Elégedett ember vagyok

Elégedett ember vagyok

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Kő András, fotó: Kiss Tamás
Budapest – Beszélgetőtársam megjelenése magabiztosságot sugall. Arra a kérdésre, hogy mit írjak a foglalkozásáról, azt mondja: „befektető, tehetséggondozó”. Benkő Vilmos a nyilvános beszéd oktatója, a Toastmaster International oktatási szervezet magyarországi alapítója, a Speak Akadémia létrehozója. Részese a Heavenly Street elnevezésű józsefvárosi gyülekezetplántáló kezdeményezésnek. Beszélgetésünkben egyebek mellett szó esik a börtönprogramokról, a prédikáló lelkészekről és a képviselők megszólalásairól.

–  Mit illik tudni önről?

– Vállalkozó vagyok. Az Egyesült Államokban születtem, és a rendszerváltoztatás idején költöztem át Magyarországra.

–  Szépen beszél magyarul.

– A szüleim érdeme.

–  Mit végzett az Egyesült Államokban?

– Közgazdász vagyok.

–  Miért települt át Magyarországra?

– A kelet–nyugati közeledés láttán ötlött fel bennem először, hogy mi lenne, ha vállalkozásba kezdenék Magyarországon. Belevágtam. Nem gondoltam hosszú távra. A kezdet nehéz volt. Egy darabig az ember sajnálja magát, de aztán feláll, és elindul. Még akkor is, ha nem tudja, hol fog kikötni. A kedvenc mondásom: „Miközben imádkozol, mozogjon a lábad!” Nem lehet a Jóistenre rákenni az egész felelősséget. Kérem a segítségét, de azért nekem is oda kell tennem magamat. Elindítottam egy vállalatot, aztán egy másik céget meg egy harmadikat. Ma már ennek a gyümölcsét élvezem. Sok helyre bejutok, könnyebben, mint gondoltam, mert már ismernek és elismernek. Komoly érdeklődés van külföldön is a programjaim iránt. De eljött az idő, hogy magyar diákjaimnak is külföldi lehetőségeket biztosítsak, és angol nyelven előadhassanak.

–  Közgazdasági egyetemet végzett. Hogy került a képbe a retorika?

– A retorika nekem szórakozás, hobbi, nem a szorosan vett munkám. Közben cégeket fejlesztek. Mielőtt a szüleim 1956-ban emigráltak, apukámat a családi háttér miatt kirúgták az Eötvös Loránd Tudományegyetemről. A tengerentúlon helyezkedett el egy cégnél, de belső indíttatásból a kommunikációban szeretett volna eljutni arra a szintre, hogy amerikai kollégái egyenrangú emberként bánjanak vele. Ezért aztán beiratkozott egy retorikai önképzőkörbe, amely már működött az Egyesült Államokban. Soha nem buzdított arra, hogy foglalkozzam a retorikával én is, de az a tény, hogy heti egy alkalommal hiányzott a vacsoraasztal mellől, hatással volt rám. Aztán egyszer úgy hozta az élet, hogy nyolcszáz ember előtt kellett beszélnem, és rájöttem, hogy ez több mint nehéz. Felsültem. A kudarc kellett ahhoz, hogy elkezdjem fejleszteni a beszédemet. S mára a retorika az életformám lett. Állandóan keresem az érdekes meséket, anekdotákat, szófordulatokat.

–  Mit gondol, a beszéd minősége, módja felértékelődött a 21. században?

– Bizonyos dolgok szörnyűek, ha másodrendűek. Idetartozik a költészet, a zene, a festészet és – a nyilvános beszéd. Utóbbi olyan, mint az utazás, amelynek célja van. S ha célja van, fel kell térképezni. Aki úgy kezdi, hogy nem tart sehová, nem is jut el semmilyen állomásig. De hogy a kérdésre válaszoljak: azért értékelődött fel a beszéd, mert ez is lehetőség arra, hogy valaki kitűnjön. Az átlagember számtalan módon próbál más lenni, mint a többi, de a beszédkultúrára nem gondol. Feleslegesnek, lényegtelennek érzi. Pedig a beszéd az ember biológiai névjegye, kapcsolati tőkéje, amely kapukat nyithat meg, a legértékesebb módja a finom és elegáns érintkezéseknek. Aki jól tud előadni, kommunikálni, képes másokat is megmozgatni. A kommunikációban jártasak jobban boldogulnak az üzleti életben és általában a világban. A beszéd nyomot hagy, elraktározódik. Nem mindegy tehát, hogy miképpen beszélünk. 

