A váci katolikus egyházmegyében 2012 októberében kezdtünk el egy zsinatot, amely mostanában, vagyis 2015 végén zárul. Apropója az volt, hogy éppen fél évszázad telt el a II. Vatikáni Zsinat megnyitása óta, amelyet azért hívott össze XXIII. János pápa, hogy a viharos gyorsasággal változó világban megállhassunk egy kicsit és arra kérjük az Úristent, szent lelkével mutassa meg nekünk, mi a dolga az ő hívő népének a megváltozott környezetben.

És persze nem csak a világ, az egyház is változik, amit jól példáz, hogy Benedek pápa átadta a péteri szolgálatot Ferenc pápának, akit azóta a szívünkbe zártunk, s aki egyik legfőbb feladatának tekinti, hogy napról napra szembesítsen bennünket a Jézus Krisztus példájával, befogadó szeretetével, sorsközösséget vállaló lelkületével.

Ötven évvel a II. Vatikáni Zsinat megnyitása után kedves, idős papunk, Tarnai Imre bácsi kezdett arra biztatni engem, hogy hívjak össze én is egy egyházmegyei zsinatot, mert a világ, ha lehet, most még gyorsabban változik körülöttünk. Amikor három évvel ezelőtt hozzáfogtunk ehhez a munkához, gondolni sem mertem, hogy a világméretű népvándorlási hullám kellős közepén, végül ennyire szükségünk lesz arra, hogy közösen figyeljünk az Úristen tanácsára, útmutatására.

Egyik munkatársam találóan írta le a jelenlegi migrációs helyzetet: Európa éppen úgy viselkedik, mint azok az előkelő utasok, akik még javában keringőztek a bálteremben, amikor alattuk már süllyed a Titanic. Még mindig nem érezzük a migráció jelenségének teljes súlyát. Ferenc pápa utalt arra, hogy Európa egyelőre még csak az előtte tornyosuló migrációs jéghegy csúcsát látja, mert bizonyosan eljön az idő, amikor nem százezrek, hanem menekülő, vagy éppen emberibb életre vágyó milliók érkeznek majd az öreg kontinensre. És bizony, ez akár már a mi életünkben is bekövetkezhet. Elég csak arra gondolni, hogy az elmúlt ötven évben háromszorosára, közel hét és fél milliárdra növekedett az emberiség lélekszáma, ami olyan változás, amit mi, innen Európából nézve szinte felfogni sem tudunk. Mindeközben itt nem javult, sőt romlott a demográfiai helyzet, egyre fogyatkozó népesség lakja a kontinens országait. Igaz ez Magyarországra is, és a tendencia szolid mérséklődéséért hálával kell gondolnunk a cigányságra, és az elmúlt évtizedekben hazánkba bevándorolt tömegekre, külhoni magyarokra, kínaiakra, arabokra.

Vagyis a bevándorlás nem új jelenség és ne legyenek illúzióink, a migrációs nyomás nem fog enyhülni, sőt erősödni fog. Ha geológiai hasonlattal akarjuk leírni a helyzetet, azt kell mondanunk, hogy az Európát és a harmadik világot szimbolizáló, egymásnak feszülő, mélységi kőzetlemezek a kritikus pillanatban földrengést okoznak, ami átalakíthatja az egész tájat.

Mit kell nekünk, keresztényeknek tennünk ebben a helyzetben? Hívő emberként hogyan kell viszonyulnunk a vándorlókhoz?

Érthető, hogy most meg vagyunk kissé zavarodva, mert nincsen előre megírt receptünk a probléma megoldására. Egy biztos, kiindulási pontunk nem lehet más, mint az, hogy Jézus Krisztus ma is ugyanaz, aki volt, és az is marad mindörökké. Vállalta embersorsunkat, és egyházi ünnepeinken mindannyiszor ugyanazt igyekszünk tudatosítani magunkban és egymásban, hogy Jézus soha nem ment el részvét nélkül semmiféle ínség mellett. Az együtt érző szeretet, a sorsközösséget vállaló lelkület az, amit meg kell tanulnunk Jézustól, és csak ez határozhatja meg viszonyunkat embertársainkhoz, függetlenül attól, hogy ők a Föld mely részén látták meg a napvilágot. Igaz keresztény ember számára ez a hozzáállás megkérdőjelezhetetlen, csak a megvalósításban bizonytalanodhatunk el, és éppen ebben a helyzetben vagyunk most. A bajban pedig kérnünk kell a Szentlélek segítségét, ő mutassa meg, mit kell tennünk!

