Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Jézus Krisztusban!

Útra indulunk A pontból B-be. Nagyjából látjuk, honnan is, az A pont látható. Itt van most ez a pillanat, kezdjük ismerni egymást. Vannak képeink egymásról – lelkésznek a gyülekezetről, gyülekezetnek a lelkészről.

Állandóan A pontból B pontba tartunk. Ugyan gimnáziumi éveim alatt rühelltem a matematika nyelvét, hogy mindennek kis vagy nagy A, B, C, D, alfa, béta, gamma a neve; az autó mindig A-ból B-be tart – és bevallom, amikor a sinus, cosinus, tangens, cotangens fogalmak is bejöttek a képbe, én teljesen elvesztettem a fonalat… Tehát utáltam ezt a művi, A-ból B-be tartó világot, és azt is hamar beláttam, hogy körülbelül pont ugyanannyira lenne izgalmas számomra a K és L, vagy az R és S pontok közötti problémarendszer, mint az A és B pontok közötti. Utáltam én ezt nagyon, de hát a kettesért azért mégiscsak beleszuszakolja magát az ember A és B közé, mert hát a célt el kell érni. El kell jutni az érettségietlenség A-jából az érettségi B-jébe. És az alapséma azóta is így maradt: állandóan A-ból B-be tartunk, célokat akarunk elérni, valamiért megyünk, valahova tartunk, ahol ott akarunk lenni, valamit teszünk, amit teljességre akarunk juttatni. Célok, projektek, tervek között állandóan haladunk, úton vagyunk. És igen, itt is, Csömörön is lesznek céljaink, projektjeink, terveink, amiket elérni akarunk közösen.

Felszabadító volt persze meghallani először a frázist, hogy igazából sohasem maga a cél a fontos, hanem az oda vezető út; hogy az igazán fontos dolgok mindig az úton történnek, és nem akkor, amikor elértünk a vágyott pontra, de hát ettől azért még a világ – és talán saját magunk is – alapvetően az elért eredményeket tartja számon vagy éppen hiányolja. Senkit nem érdekel, hogy matematikatanulás helyett mennyi minden más, sokkal érdekesebb és értékesebb dologgal voltam elfoglalva 16-18 éves koromban; senkit nem érdekel, hogy milyen sokkal jobb volt egészen más utakon járni. Azt a makacsul ott tornyosuló B-t el kellett érni.

Számomra az emmausi tanítványok története mégis a frázis igazságát erősíti. Igenis fontos az út, igenis sokkal fontosabb dolog történik az úton, mint a cél elérésével. Sőt, megeshet az is, hogy maga az út és az úton történtek egyszerűen eltörlik azt a B pontot, Emmaust, és vissza lehet, vissza kell térni A-ba, Jeruzsálembe.

De hát mi is történik ezzel a két tanítvánnyal? Mennek az úton, a lényegtelen úton, A-ból B-be kell érniük. És Jézus melléjük szegődik. Együtt baktat velük ebben az üres időben. És elképesztően gyengéden megkérdezi, miről beszélgetnek. Sőt, miután szinte felháborodnak, hogy ilyen botorságot kérdez tőlük ez az idegen – „Ugyan már, miről beszélgetnénk…?! –, ha lehet, még gyengédebben megkérdezi, hogy valójában mi is történt. – Mi történt? Mondjátok el! Beszéljetek! Beszéljétek ki, mi van bennetek. Hogyan éltétek át azt, ami történt? Mit okozott ez bennetek? Csalódottak vagytok? Megzavarodottak? Mondjátok el! Én csak hallgatok, én csak együtt megyek veletek, mellettetek, csak együtt baktatok veletek zavarodottságotokban, elkeseredésetekben, csalódottságotokban, hitetlenségetekben.

