Ferruccio Busoni mondása volt: „Bach az Isten, Mozart az Angyal, Beethoven az Ember.” És valóban, kicsi gyerekkorom óta mind a mai napig, ha Bachot hallom, játszom vagy dirigálom, tudom, hogy ő a zene alfája és ómegája. Rajta keresztül az Isten szólal meg és a végső anyagi megfogalmazás a legtökéletesebb mentális struktúrában ölt hangokat.

Amikor az életemben emocionális válságba kerültem, Bach zenéje mindig megoldást hozott. Megnyugodtam a nagy kozmikus rend hallatán. Az anekdota szerint Bárdos Lajos zeneszerzés óráján analizálta valamelyik Bach fúgát, ahol a fúgaszerkezet minden lehetséges részét felhasználta, és a végén ezzel a konklúzióval zárta óráját: „És mindennek ellenére nagy zene.”

Amikor megkérdeztem Fischer Annie-t, ő számára mit jelent Bach, ezt mondta: „Egy óriási nagy szív.” Pedig szeretnek zenetudósaink Bach elméjére hivatkozni indokolván, hogy miért ő a mesterek mestere. De valójában nála is, mint a művészek legnagyobbjaiban, a megfoghatatlanban találjuk a megfoghatót.

Zenei pályafutásom során különösen emlékezetesek azok a momentumok, amikor Bachot interpretálhattam. Így amikor a Berlini Filharmonikusok termének megnyitásakor én adtam az első zongoraestet a teremben, ahol a műsor első felében Bach prelúdiumokat és fúgákat játszottam a Wohltemperiertes Klavierből. Majd amikor a Salzburgi Fesztivál Golden jubileumán (1970. augusztus 14.) a Goldberg-variációkat játszottam, a műsor első felében Beethoven Hammerklavier szonáta szerepelt, és ezt a műsort azután sok más zenei központban megismételtem, így New York-ban a Carnegie Hall első szólóestemen, majd Londonban a Queen Elizabeth Hall koncertemen, Párizsban a Théatre de Sanzelize-ben, Brüsszelben, Ausztráliában és természetesen Magyarországon.