A magyar hétköznapok részévé vált a menekültek áradata, ugyanakkor fokozza a bizonytalanságunkat, hogy ezek az emberek átmennek országunkon. Kicsit olyan ez, mint amikor a Tizedes és a többiek című filmben a romos házban meghúzódó magyar katonák meg akarják adni magukat a feléjük áradó orosz seregnek, ezt jelezve egy botra tűzött fehér rongyot lobogtatnak fedezékük mögül, ám legnagyobb meglepetésükre az ellenség simán elrohan mellettük, hiszen egészen más céllal indították a rohamot. Valahogy így vagyunk ezzel mi is. Segíteni akarnánk, de a menekülők szinte átlépnek rajtunk. Akkor mégsem kell befogadnunk őket? Talán nincs is semmi közünk hozzájuk? Ez okozza most a keresztény emberekben a bizonytalanságot. De én úgy sejtem, hogy egyszer ez a helyzet is változni fog, az átvonulás véget ér, visszajönnek hozzánk, vagy pedig Magyarországot tekintik majd úti céljuknak, mert belátják, hogy mi befogadjuk a valóban menekülőket. Magyarország vezetői most arra törekednek, hogy a felénk igyekvő vándorok ne az ablakon másszanak be, hanem rendesen, jöjjenek be az ajtón. Én azt gondolom, hogy így vagy úgy, de mindenképpen be fognak jönni, és erre a helyzetre kell nekünk felkészülni, végig kell gondolnunk, hogy mit kell tennünk értük.

Ám ehhez először azt kell tisztáznunk, hogy mit kell tennünk önmagunkért? És úgy gondolom, az átvonulással az Úristen még ad lehetőséget nekünk arra, hogy felkészüljünk a bevándorlókkal való tényleges találkozásra, a tényleges befogadásra. Talán Böjte Csaba atyától hallottam először ezt a gondolatot: ne problémát lássunk az idegenek befogadásában, hanem azt, hogy ezzel az Úristen alkalmat ad nekünk hitünk megújítására, arra, hogy a hit szerinti krisztusi életben megerősödjünk. Éljük meg kegyelmi időként a népvándorlást!

Ezen a ponton mindenképpen választ kell adnunk arra kérdésre, hogy vajon illethetjük-e még keresztény jelzővel Európát? Bármennyire is fáj nekünk, de a válasz egyértelmű nem. És itt nem csak arra a vitára kell gondolnunk, hogy állítsanak-e Brüsszelben karácsonyfát vagy sem, vagy éppen arra, hogy az unió vezetői nyíltan megtagadják keresztény gyökereinket. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az öntelt, magabiztos, anyagi javakban bővelkedő Európa általában megfogyatkozott a hitében. Először nem akartam elhinni, hogy Németországban, vagy éppen Hollandiában templomokat zárnak be, adnak el, aztán idén nyáron a saját szememmel láttam a keserű valóságot Hágában. Évek óta nem szenteltek katolikus papot Hollandiában!

Az ebben a hitében meggyöngült Európába özönlenek most a bevándorlók. Nyilván megrettenünk attól, hogy a migránsok egy számunkra idegen kultúrából, más vallási közösségekből érkeznek. Joggal tesszük fel magunknak a kérdést: mi történik a kereszténynek mondott Európával, ha elárasztják a muszlimok? Én úgy gondolom, hogy jobban kell félnünk azoktól a liberális eszméktől, amelyek tagadják a kontinens keresztény gyökereit, mert ez tesz minket igazán sebezhetővé a jelenlegi migrációs helyzetben. Szinte észre sem vettük, hogy a liberalizmus és a pénz világának bénító ereje már-már megfojtotta a mi szeretett keresztény világunkat. Ha a békát forró vízbe vetik, azonnal kiugrik belőle, de ha lassan forralják alatta a vizet, akkor nem érzékeli a veszélyt, egyre jobban érzi magát a langyosodó vízben, és észre sem veszi, hogy szép lassan megfő.

Ezért is hiszem azt, hogy a népvándorlással az Úristen most esélyt ad nekünk arra, hogy megvizsgáljuk lelkiismeretünket, megszilárdítsuk Krisztushoz igazodó hitünket, visszatérjünk keresztény önmagunkhoz. Újra rá kell találnunk az önmagunkban és családjainkban megfogyatkozott, eleven hitre és ez lesz a feltétele annak, hogy úgy tudjunk tekinteni a hozzánk érkező bevándorlókra, mint ahogyan Krisztus tekintett az ínséget szenvedőkre. Nem azt kell néznünk, hogy az érkezők miként nehezítik meg életünket, sokkal inkább azt kell kitalálnunk, hogy mit tudunk tenni értük, hogyan tudjuk testvérünkként elfogadni őket, megosztani velük életünket.