Az úton járásnak éppen ez a célorientáltsággal szemben is önállóan megálló, az élethez nélkülözhetetlen értéke: az úton kísérve vagyunk. A feltámadott Jézus első megörökített tette – legalább is a Lukács szerinti evangéliumban – éppen az, hogy elkíséri ezt a két tanítványt az A-ból B-be tartó útján. És látjuk, nem az a fontos, hogy honnan hova tartanak, hanem az, ami éppen az úton történik. Az út itt nem üres idő, hanem éppen annak az alkalma, annak az ideje, hogy megéljék önmagukat. Megéljék önmagukat őszintén. Hogy ne a külső eseményekkel, az elvárásokkal, az elérendő céllal foglalkozzanak, hanem azzal, akik ők maguk, a saját kérdéseikkel, saját kétségeikkel.

Egy „idegennek” mindent el lehet mondani, soha többé nem fognak találkozni. A többi tanítványnak talán nem merték volna elmondani, hogy nem hisznek az asszonyok fecsegésének, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel az egésszel, nem tudják elhordozni ezt a terhet. De egy idegennek, aki csak hallgat, mindent el lehet mondani. – És meg is teszik, anélkül, hogy tudnák, ki is ez az idegen. Jézus erőterében, közösségében vannak, anélkül, hogy tudnák ezt.

Történetüknek ezt a jellemzőjét érdemes elvinnünk magunkkal: úgy mennek, úgy beszélnek, úgy foglalkoznak magukkal, hogy fogalmuk sincs, hogy Jézus kíséri őket: de a valóságban Jézus kíséri őket. Nem vezeti őket, nem erőszakolja magát rájuk: kíséri őket – innentől fogva életük minden útján. – Jézus kísér bennünket életünk minden útján. Jézus elkísér életünk minden útján. Nem vezet nélküle út, nincs nélküle élettér. Ott van veled, kísér téged mindig. Így az út A és B között mindig a vele megélhető élettér. És az se baj, ha éppen nem veszed észre, nem látod meg, nem érzed. Akkor éppen ebben a magányodban kísér. Rohansz vagy baktatsz, sietsz vagy inkább menekülsz A és B között, ő a te tempódban, a te belső világoddal ott van veled és kísér.

A másik számomra nagyon fontos üzenet az, ahogy Jézus „kezeli” a tanítványok kétségeit. Jézus az égvilágon semmi újat nem mond nekik. Nincs új kijelentés, nincs egy új „úti beszéd”. Csak elmondja, elmagyarázza, ami az Írásokban róla szólt. Csak elmondja, amit már eddig is tudtak. Nem egy külső kijelentést ad nekik, hanem azt mondja ki, ami már megvan a tanítványokban. Csak odaadja nekik azt, ami már az övék.

Az úton járáshoz, az élethez mindened megvan. Ott van benned. Többed nem lehet, mint emberséged, és az mindig ott van veled, benned. Emberséged, az, amit Isten gondol az emberségedről az a belső tartalom, ami végső soron az egyetlen és elvehetetlen értéked. Mert mindaz, amit Jézus elmond ott nekik, amit elmagyaráz nekik az Írásokból, nem más, mint maga a Jézus-történet: az Isten tette, kijelentése arról, mennyire szereti az embert, mennyire szeret téged, mennyire hozzád kötötte magát. – Ez az, ami léted végső tartalma, titka és értelme. És ez mindig ott van benned. Ha te már épp nem érzed, akkor ott van Istenben – életteredben, az Istenben létező életteredben. Ha te már úgy is érzed, felőröl az állandó B-be tartás, és már-már eluralkodnak rajtad a célok, a projektek, a tervek, Isten szemében te akkor is az vagy, aki tart B felé, és számára nem az a fontos, hogy elérted-e.

„Bement hát, hogy velük maradjon.” Néha vannak állomások A és B között, amikor felismerjük őt. Én azt hiszem és azt remélem magunknak, hogy mind az úton járásban, mind ezen kitüntetett állomásokon együtt éljük át majd Jézus velünk létének pont ránk szabott csodáit; hogy az üres időt mindig Jézus tölti majd meg nekünk. Ámen.