– A bibliakutatás szempontjából pezsgő 19–20. század után a harmadik évezred elején milyen újdonságok, kutatási eredmények születtek az újszövetségi írásmagyarázat területén?

– Az az igazság, hogy nincs új lelet, kézirat, amely alapjaiban megváltoztatta volna az eddigi status quót. A Nestle ugyan megérte a huszonnyolcadik kritikai kiadást, de ez még nem végleges, jobb a huszonhetedik; tanulmányokban hivatkozásul, referenciaszövegnek ezt szokták megjelölni, nem az újabbat. [Az Újszövetség görög szövegének tudományos igényű kiadása: Novum Testamentum Graece; a szöveget sajtó alá rendező bibliatudósok nevéről Nestle–Aland-kiadásként is szokás emlegetni. – A szerk.] Konszenzuson alapuló új irányzat a teológiában mostanság nem született. Próbálkozások ugyan vannak, de ezek egyelőre csak kutatói, szakértői fantáziából – ebben igen nagy a szabadság – indulnak ki. A teológusok a meglévőkhöz igazodnak, és gyakorlatilag minden irányzat ugyanazon megértési igényből indul ki. Ezt az ágas-bogas sokféleséget – van persze más megközelítési mód is – én két nagy irányba sorolom.

– Melyek ezek?

– Az egyik a posztmodern, a másik a posztkritikai bibliaértelmezés. A posztmodern irányzatnak olyan ikonikus alakjai vannak – többnyire kortársak, hetvennyolcvan évesek, általában amerikaiak –, mint Marcus Borg, John Dominic Crossan, Robert W. Funk, Gerd Lüdemann, Eugen Drewermann, illetve magyar viszonylatban ide sorolnám Jutta Hausmannt is. Ebbe az irányzatba tartozik az a vonulat, amely a történeti Jézus kutatását helyezi előtérbe, annak is egy olyan hermeneutikai megvalósítását, amely vissza akar menni a zsidó Jézusig – gondolhatunk itt Vermes Gézára, aki munkáiban a zsidó Jézusra fókuszál, a zsidó történelem és teológia értelmezése szerint, ezzel megkérdőjelezve jó néhány alapelvet a keresztény tanításban. Ide sorolhatók azok az irányzatok is, amelyeket posztkolonialista, feminista irányzatként tartanak számon. Ezeket általában jellemzi egyfajta akadémikus egyháziatlanság, nehéz is lenne egyházunk gyülekezeteire erőltetni ezt a fajta bibliai megközelítést. Érdemes megjegyeznünk, hogy Gáncs Tamás testvérünk [a Budapest-Kelenföldi Evangélikus Egyházközség igazgató lelkésze – a szerk.] éppen ilyen posztkolonialista megközelítéssel kutatta Mária Magdolnát, s ezzel úttörő volt a doktori munkája, hiszen ilyen még nem volt Magyarországon. A másik nagy irányzat a posztkritikai bibliaértelmezés. Olyan ikonikus nevek jelzik ezt, mint Mark Allan Powell – aki az egyesült államokbeli Ohio államban, Columbusban Újszövetséget tanít –, de ide sorolnám az ismert James Dunnt is, akinél Cserháti Márta kolleganőnk tanult, s nála doktorált Angliában. Megemlíteném Udo Schnellét mint megbízható német újszövetségest, de a markáns posztkritikai vonalat mégis a spanyolok adják, mint José Antonio Pagola, Antonio Piñero, Jesús Peláez vagy Justo L. González, akiknek a műveit rögtön lefordítják angolra, vagy a szerzők eredetileg is angolul írják. Fontos megjegyezni, hogy a teológia nyelve mára egyértelműen az angol lett; ha meg is jelennek világszínvonalon tanulmányok németül, ezeket azonnal angolra fordítják. Az előbb említett spanyol teológusok művei józan, jól olvasható, kritikai megközelítésű biblaértelmezések. Meg kell itt említenem Walter Kasper és Joseph Ratzinger bíborosokat. Ez utóbbit XVI. Benedek pápaként ismerjük, aki – ezt kevesen tudják – kiváló rendszeres teológus és újszövetségi írásmagyarázó is. Egyszerűen, világosan szól és ír. Összefoglalóan azt tudom mondani a posztkritikai irányzat képviselőiről, hogy „egyházias hermeneutika” jellemzi őket.

