Advent idejébe lépünk. Lemegy a nap, s adventet ünneplünk. Ahogyan egy évvel ezelőtt is. Persze varázslatos, mindig valami rejtély érződik benne, ünnepi díszbe öltözik a város – ahogyan tavaly is. Mégsem megszokott, hanem újra megélt valóság. A főutcán odaállunk a kismackó meg a labda közé fényképezkedni – ahogyan az elmúlt évben: ugyanazzal a titkot váró áhítattal, a Városháza előtt a karácsonyfát csodáljuk – ahogy tavaly is – ugyanazzal a meglepetést leső kíváncsisággal. Holnap a színházban végigolvassuk az Újszövetséget – ugyanazzal a megszeppent, felfelé tekintő tisztelettel, mint egy esztendővel ezelőtt. Advent idejébe lépünk. Ismét elkezdődik, amit tavaly megéltünk. Megint újra ugyanaz, mégis mindig elevenen.

Ahogyan meg van írva Ézsaiás próféta beszédeinek könyvében. – kezdi Lukács doktor a beszámolóját. Nem az elmúlt évre, hanem több évszázaddal előbbre tekint. Amikor Babilonból, a fogságból kívánkozott haza a nép. Amikor a hihetetlen megtörtént: két emberöltőnyi száműzetés után felcsillant a remény a hazatérésre. Ugyanezek a szavak – Készítsétek az Úr útját! – akkor is felhangzottak. Idősebbek talán átélik azt, amikor öt évtized után ismét szabad megszólalni, kiáltani. Amikor szabad hitünket gyakorolni, amikor szabad önállóan gondolkodni. Milyen erővel hangzott az örömhír akkor – és most újra hangzik a régi evangélium: Meglátja minden halandó az Úr szabadítását! Hangzik a régi evangélium – nem a múlt idézéseként, nem emlékező szózatként, hanem mai örömhírnek. Hangzik ismét a régi – s mégsem régi, hanem nagyon is mára ható: mert az Úr ma is jön, hozza szabadítását!

Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit! – Ez is ismétlődés. A megtérésre hívó szó is hangzik újra és újra. S talán éppen ezért új mindig az advent. Mert ismét hangzik a megtérésre hívó szó: legyen a görbe út egyenessé! Mert hiába térhetett haza a fogságból a nép, hiába vált szabaddá az ország – mintha most is fogságban élnénk. Nem merünk egyedül Istenhez kötötten gondolkodni. Nem merünk egyedül Istenhez kötötten dönteni – magunk akarjuk tervezni sorsunkat, építeni jövőnket. Ádvent ma is arra emlékeztet, hogy nem a nagyhatalmak, nem külső erők tartanak fogságban, hanem saját magunkat zárjuk el a szabadság elől. Ezért ahogyan szólt a Krisztus előtti VI. században, ahogyan szólt Keresztelő János idején, ahogyan megszólalt a XVI. században, úgy hangzik ma is: Készítsétek az Úr útját!

Mert nemcsak az ismétlődik, hogy az ember elszakad Istentől, elszakad a szabadság forrásától, hanem az is ismétlődik, hogy az Úr jön, közeledik, érkezik – hogy ismét megszabadítson, hogy ismét a szabadság örömébe öltöztessen. Az Úr jön – ez az advent, az Úr érkezése –, és minden halandó meglátja szabadítását. Az Úr jön – Babilonba egy addig ismeretlen fejedelem, Círusz által érkezett meg. Keresztelő János a Megváltó, a Krisztus érkezéséről adott hírt. Az Úr jön – ma a hirdetett igében, az elfelejtett evangéliumban – és átéljük egyik nemzedék a másik után – Istenünk szabadítását.

Advent idejébe lépünk ismét. Ahogy tavaly is. Nemcsak az időszak ismétlődik, hanem az Úr szava szól ismét: térjetek meg, mert jön hatalommal! Nemcsak az időszak ismétlődik, hanem az öröm is mindig ugyanaz. A hihetetlen hír valósággá válik bennünk: meglátja minden halandó Istenünk szabadítását. Innen ered, hogy olyan áhítatosan nézünk a feldíszített Fő utcára, hogy felfele fordítja tekintetünket a Városháza fenyőfája, és hogy meglepetést váró kíváncsisággal olvassuk, hallgatjuk az Újszövetséget – nemcsak a színházban, hanem odahaza is. Hiszen minden arról tanúskodik, hogy Istenünk szabadítása ma is utolér bennünket!