembesülünk mindezzel, a legértékesebbel való találkozás élményét élhetjük át, de a Bach-művek előadása egyúttal a legkomolyabb kihívást is jelenti. Minden hangnak és részletnek szerepe van, de nem szabad, hogy elvesszen az egész folyamat íve. Egyaránt tükrözni a szerkezetet és az érzelmi történést, majdnem lehetetlen vállalkozás. Az előadónak is imádsága lehet a két szó: J. J. – Jesu juva! (Jézus segíts!), amelyet a szerző is odaírt darabjai elé. Közben maguk a művek is segítik a játékost, pontosan homogenitásukkal. Ezt élem át akkor is, amikor műveit gyakorolom, mostanában épp a 330. születésnapi hangversenyre készülök. Hosszú órák koncentrált munkája után feltöltődve, bizonyos értelemben frissebben állok fel a hangszertől.

A március 21-ei műsor gerincét olyan korálfeldolgozások adják, amelyeket első munkahelyén, Arnstadtban írt Bach. Ezek közül több minden bizonnyal a legritkábban játszott Bach-kompozíciók közé tartozik – pedig mind remekmű. A sokféle kompozíciós stílus közös jellemzője a legtöbb esetben a polifon szerkesztésmód és a merész harmóniai fordulatok alkalmazása.

A mostani műsorban a korálelőjátékok az egyházi esztendő és az istentisztelet rendje szerint követik egymást. Az első részben adventi, karácsonyi és újévi énekek kaptak helyet. Ezeket tagolja a négy tételes Kyrie-variációsorozat, valamint a Gloria és Credo énekre írt fúga és a prédikáció előtt használatos korál feldolgozása.

A második részben böjti és nagyheti énekek mellett a német Agnus Dei (O Lamm Gottes unschuldig) és az örökélet reménységét kifejező tételek szerepelnek, köztük a változatos kompozíciós stílusokat felvonultató Christus der uns selig macht, a kettőspedált alkalmazó Ach Gott vom Himmel sieh darein.

A műsor elején, közepén és végén pedig egy-egy érettebb kori kompozíció szólal meg: a karácsonyi örömöt sugárzó C-dúr prelúdium és fúga, a G-dúr gamba szonáta egy tételének átirata, valamint a passió fájdalmát és győzelmét zenébe foglaló h-moll prelúdium és fúga.

Érett kompozíciók és a zseni fiatalkori merész szárnypróbálgatásai békésen megférnek egy programban, hiszen mindegyikben ugyanaz a hihetetlen gazdagság tükröződik, amit Beethoven így fogalmazott meg: „Nicht Bach, Meer sollte man heissen” – „Nem Bachnak – pataknak –, tengernek kellene nevezni.”