– S hova sorolnál minket, mai magyar lutheránus teológusokat?

– Mi a nemzetközi teológiában nem képviselünk komoly súlyt, jóllehet néhány művet, kommentárt világszínvonalúnak tartok, de ezek történelmi múltunkból fakadóan csak nekünk, magyaroknak jelentenek sokat, egy egészen más történeti hátterű országban, kontinensen ezek nem adják azt, amit nekünk nyújtani tudnak.

– Az előbb említett két írásmagyarázati irányzatnak mi képezi az alapját?

– Kezdjük akkor a posztmodernnel, melyet az egyértelműnek vett, rögzített igazsággal szembeni gyanakvás jellemez. Szembemegy a modern racionalizmusával, objektivitásával. Jó példa erre a modernségre az egyházunkban az 1960-as évektől vezető szerepet kapott, úgynevezett diakóniai teológia. Ez nagyon modern volt az eladdigi ásatag keresztteológiával, dicsőségteológiával szemben. Modernnek lenni azt jelentette, hogy nyitottak voltunk, sőt vagyunk – hiszen ez is a napjainkig ható egyik irányzat – mindenféle párbeszédre, mindent a történetkritika alapján magyarázunk, ismerve a textuálkritikát, a formakritikát, a redakciókritikát, amit keményen megköveteltek tőlünk teológiai tanulmányaink alatt. Gyülekezeti írásmagyarázati gyakorlatunk tulajdonképpen hosszú időn át ezekre épült, s ha valaki nem volt „elég modern”, azaz nem írta bele cikkébe, tanulmányába, dolgozatába, hogy „diakóniai teológia”, akkor azt utólag, a megjelenés előtt még gondosan „beleszerkesztették”, hogy modern legyen. A posztmodern azt nyilvánítja ki, hogy „na, ebből a szellemi falanszterből elegünk van!”, csak ne legyen semmi kötelező – többségi! – értelmezés, ami nekünk a szocialista-kommunista, „egy kaptafára gondolkodó” időből nagyon ismerős volt. A világ sokszínű, ezért sokféle értelmezés, individuális megközelítés lehetséges – ezt jelenti a posztmodern. Egyébként is egy normák nélküli társadalomban élünk, amelyben csak egy mindenki számára érvényes norma van – s ezt sajnos sokszor az egyházra is ki lehet vetíteni, s a posztmodern sem tud szabadulni ettől –, ez pedig a pénz. Ez persze abnormális. Érthetően ez a teológusokat ingerli, válaszokat keresnek, hiszen benne élnek ők is ebben a világban. A posztmodernnek – amely pluralista, eklektikus, a hagyományos határokat feszegető, tulajdonképpen nem építő, inkább romboló, ahogy vesszük… – a lendülete érthető, hiszen vannak komoly európai uniós finanszírozások is ebben, s bár tapasztalhatók a nagy látszatütközések, az eredmény vajmi kevés. Azt vallják, hogy a bibliai szöveg önmagában már nem hordozza azt az üzenetet, ami a ma emberének szól, hiába a kétszáz éve „kitermelt” sok-sok szövegmegközelítési tudományos módszer, melyek végül a teológiatudományban is használatossá váltak. Ezért azt vallják, hogy a biblikus üzenet megfejtése az olvasóban van, vagyis az a fontos, hogyan, miként olvassák a szöveget. Nőként – feminista teológia! –, férfiként? Azaz akként lesz értelme, amilyen kreativitással/ olvasatban értelmezik a bibliai szöveget. Senki nem lehet a privilegizált szövegértelmezés birtokában… A hagyományos magyarázat médiumait – úgymint szószék, egyházi sajtó, biblikus-teológiai oktatás – fel akarják váltani újabbakkal, mint művészetek, film, digitális média, „okoseszközök”. Szükségesek ezek is, de nem tehetjük meg ezeket kizárólagosnak! Marginális jelenségeket gyűjtenek össze az olvasók életéből, s azok mentén magyarázzák a textust, így akarva megtörni az egyetemes tendenciákat, azt igazolandó, hogy a szöveg végtelenül nyitott. Noha éppen a sokszínűséget hangsúlyozzák, ennek ellenére nehezen tolerálnak más iskolákat és módszereket! Nem ismerős ez nekünk valahonnan…? Sajnos ez a posztmodern irányzat olyan trendet képvisel, amelyből a Biblia szövegére és teológiai tartalmára vonatkozó őszinte érdeklődés hiányzik, s fontosabb számára a magyarázat folyamata, sőt a magyarázó maga! Hiányzik ebből az irányzatból a teológiai-egzisztenciális döbbenet, megrendülés, az a bizonyos „metanoia”, vagyis a megtérés…

– Mire következtethetünk mindebből?

