„Rövid az élet, hogy mást hallgassunk…”

Gyermekkoromban Édesapámtól gyakran hallottam a fenti szellemesen túlzó vallomást. Ő szinte megszállott Bach-kutató volt, aki harminc évvel ezelőtt, 1985-ben, a 300. születési jubileumra „Az ötödik evangélista?” címmel könyvet írt, ami az Evangélikus Sajtóosztály gondozásában jelent meg.

A cím végén a kérdőjel is utal arra, hogy a Nátán Söderblom által megfogalmazott definíció, mely szerint Johann Sebastian Bachban az ötödik evangélistát tisztelhetjük, csak átvitt értelemben használható. Erre utal Gáncs Aladár könyve előszavában: Szűkebb értelemben biztos, hogy nem sorolható Bach az evangélisták közé. Zenéje nem forrás, és nem kinyilatkoztatás úgy, mint akár a négy evangélium, vagy a Biblia bármelyik könyve. De nevezhető evangélistának abban a tágabb értelemben, hogy zenéjének eszmei tartalma a fiatalkori korálelőjátékoktól kezdve a nagy passiókig, vagy a h-moll miséig: az evangélium. Bach mondani akar valamit… Szó szerint úgy, ahogyan kétszáz évvel előtte Luther Márton a zenekedvelő reformátor megfogalmazta: „Isten a zene által is hirdeti az evangéliumot.”

Bach evangéliumhirdetésének ereje, vonzása mit sem veszített az évszázadok múlásával. Jól emlékszem arra, amikor 1969-ben(!) Édesapán elkezdte a nyíregyházi nagytemplomban a hétfő esti orgonafélórákat. Kilencven százalékban Bach-művek „prédikáltak”, és volt úgy, hogy ezren is eljöttek egy hétköznap este. Ezeknek a zenés evangelizációknak is komoly része volta abban, hogy a lelkészi hivatást választottam.

A pesti teológiai akadémiára kerülve hamarosan beléptem a Lutheránia énekkarba, ahol Weltler Jenő karnagy jóvoltából újabb csodálatos Bach élményekkel gazdagodhattam. Még most is előttem van, ahogy Jenő bácsi térdre ereszkedve vezényelte a János passió egyik legszebb koráltételét... Az oratórikus művek prédikatív erejét fokozta, hogy akkoriban még magyar fordításban énekeltünk. Lehet, hogy a prozódia nem volt mindig tökéletes, de legalább mindenki érthette miről, Kiről énekelünk. Vajon nem éppen ez lenne ma is a reformáció egyik drága öröksége?!

Segédlelkészi szolgálatomat a budavári gyülekezetben kezdtem, ahol akkoriban élte fénykorát Peskó György orgonaművész. Bach összes orgonaművét többször is végigjátszotta egy igen népszerű sorozat keretében, a bécsi kapu téri templomban. Gyakran ugratott minket, lelkészeket, hogy ha mi prédikálunk, bőven akad hely a templomban, de ha Bach „prédikál” az ő közreműködésével még állnak is a zsúfolt templomban…

Ugyanez a tömegélmény kísérte már a hetvenes években is a nagy Bach-művek Deák téri előadását. Emlékszem olyan János-passióra, amikor Keken András alig tudott feljutni a szószékre, mert a lépcsőn is ültek. Hála Istennek, Bach muzsikájának ez a vonzása napjainkban is megmaradt. A legutóbbi Karácsonyi oratórium esten sokan kiszorultak az utcára, ahogy mondani szokták: „még a csilláron is lógtak…”

Ilyenkor szószékre lépni, az „ötödik evangélistával” együtt igét hirdetni, életem legszebb ajándékai közé tartozik. Ilyenkor mindig eszembe jut Édesapám bölcs tanácsa: „Rövid az élet, hogy mást hallgassunk, mint Bachot…” De ha olykor mást is hallgatunk, ami természetesen velem is előfordul, reménykedhetünk abban, hogy odaát, odafönn majd a h-moll mise Sanctus-tételével fognak köszönteni minket az angyalok…