–  Az internet és az okostelefon átrendezte a beszédkultúrát. Milyen jellegű a változás?

– Az átrendeződés nem a technikai újdonságokkal kezdődött. Már évtizedekkel korábban. Az okok egész életünk felgyorsulásában keresendők. Az élet kapkodóvá vált. Az életmód a hagyományos, tartózkodó formák után „szabadabb”, „szabadosabb” vagy inkább közvetlenebb lett. Elfelejtjük, hogy a beszéd mindkét fél számára hallgatással kezdődik. Meghallgatással! Ahhoz, hogy az ötletemet el tudjam fogadtatni, a termékemet el tudjam adni, hatni tudjak a másikra, kapcsolatot kell teremtenem vele. Utakat kell megnyitnom.

–  Nincs út? – kérdezte Hannibál. – Majd csinálunk.

– Igen. Tőlünk függ, hogy milyen utat „építünk”. A jó előadókészség hatással van a karrierre. Reflektorfénybe állítja az egyént. Az átlag fölé emeli, mert aki jól beszél, elhiteti az embertársával, hogy másban is kiváló.

–  A tapasztalat mégsem ez. Elég csak a televízió egyik-másik meteorológusára gondolnunk, akik bajban vannak a beszéddel és a levegővétellel. Pedig nekik ez a hivatásuk.

– A számonkérés hiányzik. Általánosságban mondhatom: az emberek maguktól nem keresik annak a lehetőségét, hogy fejlesszék a beszédüket. Ha nem alakul ki bennük az igényszint, a motiváció a kommunikáció jobbítására, nem tesznek érte semmit.

–  Valahol olvastam, hogy a nyilvános beszéd olyan, mint a golf. Nem számít, milyenek a természetes adottságok, ha gyakorol valaki, egyre jobb és jobb lesz.

– Ahhoz, hogy valaki haladjon a beszédben, olyan emberekkel kell körülvennie magát, akiktől visszacsatolást kap. Ha a golftanárom megmondja, hogy mit csináljak a csuklómmal, és elkezdem beépíteni a tanácsát az ütésekbe, észreveszem, hogy tényleg egyre jobb és jobb leszek, s ez elégedettséget vált ki belőlem. Ugyanez történik a beszéddel is. Minél konkrétabb visszajelzést kap valaki – nem csak azt, hogy „jó volt” –, annál könnyebben tudja beépíteni az instrukciókat a beszédébe.

–  Benedek István író, művelődéstörténész mondta Nemeskürty István íróról, irodalom- és filmtörténészről: „Ő sokkal többet tud, mint én, de én jobban adom elő a mondandómat.”

– Egy amerikai író azt taglalta egyik könyvében, hogy egyre „laposabb” a Föld. Azt értette ezen, hogy az élet minden területén nő a konkurencia, és az úgynevezett elmaradott országok polgárai is kezdenek felzárkózni az élen lévőkhöz. Sok olyan fiatal van, akik komolyan veszik az előrehaladásukat, és megtanulnak előadni is. Azok lesznek a nyertesek, akik – meglehet, a tudás rovására – a beszédükkel önbizalmat sugallnak. Ha nem tudok előadni, nem tudom megszerettetni magamat a hallgatókkal, és nem tudok értelmi-érzelmi kötődést sem megteremteni. Az óvó nénikre, a tanárokra, a szülőkre, a cégvezetőkre ezen a téren nagy felelősség hárul.

–  Volt olyan tanárom, aki hadart, selypített, raccsolt, de öt perc alatt elfelejtettük, hogy beszédhibás, mert hiteles és lenyűgöző volt, amit mondott. A legnagyobb magyar stiliszták egyike, Kosztolányi Dezső raccsolt.

