Először dr. Szabó Lajos, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora, a Gyakorlati Tanszék professzora mondta el gondolatait a gyülekezet nyugalmazott lelkészének igehirdetés-gyűjteményével kapcsolatban.

Ezt követően pedig a kötet megjelenését támogató Északi Evangélikus Egyházkerület püspöke, dr. Fabiny Tamás beszélgetett a szerzővel többek között életpályájáról, szolgálatáról, igehirdetési gyakorlatáról és a könyvben szereplő prédikációk keletkezéséről.  

Megtalált jelző – Illisz L. László gondolatai

Kezdjük őszintén: elfogult vagyok. Egyrészt azért, mert Balicza Ivánt régen ismerem, szeretem, s az csak ráadás, hogy két gyermekem homlokára ő csorgatta a keresztvizet. Másrészt pedig a budavári gyülekezet tagjaként a most kötetben megjelent prédikációinak jelentős részét a templomi padban ülve hallgattam meg.

A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által. Jó keresztény tudja ezt, s neki aligha kell bizonygatni Pál apostol szavainak igazságát. De mi lesz az élőszóval, ha papírra vetik? Vajon nem illan-e el belőle az ember, az igehirdető? Persze olvastam én már összegyűjtött prédikációkat, de azok többnyire csak szövegek voltak, nem lappangott mögöttük az akusztikai élmény. (Lelkem mélyén örökre rádiós maradok, akit a hang úgy fog meg, mint háziasszony ujjait a frissen hámozott cékla.) Vagyis – megint csak őszintén – elfogódottan ütöttem fel Iván könyvét.

Előbb megpróbáltam sorban, egymás után olvasni az összegyűjtött igehirdetéseket. Nem ment könnyen, mert szinte elsodort a szövegek intellektuális ereje. Amikor a templomból hazafelé igyekezve végiggondolom a hallottakat, újraveszem fejben az igehirdetés leginkább megragadó mondatait, akkor a zakatoló idő és a változó tér – nekem legalábbis – segít feloldani a gondolatok sűrűségét. Most, a fotelben ülve nem volt ez a támogatás. Iván szövegeinél pedig ugyancsak jól jön ez a segítség, hiszen a Szentírás szilárd alapot kínáló szövegeire építve az élet legmélyebb, legszebb és néha legsötétebb bugyraiba kalauzolja el hallgatóit – illetve ebben az esetben olvasóit. Mély bölcsesség, az örömök és persze a kínok személyes megélése, erős hittel átszőtt értelmezése teszi kivételesen értékessé prédikációit. Említettem már: az elmúlt évtizedekben hallgattam őt a padban ülve, és többnyire az a szó jutott eszembe, hogy hiteles. (De rögtön éreztem azt is, hogy ez így kevés.)

Tudom, hogy Ivánt sokat rázta az élet. Alig feldolgozható, személyes veszteségek érték, és gyarló önmagával is kíméletlenül szembe kellett néznie. Pont úgy, mint mindannyiunknak. Ám attól több ő, hogy mindebből olyan életesszenciát tudott párolni, amelyből kivételes szerencse egy-egy szippantásnyit megkapni.

Iván egyszerűen beszél-ír. Úgy tapasztalom, manapság kevesek adománya, hogy gondolataikat letisztultan, bárki számára követhetően tudják átadni. Mondhatnánk, hogy egy lelkésznek ez a dolga. Ennek ellenére a rendszeres igehallgató bizony megtanulja becsülni azt a lelkészt, akinek prédikációja után úgy kászálódik ki a padból, hogy …igen, pontosan tudom, érzem, mit akart nekem mondani a Luther-kabátos ember. Iván a prédikációiban a való élet összefüggéseibe illeszti az igehelyeket, s magyarázatait mély teológiai tudásról és széles műveltségről tanúskodó „segédanyaggal” köríti.

És ami talán a legfontosabb: amit mond -ír, az mindig egyértelmű. A bizonytalanságot nem keni el kétértelmű mondatokkal, ravasz félszavakkal, inkább őszintén bevallja azt, hogy az adott kérdésre bizony maga is csak keresi a választ. És ha valami, akkor számomra ez igazolja emberi nagyságát. Iván amúgy szigorú ember, de ha inti is hallgatóit, olvasóit, gondolatait akkor is áthatja az a sűrű szeretet, amely bőven túlmutat a hivatásából fakadó elvárásokon.

Aztán megpróbáltam találomra, itt-ott felütve olvasni a könyvet. Így sem ment könnyebben, mert egyik-másik szövege annyira megszorította a lelkemet, hogy utána csak nehezen kapaszkodtam vissza a hétköznap keréknyomába. Így aztán végül visszatértem a sorban olvasáshoz.

És rá kellett jönnöm, hogy aki ezt a módszert követi, az a bölcsesség és a szeretet szövegbe szedett ajándékai mellé kaphat még valamit.

Szerintem még a szorgalmas templomjárónak is kapaszkodni kell fejben ahhoz, hogy a maga teljességében átlássa egy egyházi év tudatosan és önmagában is üzenetet hordozó módon összeálló ívét. Ez a kötet hozzásegít ehhez. Iván sorban olvasott prédikációnak nyomán világosan kirajzolódik előttünk az az ösvény, amely évről évre körbevisz a mindennapi hitgyakorlás ligetében. És az ember már csak olyan, hogy ha sokadszor megy végig ugyanazon az úton, akkor szinte gépiesen lépdel, figyelmét elkerülik az őt körülvevő értékek, csodák. Iván ezek mellett a csodák mellett torpantja meg olvasóit. Prédikációiban, írásaiban odafigyelésre, rácsodálkozásra és persze értelmezésre, következtetésre – önmagunkkal való szembenézésre késztet. Szerintem a lelkésznek ez az egyik legfontosabb feladata: úgy szólni, hogy gondolataiban az igehallgató önmagát lássa meg. Akkor is, ha öröm szembesülni a képpel, s akkor is, ha szégyellni való. Iván igazi nagy szembesítő.

Lám, így összegyűjtve kellett elolvasnom a prédikációit ahhoz, hogy megtaláljam a régóta keresett, szerintem rá leginkább illő jelzőt.