– Arra, hogy keresi magát a 21. század embere. Teológusként, tudósként is, módszertanilag is keresi, mert nincs semmilyen kényszer az előbb említetten – a pénzen! – kívül.

– Mi a helyzet a másik táborral?

– Nos, a fentieknek kvázi ellenpontja a másik, a posztkritikai irányzat. Olyan biblikus tudósok tartoznak ide, akik számára a szöveghez való visszatérés, annak elemzése minden tudományosságot megelőzve (!) áhítatot kelt, és Istennel való (élő) közösséget jelent: the reality of God – az Istennek a valósága. Vallják, hogy minden bibliai kutatás tévútra jut, ha erről az isteni jelenlétről, atmoszféráról megfeledkezünk. A bibliakutatás eddigi módszereit figyelembe véve ez az irányzat a kihagyhatatlan lényegre – ultimacy – akar koncentrálni. Nem az ad lökést a szöveghez való visszatérésnek, amit az eddig megismert kritikai módszerek megtesznek, hanem amit kihagynak, amit elmulasztanak vagy elmulasztottak megtenni! Ezek a teológusok nagyra értékelik más korok „posztkritikus” szellemeit: Órigenészt, Augustinust, Kierkegaard-t, Karl Barthot, Franz Rosenzweiget, és így tovább. A posztkritikusok szövegközpontúak, de nem gondolják, hogy egyetlen kulccsal minden mondanivaló vagy jelentés feltárható, megnyitható. Nem „szedik szét” a szöveget, mint a formakritika vagy az irodalomkritika, hanem a kánoni egységet veszik komolyan. Ezért a Bibliát úgy tekintik, mint alanyi jogon egy integráns, Krisztusra mutató szövegegységet, amelyben a kicsiny kiegészíti a nagyot, a nagy a kicsit, az új, a más, a különböző színek és konnotációk kiegészítik egymást. A posztkritikai értelmezés a bibliamagyarázatot csapatmunkának, közösségi feladatnak tekinti, nem pedig individuális, személyes kalandnak, afféle monológnak. Számukra az exegézis nem szövegtan, nem egyszerűen a szöveg elemzése, hanem Isten-tan, az Istennel kapcsolatos tudomány. Az ilyen írásmagyarázó nyitott arra, hogy miközben ő elemzi a szöveget, aközben a szöveg eredeti szerzője, vagyis az Isten is „elemezze őt”, azaz engedi, hogy személyesen megszólítsa, s így érte s ne csak róla szóljon a szöveg annak társadalmi vagy humán értelmében. Amennyiben róla szól a szöveg, akkor azt teológiai értelemben teszi. A posztkritikai értelmezés mindig hármas viszonyt feltételez: szöveg, elemzés – közösségben, mert a megértés nem velem kezdődik! –, Isten. Ha ezek közül egy is kiesik, nehéz megfejteni a szöveget.

– Végezetül egy fontos kérdés: ha valaki nem teológus, akkor hogyan olvassa a Bibliát?

– Pinchas Lapide mondja: „A Bibliát vagy szó szerint vesszük, vagy komolyan.” A ma embere nagyon biológiailag gondolkodik – karcsú akar lenni, fél a haláltól –, nem istenesen, azaz teológiailag, lelkileg. Ha csak biológiailag gondolkodik valaki, akkor a Biblia üzeneteit ezoterikusan fogja értelmezni, s esetleg azt teszi meg legfőbb üzenetnek – amiről szól ugyan a Biblia, nemi kérdések, táplálkozás s a többi, csak másképpen –, ami nem fő témája a Szentírásnak. A kereszténység tulajdonképpen az ember ösztönszerű lelki értelmezése mindenféle hókuszpókusz nélkül. Ha őszintén és komolyan, azaz természetesen olvassa valaki a Bibliát, akkor az ige „dolgozik benne” a Lélek által, Isten megismerteti magát napról napra egyre jobban, s ezáltal jobban megérti az ember önmagát s helyét a világban.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 33–34. számában jelent meg 2018. augusztus 26-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.