– Nem mindenkiből lesz kiváló előadó, de ha fantasztikusan otthon van egy bizonyos témakörben, ez valóban hitelessé teszi, és elnézzük neki, hogy történetesen raccsol. Azt mondjuk, ez az ára annak, hogy hallgathassuk, és tanuljunk tőle. A kettő között nincs ellentmondás.

–  Véleménye szerint romlott-e a hétköznapi beszéd, vagy mondhatjuk azt, hogy minden korban panaszkodtak a nyelv romlására?

– Én nem romlásnak hívnám, hanem átalakulásnak. Ha megvizsgáljuk, milyen szavak és kifejezések forognak közszájon ma, rájövünk, hogy a nagyszüleink egész seregnyit nem használtak ezek közül. Ami azt jelenti, hogy a múlt különböző időegységeiben másról beszéltek, és más volt a hangsúlyos téma. De ez így van rendjén. A váltás, az átalakulás elkerülhetetlen. Az ember szókincse szabja meg a világát. Ha a szavakat nem ismerhetem, nem ismerhetem a mögötte lévő fogalmak tartalmát sem. Ebben az esetben leszűkül a világom. Éppen ezért tartom nagyon fontosnak az olvasást. Olyan könyveket is kell olvasni, amelyek nem kötődnek szorosan a munkánkhoz, a hivatásunkhoz, de serkentik az ember kreativitását, gondolkodását.

–  Sajnos már nem divat a memoriter, s ez azzal is együtt jár, hogy klasszikusaink gondolatai, nyelvi remeklései nincsenek úgy jelen az életünkben, mint ahogy kívánatos volna.

– A beszéd olyan, mint egy mérnöki feladat. Éppen ezért beszéltetni kell a gyerekeket, meg kell tanítani őket arra, hogy variálni tudjanak, és át tudják adni az „üzeneteiket”. Ha a hallgató nem érti a mondandómat, az nem az ő hibája, hanem az enyém, az én felelősségem.

–  A felelősség azok felé gravitál, akik képesek viselni a súlyát.

– A kimondott mondataink alapján formálódik az emberek véleménye rólunk. És ha rosszul fejezzük ki magunkat, valószínűleg nem kapjuk meg azt a lehetőséget, amelyre vágyakozunk. Az embereket rá kell nevelni arra, hogy vállalják a felelősséget a beszédükért és a cselekedetükért.

–  A Budapesti Fegyház és Börtönben, a „Gyűjtőben” is dolgozik. Milyen munkát végez?

– Megpróbáljuk visszaadni az elítéltek önbecsülését és önbizalmát. Ennek a megszerzéséhez ugyanis a beszéd gyakorlásán át vezet az út. Egyszerű a képlet: a normális élethez való visszacsatoláshoz olyan légkört teremtünk, amelyben kipattan az önbizalom szikrája, s megváltozik a rab testtartása. Elkezdhet egy másik dimenzióban gondolkodni, ami újból a börtönön kívüli élethez vezet. Több országban már eredményesen használják ezeket a módszereket.

–  Magyarországon csak az ön nevéhez fűződnek ezek a módszerek?

– Nem. Már többen járják ezt az utat, de ahogy én foglalkozom a retorikával, az kevesek sajátja. Nekem tudniillik a retorika, a nyilvános beszéd a szónokláson túl üzletfejlesztési eszköz is. A célom az, hogy minél több ember lelkében nyomot hagyjak, amikor például szükségem van egy-egy ötlet elfogadtatására. Elmondhatom, hogy az évek során nagyon sok cégvezetővel és felső vezetővel volt szerencsém találkozni, a gyerekeikkel is foglalkozom, és arra biztatom őket, hogy használják a retorikai fogásokat. Nem az a legfontosabb, hogy valaki ki tudjon állni a színpadra, hanem az, hogy erősödjön az önbizalma, és sok olyan tulajdonsága legyen, amelyet a későbbiekben fel tud használni. A börtönben rövidesen indul egy következő program: a betegségben szenvedő vagy gyógyulófélben lévő fiatalok körében próbáljuk felcsiholni az önbizalom szikráját. Ehhez sok olyan diákom van, akik holnap szó nélkül eljönnek segíteni. Jelenleg számos munkatársam felváltva végez a Gyűjtőben retorikai feladatokat.

