Hamisítatlan finn környezet, tópart, az erdőben felállított sátrak sokasága. Ráadásul gyönyörű idő, szikrázó napsütéssel. A hatalmas területen szinte elveszett az ös - szesen ezerhétszáz résztvevő, akik a különböző falvakban élték tábori életüket. Csak akkor éreztük, milyen sokan is vagyunk, amikor az istentiszteletre gyülekeztünk össze. A profi műsorvezető „bemelegítette” a közönséget. Majd megszólalt a gyerekkórus, és gyönyörűen énekelte az idei táborra született Csepp-éneket. Egészen szélrózsás hangulatunk volt, azért is, mert a jól szervezett, sok ötlettel gazdagított istentiszteleten, csakúgy, mint a tavalyi büki találkozón, a nagy halfogás történetét (Jn 21,1–14) mesélték el a szereplők az igehirdetés helyett.

Ahogy gyalogoltunk vissza a táborhelyünkre, egy mondat járt a fejemben, amelyet egy kovács Paavo Ruotsalainennek, a 18. századi finn „körtti” (kabátszárny) parasztpróféta-mozgalom későbbi vezetőjének címzett egykor, és ez teljesen megváltoztatta Ruotsalainen életét: „Egyvalami hiányzik belőled, és ezen keresztül minden. Jézus Krisztus személyes ismerete.” Talán azért hangzottak fel bennem ezek a szavak, mert – bár mindennap tartottunk úrvacsorás istentiszteletet a táborunkban, és a zászlófelvonásnál is elhangzott igei üzenet a reggeli áhítaton, s ezek az alkalmak nagyon gazdagítóak voltak – valamiféle hiányérzetem támadt az istentisztelet után.

Aztán másnap az ifjúsági táborban az oroszországi fiatalok szolgálatát hallgatva egészen másfajta érzés kerített hatalmába. Mert ezeknek a fiataloknak a tekintetében látszott valami abból, amit mai napság kevesek szemében lehet felfedezni. Próbáltam megfogalmazni magamnak, hogy mi is ez. Talán a lelkesedés, az újnak az éltető ereje, amely mostanában a nyugati kereszténységben – és itt most magunkat is idesorolom – kevésbé érezhető.

Olvastam egy újságcikket arról, hogy mostanában nemcsak Európában, de Ausztráliában is sok templomot adnak el. Egyfajta divat lett arrafelé templomból kialakított házban lakni. Az említett írásban valaki büszkén számol be arról, hogy a szószék milyen remek bárpultként funkcionál az egykori templomból átalakított lakásában. Végül is logikus: ha az élet vizének cseppjeire már nincs igényük az embereknek, akkor legalább más italok frissítsék fel. Az azonban még ennél is szomorúbb, amikor világi elvárások irányítanak bennünket az egyházban is. Mert sokan gondolják, hogy valami különlegeset, a mai ember érdeklődését felkeltőt kell tennünk. Mi is készítünk jó vagy kevésbé jó showműsorokat. Tulajdonképpen ez még nem lenne baj, hiszen nyilván fontos, hogy egy istentisztelet jól előkészített és szépen szervezett legyen. A gond azzal van, ha elvész a tartalom, ha valami más lesz fontosabbá, s nem a Krisztussal való személyes kapcsolat megerősítésén van a hangsúly. S ilyenkor, bevallom, szomorúság tör rám, ahogyan akkor, az amúgy gyönyörűen szervezett istentisztelet után.

Albert Schweitzer írja: „Amit tehetsz, csepp a tengerben, de ez ad értelmet az életednek. […] Egy csepp víz nem mutat semmi erőt. De ha a víz a szikla hasadékába kerül, s ott jéggé fagy, szétrepeszti a sziklát. Ha gőzzé válik, hatalmas gépek tengelyét hajtja. Tehát történt vele valami, ami a benne rejlő erőt hatékonnyá tette.”

Hiszem, hogy velünk is történhet valami. S még ha tudjuk is, hogy életünk csupán egy csepp a hatalmas tengerben, Isten Szentlelke mégis óriási erővel munkálkodhat egy ilyen piciny, csepp életen keresztül is. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 35–36. számában jelent meg 2019. szeptember 8-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.