Szabó József a Dunáninneni Egyházkerület püspöke volt, 1948. március 18-án iktatták be hivatalába. „Palócországba”, Balassagyarmatra került, ahol megismerkedett a város híressé lett egykori lakójának, Madách Imrének az életművével – az író nem mellesleg a balassagyarmati választókerület országgyűlési képviselője is volt –, és elszánt kutatója lett. Alig négyévi szolgálat után a püspöknek a kommunista államhatalom nyomására le kellett mondania tisztségéről, de megmaradhatott balassagyarmati gyülekezeti lelkésznek. 

Szabó püspök hagyatéka

„A balassagyarmati gyülekezetre óriási hatással volt Szabó püspök úr. Száműzetést jelenthetett neki, hogy idekerült, de ezt velünk soha nem éreztette. Az utána következő lelkészek időnként nehezen viselték, hogy mi állandóan Szabó püspök urat emlegetjük, de Bartha Istvánt egyáltalán nem zavarja, mert tudja, hogy nagyon szeretjük ők is. Mindenesetre Szabó püspök nevelte a gyülekezetet olyanná, amilyen most is. Hitbeli felfogása olyan nyomot hagyott bennünk, aminek köszönhetően most is csak olyasmit tudunk elfogadni, amit ő mércéül állított. Jézus-központúak vagyunk, és ha kimondom azt a szót, hogy liberális szemléletűek, akkor a szó abszolút pozitív értelmében mondom” – mondja Pozsonyi Anna, aki tizenkét évig volt egyházmegyei felügyelő, azóta a balassagyarmati presbitérium tiszteletbeli tagja. 

A gyülekezet idén emlékezett Szabó József halálának harmincadik évfordulójára, kiállítást is rendeztek ennek alkalmából, most a helyi Palóc Múzeum is tárlattal adózik emlékének, hiszen Madáchkutatóként rengeteg értékes kiadványt és szöveget gyűjtött össze – tudjuk meg Huszárik Ildikótól, a gyülekezet jelenlegi felügyelőjétől.

Szabó József nevét viseli a 2007-ben átadott tanulmányi ház is, ahol kisebb gyülekezeti csoportokat, táborokat tudnak fogadni – ottjártunkkor éppen dévai árva gyerekek látogatására készültek. Bartha István lelkész Szabó József hagyatékát tiszteletre méltónak tartja, őt magát pedig klasszikus, hiteles, régi vágású és elvhű embernek, aki sem forradalmi ellenállást nem szervezett, sem meg nem hajolt a kommunista államhatalom előtt. A gyülekezet másik nagy büszkesége Túrmezei Erzsébet, aki évekig szolgált a helyi gyülekezethez szorosan kötődő, ma egyházunk fenntartásában működő szeretetotthonban – 2011-ben a diakonissza-költőről nevezték el a szeretetszolgálatot.

„Én ide jöttem haza”

Teknős Miroslava – vagy ahogyan a többiek hívják, Mirka – 1996 óta jár a közösségbe, és alapítása óta munkatársa a Túrmezei Erzsébet Szeretetszolgálatnak. Szlovák anyanyelvű fiatal lányként jött Magyarországra, itt ismerkedett meg későbbi férjével.

„Én az egykori Csehszlovákiába jártam gyülekezetbe, otthonra mégis itt találtam. A férjem korábban nem járt templomba, nem volt hívő, de időközben ő is ideszokott. Itt volt az esküvőnk, itt kereszteltük meg a gyerekeinket is. Úgy szoktam mondani, hogy én ide jöttem haza” – meséli az asszony, akinek fontos volt az is, hogy az itteniek sosem nézték rossz szemmel, ha szlovákul mondta a Miatyánkot. „Mondtam, hogy én szlovákul szoktam imádkozni, bár megtanultam magyarul is, de úgy mondom, mint egy verset, megélni csak az anyanyelvemen tudom.”

Az időseknek helyi középiskolás és óvodás gyerekekkel közös kirándulásokat, foglalkozásokat szerveznek, és van Facebook-oldaluk is. „Próbáljuk az időseknek szebbé, értékesebbé tenni azt az időt, amelyet az otthonban tölthetnek” – mondja Miroslava.

Amilyen idős, olyan lelkes

A gyülekezet fontos közössége az énekkar, amelynek vezetője, Antal Gusztávné eredetileg matematika–ének-zene szakos tanár, jelenleg nyugdíjas.