–  Térjünk át egy másik területre. A prédikáló lelkészekre mondják, hogy kicsit nyelvészek is. Nem mindegy ugyanis, hogy igehirdetéseiket hogyan közvetítik. Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen azonban nincs retorikai tanszék, és a szónoklattan nem kötelező stúdium.

– Így igaz, s ez nagy probléma. Sajnos meg is látszik… Nyilván nem könnyű beépíteni a tanrendbe a retorikát is, de nagy szükség lenne rá. Úgy is, hogy összekapcsolják a kellemest a hasznossal. Ezt az utat járom magam is.

– Az Újszövetségben olvashatjuk: „Mert ha a trombita bizonytalan zengést tészen, kicsoda készül a harczra? Azonképpen ti is, ha érthető nyelven nem beszéltek, mi módon értik meg, a mit szóltok? Csak a levegőbe fogtok beszélni.” [1Kor 8–10; Károli-fordítás]

– Meg kell emelni a követelményszintet, de tudom, mit fognak mondani: örüljünk, hogy egyáltalán vannak, akik a lelkészi pályára jelentkeznek. Ne akarjuk a követelményeket megszigorítani.

–  Ön lelkész?

– Nem.

–  Mégis több alkalommal prédikált a Deák téri evangélikus templomban.

– Három evangélikus lelkész ismerősöm úgy döntött, hogy szeretnének egy gyülekezetet alapítani, és megkértek engem mint prédikátort, elkötelezett evangélikust, hogy „szálljak be”, segítendő őket céljuk megvalósításában. Én soha senkit nem akarok félrevezetni a teológiai tudásommal. Erős hitem van, sok emberrel foglalkozom; feltételezem, hogy értékelik azt a készséget, amelyet az évek során kifejlesztettem a retorikatanítás terén.

–  A Parlamentünk falai között elhangzott megszólalások jó része is sok kívánnivalót hagy maga után. Akadnak politikusok, akiknek a beszédeik színvonalán kellene élniük. Milyenek a külföldi tapasztalatai?

– Két országot ismerek jobban, ahol van igény arra, hogy a képviselők jól beszéljenek, hiszen ez a munkaeszközük. Ez a két ország az Egyesült Államok és Anglia. Ott más a nívó, s ez húzza felfelé a képviselőket. Van egy kifejezés az Egyesült Államokban: „a Michael Jordan-effektus”. Ha a világhírű kosárlabdázó a pályára lép, mindenkinek a teljesítménye magasabb szintre emelkedik. Miért fejlesztené magát a magyar politikus, ha nem muszáj, ha elnézik neki, hogy csúnyán beszél?

–  Örül annak, hogy magyarnak született?

– Igen, örülök. Soha nem gondoltam arra, hogy milyen lett volna más nemzetiségű emberként élni. Hiszek abban, hogy azokkal a lapokkal, DNS-sel kell játszani, amelyet az ember kapott. És ott kell nőni, fejlődni, ahová az élet sodort minket. Nagyon elégedett ember vagyok.

 

Szabó Lajos, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora a retorikai képzésről.

Az egyetemen évtizedek óta folyamatosan zajlik retorikai képzés. Külső előadók bevonásával indult a hetvenes évektől kezdődően. Kezdetben Lengyel Dénes, majd hosszú ideig Bánffy György színművész volt az oktató, ő nagy odaadással végezte ezt a munkát. Ma pedig Balázs Géza professzor úr oktatja a retorikát, közel két évtizede. A képzésnek van elméleti és gyakorlati része is. A Balázs professzornál erre külön felkészített hallgatók közül többen országos versenyeket is nyertek a korábbi években. Önálló retorikai tanszék ugyan nincsen, de az említett órákon túl több külső és belső homiletikai gyakorlaton is igyekszünk a prédikálással kapcsolatos készségeket fejleszteni. 

 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 39-40. számában jelent meg, 2017. október 8-án.

 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Címkék: Benkő Vilmos - interjú -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!