2015 nyarán egy nyári egyházi táborban beszéltem arról, hogy bevándorlókkal lehetne életben tartani az elnéptelenedő falvainkat. Bőven akadna hely azoknak, akik elfogadnak minket, kultúránkat, rendünket, akik itt akarnak élni velünk. Mire hazaértem már várt az egyik táborozó elektronikus levele, amelyben azt kérdezte, vajon egészen komolyan gondolom-e azt, amit mondtam? Fogadjuk be őket?! Nem egyszerű kérdés ez, de gondoljunk például arra, hogy a török dúlás után Mária Terézia tömegével telepítette be kiürült településeinkbe a svábokat, akik többségükben protestánsok voltak, s akkoriban a katolikus magyarság majdnem úgy érezhette magát, mint ahogyan most mi érezzük magunkat az érkező muszlim tömegek láttán. Tudjuk-e majd őket integrálni? Tudunk-e majd nekik segíteni?

Ínséget szenvedők mindig lesznek. Éppen egy évvel ezelőtt írtam meg a cigányságról a körlevelemet. Abban írtam azt, hogy keresztény lelkiismeretünk lakmuszpapírjaként kell tekintenünk arra, hogyan viszonyulunk cigány testvéreinkhez. Legyen ez személyes hitünk egyik legfőbb kontrollja! Képesek vagyunk-e arra, hogy Krisztusban testvérünkként tekintsünk rájuk? Egy újságíró megkérdezte tőlem, hogy érvényesnek tartom-e ezt a mondatot a migránsokra vonatkozóan is? Nem lehet kétséges a válasz: igen.

Nagyon nehéz ezen az úton járni, de igaz keresztény ember számára nem lehet más út. Persze megrettenhetünk attól, hogy esetleg végül majd ők erőltetik ránk kultúrájukat, gondolkodásmódjukat, vagy akár vallási gyakorlatukat. De nehogy úgy járjunk, mint az a vándor, aki mellett megrezzent a bokor, mire ő rémületében botjával jókorát odasuhintott, ám a bokorból nem egy veszedelmes kígyó hullott ki, hanem egy élettelen kismadár. Keresztény emberként nem gondolkodhatunk másként, fel kell tételeznünk az érkezőkről, hogy valóban veszedelemből menekülnek, és nem keríthet hatalmába bennünket a kormányzat által a migránsokkal szemben gerjesztett gyűlölet. A hozzánk érkező vándorok éppen olyan emberek, mint mi, nem tehetnek arról, hogy a világnak szegényebb, vagy éppen veszedelmes vidékére születtek. Ne arra keressünk magyarázatot, hogy miért rekesztjük ki őket, miért tagadjuk meg tőlük a segítségünket! Ne a bokorban motozó kígyóként tekintsünk rájuk!

És persze mindezeken túl mindenkor szem előtt kell tartanunk a Krisztustól kapott missziói parancsot: menjetek el, és tegyetek tanítvánnyá minden népet! Nem térhetünk ki az egyik legfontosabb feladatunk elől! Régen a misszionáriusok a világ legvadabb, távoli vidékeire mentek, hogy az ott élőknek Jézus tanításáról beszéljenek. Most idejönnek azok, akikhez annak idején el kellett utaznunk. Miért ne beszélhetnénk nekik Jézusról? De csak akkor fogunk tudni hitelesen beszélni Krisztusról, ha a bevándorlók hitben erősnek, igaznak látják a mi személyes életünket, önzetlenségünket, szerénységünket, látják azt, hogy képesek vagyunk akár lemondani is bizonyos javainkról, azért, hogy nekik is jusson.

Segítsen minket az Úristen, hogy megálljuk a helyünket ebben a nehéz helyzetben! Ám abban nem kételkedhetünk, hogy arról ismernek meg bennünket, Krisztusban igaz hívőket, hogy szeretjük felebarátunkat, bárhonnan is érkezzen, bárki legyen is az. Nem a templomaink, hanem szívünk nagysága, szeretetünk ereje alapján mérnek meg bennünket.

Egy riporter azt kérdezte tőlem, nem lehet-e, hogy most kell bepótolnunk mindazt, amit keresztényként a cigányok, a hajléktalanok és szegények felé elmulasztottunk?

Bizony, lehet. És az Úristen segítségével semmi sem lehetetlen.