„Úgy lettem az énekkar vezetője, hogy Réti Zoli bácsi, aki sokáig irányította a kórust, azt mondta, hogy átadná nekem egy kis időre. Ennek tizenhat éve. Ő most már elmúlt kilencvenhat éves, és szeretném, ha méltók lennénk az ő munkájához. Minden ünnepen énekelünk, minden évben körülbelül száz órát töltünk együtt, ezt kiteszik a próbák, a szolgálatok, és az énekkarból hatan-heten mindig járunk tisztelendő úrral temetni is. Nagyon szeretem a kórust, végtelenül kedves, intelligens, aranyos kis közösség” – emeli ki a karvezető, aki szerint a gyülekezet és az énekkar számára is nagy kihívást jelent, hogy a fiatalok nem nagyon jönnek. Az a korosztály, amelyikre utánpótlásként számítani lehetne, ebben a városban nincs igazán jelen. Nincs főiskola, egyetem, érettségi után elmennek, szétszóródnak a fiatalok. „De amilyen idős, olyan lelkes a csapatunk” – nyugtázza a karvezető.

Ezt a meglátást később Bartha István lelkész is megerősíti: „Kevés a keresztelő, és azoknak is nagy részében olyanokról van szó, akik már nem itt laknak, de a nagymama miatt a keresztelőt itt tartják. Ha évente két-három olyan gyereket megkeresztelek, aki hat év múlva várhatóan itt fog iskolába menni, akkor az már jó. Emiatt egyáltalán nem gondolom azt, hogy erőltetni kellene az iskolai hitoktatást – én mindenhol elmondtam, hogy aki hittanra szeretné járatni a gyerekét, az hozza el ide. Készítettem egy kis plakátot, szórólapot, elvittem az igazgatókhoz és a Klebelsberg Központba, és udvariasan megkértem őket, hogy a szülői tájékoztatáskor ezt adják át. Jelenleg tíz-tizenkét gyerek jár hittanra a gyülekezetbe” – mondja a lelkész. Szerinte ebben a településszerkezetben igen bajos lenne megszervezni a kötelező hitoktatást: „Fizikai lehetetlenség egy ilyen kis városban legkisebb történelmi egyházként az öt általános iskola nyolc évfolyamának hitoktatását megszervezni. Ki látná el ezt a feladatot? Ha korábban egy felekezetnek alig tudtak termet biztosítani, akkor hogy fognak háromnak? Nincs hozzá helyszín, nincs hozzá időpont, és nincs hozzá ember. És ha szerzünk embert valahonnan, akkor ő hol fog lakni? Meg fog tudni élni abból, hogy hetente megtart tizenhat órát néhány gyereknek? Nem azt mondom, hogy nem létezhet olyan településszerkezet, ahol ez ne működhetne, de itt ez már korábban is sok nehézséget okozott.”

A lelkész is hangsúlyozza, hogy a fiatalabb korosztály nem igazán van jelen a városban, így a gyülekezetben sem. „De ez a probléma még a számarányát tekintve sokkal nagyobb katolikus közösséget is ugyanúgy érinti. Volt olyan idő, amikor minden vasárnap énekeltünk gitáros énekeket az éppen aktuális hittanosokkal, aztán amikor csak ketten-hárman voltak, velük is énekeltünk, de egyszer csak elfogytak” – mondja Bartha István. Azt is hangsúlyozza: „Amíg az ember fiatal lelkész, addig attól menő, hogy a fiatalokkal tegeződik. Most én az idős nénikkel vagyok egy brancsban, velük tegeződöm, és azt érzem, hogy velük, köztünk van összetartó erő.” 

A lelkész és a gyülekezet az általánosnak mondható szomorú tendencia ellenére – amely szerint a gyülekezetekből hiányoznak az aktív fiatalok és a fiatal felnőttek – derűs, nyitott közösség, és mindig annak örülnek, aki éppen ott van.

A bajban is összetartanak

„Nagyon jól érzem itt magam, ez egy segítő közösség” – mondja Huszárik Ildikó, aki kifejezetten szereti azt is, hogy sok másik gyülekezettel is megismerkedhetnek, és erre a 2007-ben átadott Szabó József Tanulmányi Ház még több lehetőséget biztosít. 

Réti Edit, aki gyerekkora óta jár a gyülekezetbe, több mint tíz éve pedig a jegyzője, így jellemzi a közösséget: „Ha egy dolgot kellene kiemelni, azt tartanám a legfontosabbnak, hogy összetartó. Nem vagyunk túl nagyok, és ennek az előnyeit kimondottan élvezzük. A városban sokszor mondják, hogy »de jó nektek, hogy evangélikusok vagytok, ti milyen összetartóak vagytok, csak összedugjátok a fejeteket, és megcsináljátok, amit akartok«. Sokszor tapasztalom, hogy kívülről ez látszik. A jó értelemben vett liberális szemlélet, amelyet Anna is említett, szerintem ezt jelenti: elfogadjuk azt, amit a másik mond, és igyekszünk megtalálni a közös kapcsolódási pontot, ami aztán elindít bennünket egy irányba, amit mindenki el tud fogadni. És szerintem ez nagyon fontos.”

