Kilenc évesen intézetbe kerültem. A háború utáni megpezsdült időkben anyám újraindította a népi írók folyóratát, a Választ, és könyvkiadót alapított. Velem nem volt ideje foglalkozni, így jobbnak látta, ha bedug egy internátusba. Ez szerencsémre Sztehlo Gábor Gaudiopolis nevű gyermek köztársasága volt, amely viselte a kivérzett ország szegénységének jeleit, de a légköre családias volt, meghatározta a nem mindennapi lelkész egyéniség áradó humánuma és szeretete. Nagy vallásoskodás nem jellemezte Gaudiopolist, de vacsora után Gábor bácsi rövid imát mondott, és elénekeltük az evangélikus zsoltároskönyvből: „Ez a nap is csendesen,/ megint elmúlt Istenem./ Semmi bajom nem esett,/ szent karod védelmezett.”

Ma is szeretem zenével zárni a munkával telt, olykor gondokkal terhelt napot. Éjfél előtt, mikor nyugovóra térek, bekapcsolom a két kis extra hangszóróval felszerelt komputert, rákattintok a Youtube-ra, és zsongatok magamnak félórányi léleknyugtatót, ha éppen nem Chopin etűdöket Horowitz vagy Rubinstein előadásában, akkor valami súlyosabban fenségest, általában a Máté-passiót.

A kommunista diktatúra idején, tizenhét évesen kezdtem énekelni a budavári Mátyás templom kórusában. Afféle világnézeti hittevésnek is nevezhető volt, hogy felvételre jelentkeztem Bárdos Lajosnál, amellett, hogy zenét szerető és zenét ártérző ember számára öröm a közös éneklés, különösen egy kiváló karban, s egy olyan templomban, amely a zenés miséihez zenekart alkalmazhat. Basszistája volt a kórusnak a bátyám, a szoprán szólam erőssége zenetanárnő nővérem, a tenorban énekelt a férje. Kórusvezetőnket végtelenül tiszteltük. Bárdos a Zeneakadémia egyházzenei tanszékét vezette, de ez a kommunista időkben ellehetetlenült és megszűnt. A professzort, a megbecsült zenészt, már csak tizenegy gyermekére való tekintettel sem bocsátották el, de lefokozták a prozódia tanárává. Így afféle mártírnak tekintettük karmesterünket, csakúgy mint a kor másik egyházzenész üldözöttjét, Werner Alajos katolikus papot, aki remek gyerekkart szervezett Schola Cantorum Sabariensis néven, ezt a kommunista hatóságok betiltották, s mikor Werner titokban tovább énekelt „fiaival” Bach motettákat és Kodály vagy Bárdos szerzeményeket, bebörtönözték. Volt némi dac és csakazértis szellem abban, ahogyan a Mátyás templomban olykor sikerült összeszedni minden erőnket és tudásunkat, hogy előadjuk Bach H-moll miséjét. Ma is előttem van a kórusról letekintve elém táruló látvány: a jéghideg templomban szorosan zsúfolódó hívősereg, amint átadja magát a bachi zene nem evilági harmóniáinak, s csapong a fejek felett, a magasban a kizárólag oratóriuménekesként fellépő Farkas Ilonka koloratúrájának tiszta csillogása.

Tizenkilenc éves koromban Angliába vetődve, diák albérletemben, ha feledni akartam napi gondjaimat, a csodás hangú, felfedezése után alig néhány évvel súlyos betegségben meghalt vidéki postamesternő, Kathleen Ferrier hanglemezét tettem a gramofon korongjára: „Erbarme dich, mein Gott”. Manapság, esti zenés áhítatom alkalmával, általában Hamari Júlia ihletett előadásában hallgatom ugyanezt a komputer segítségével, a Passiót magát meg rendszerint a Tomaschor-ral, ezekkel az elképesztő muzikalitással és tisztasággal bonyolult bach-i zenesorokat zengő kisgyerekekkel.

Tavaly augusztusban Budapesten járván, sikerült megaranyozni a hazai utat a Deák-téri H-moll mise élményével. Ennek a szép előadásnak is volt számomra olyan mellékzöngéje, hogy lám, egybegyűltünk itt, hogy a napi politika dágványából kiemelkedve, Bach istenes zenéjével felemeljük lelkünket az emberi összetartozás magasabb szférájába.

2.

Többféle variánsa ismert a régi mondásnak, amit én így szoktam idézni: „Ha Mozart zenéje szól, arra az angyalok figyelnek. Ha Bach-é, azt maga a Jóisten hallgatja.”