Az csak lassabban esik le, hogy ezúttal a halászok akadtak hálóba. A hálót pedig Isten vonszolja éppen kifelé: szép nagy fogás. Viszont azt nem lehet tudni, hogy ki úszta meg a dolgot, aki kimaradt, vagy aki bent ragadt. Mint ahogy az sem tiszta, hogy ahogy csapkodnak a zsákmányul esettek, azért fuldokolnak, mert nem kapnak levegőt, vagy azért, mert nem kapnak vizet. Tisztítóvizet például. A királyvíz felold mindent: a salak megy, az arany marad. Kemény élmény ez, bátor halász, akik hagyta magát itt Balatonszemesen csapdába ejteni…

„Mentsetek lelkeket!” – mennydörögte a prédikátor, olyan hangon, hogy a legyek is felragadtak a tornaterem ablakaira eresztett, amúgy elég nagy szemű hálóra. Mert az is háló, csak nem olyan. Az védőháló. Belülről nem ereszt, kívülről nem jön. Csak a víz. Ahogy egy régi tanítómesterem mondta: az Isten nem csórikám. Mindig többet ad. Hát, adott is. Jó, kiadós felhőszakadást… A kosárpályán felállított Közösségi Tér sátor nem úszta meg, mi igen. Viszont a tisztítóvizet már nehezebben…

„Ó, mely sok hal terem az nagy Balatonban” – hangzik az ismert dalban. Sok és sokféle, mint a BalatonNET-en a halász. Itt nem lényeges, ki honnan jött, szikár vagy testes, fiatal vagy idős, felnőtt vagy gyermek. Mert a gyermek is halász. Valami magasabb rend és rendezőelv szerint szerveződik közösséggé, aki jelen van, és még az sem számít, hogy kezdettől fogva itt van, vagy csak most toppant be. És még valami van: erő. És ez az erő a békesség.