Amikor lelkes beszélgetőtársaimat arról kérdezem, hogy megosztottságot, válsághelyzetet élt-e meg mostanában a gyülekezet, és azt hogyan kezelték, Réti Edit így felel: „Itt mindenki ismerős, mindenki barát, annyira jó közösség ez a gyülekezet most. Nincsenek acsarkodások, furkálások, egymás ellen való beszéd. Persze ez nem volt mindig így. Nagyon sokat tesz a mostani lelkész, hogy ez így legyen. Nem engedi elburjánzani a dolgokat, ha valamilyen probléma felüti a fejét, próbálja rögtön abba az irányba terelni, hogy egyezzünk meg, és ne arról szóljon a gyülekezet, hogy ki ki ellen tud ágálni, hanem hogy ki kivel tud együttműködni. Van egy közös cél, és mindenkit azért szeretünk, amit ebbe beletesz. És amit bele tud tenni, azt mindenki csinálja is. Nem várjuk el attól, aki nem tud sütni, hogy süteményt hozzon, viszont ha szívesen összesepri az udvart, akkor azért jöjjön.”

A lelkészt válása idején is támogatta a közösség. „Hatalmasat nőtt tisztelendő úr a szememben, amikor a presbiteri ülésen elénk állt, és ezt elmondta. Annyira emberien és őszintén, hogy akkor azt mondtam, ezért minden tiszteletet megérdemel. Számomra a lelkész az az ember, aki a lelkészi szolgálatot elvégzi, az igét hirdeti. Ha ezt hitelesen teszi, és épülök általa, hogy jövök én ahhoz, hogy a magánéletében vájkáljak, és ítélkezzem?” – mondja a karvezető.

Amikor Bartha István ezzel a bejelentéssel a gyülekezet elé állt, azzal a szándékkal tette, hogy elhagyja a közösséget. Végül a közgyűlés – hatvanegy „igen” szavazat, egy nem és egy tartózkodás mellett – úgy döntött, hogy maradjon, és a téma azóta teljesen tisztázottnak, ilyenformán lezártnak is tekinthető. „Ha voltak is olyanok, akik másképp gondolták, mára egész biztosan megbékéltek” – mondta Pozsonyi Anna.

Nem csak vasárnapi keresztények

Vajon abból áll-e az itteni gyülekezet élete, hogy vasárnaponként eljönnek a templomba, vagy ennél azért több? – kérdezem beszélgetőtársaimat. Rengeteg alkalom van az istentiszteleten túl is – vágják rá –, bibliaórák, különböző komolyabb és kötetlenebb, lelki és intellektuális, beszélgetős alkalmak. Az első konkrét példa, amelyik hirtelen eszükbe jut, egy rendhagyó alkalom: „Egyik évben a lelkész úr azt találta ki, hogy rendezzünk olyan gyülekezeti délutánt, ahol a spenót a főszereplő. Mindenki azt hozta el, amit spenótból tudott készíteni, aztán közösen megettük.”

Ugyanakkor kétségkívül központi szerepet játszik a gyülekezet életében a vasárnap, azon belül is az igehirdetés. „Szabó püspök úr hatása az is, hogy rendkívül igényesek vagyunk az igehirdetésre, és Bartha István személyében olyasvalakit találtunk, aki hozza ezt a színvonalat” – mondja Pozsonyi Anna. Huszárik Ildikó szerint pedig olyanok az itteni igehirdetések, „mint egy szép kézimunka, melynek középpontjában mindig Krisztus és az örömhír áll. Mindig úgy megyünk el a templomból, hogy valamit vinni tudunk magunkkal. Nemcsak eljövünk, imádkozunk, énekelünk, és ezt kipipálhatjuk, hanem tényleg mindig tanulságos és építő az itteni alkalom”.

Azt gondolná az ember, hogy Bartha István nemrég megjelent, Pogány katekizmus című, sokak számára túlságosan is határfeszegetőként értékelt könyvét egy kis vidéki város gyülekezetében nehezen fogadták, de épp ellenkezőleg: büszkék arra, hogy a lelkészük – szerintük magvas, értelmes és mindig Krisztusra mutató – gondolatai immár szélesebb közönséghez is eljuthatnak.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 13. számában jelent meg, 2017. április 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.