A körülmények hatalma. Ezzel a címmel olvashattuk nemrég a Kötőszó blogon Prőhle Gergely evangélikus egyházvezető gondolatait az „ügynökkérdésről”.  Az országos felügyelő nyilatkozata Lehel László állambiztonsági múltjának napvilágra kerülése és Harmati Béla püspök közelmúltbeli nyilatkozata kapcsán ismét világossá tette az egyházi közvélemény többségének nézetét. Ez arról szól, hogy a sok, megérthető és megbocsátható személyes indok és indíték olyan objektíven is leírható tevékenységgé áll össze a kommunista állambiztonsági szervek által beszervezett személyek esetében, amelynek feltárásával ma is tartozik az egyház tagjainak és az igazságnak. Ezek után jogosan vetődik fel a kérdés: miért nem hagyjuk békén a múltat? Miért tartják ma fontosnak sokan az evangélikus egyházban, hogy sokszor köztiszteletben álló emberek (máskor közismert ügyeskedők) múltjával foglalkozzanak ahelyett, hogy fátylat borítanának a történtekre és a soron következő feladatra összpontosítanák figyelmüket és erejüket? A kérdés jóval túlmutat azon a problémakörön, amit történelmi ismeretekként tartunk számon, és megismerésüket értékelésükkel együtt pedáns szakemberek számára tartunk fenn. A választ valószínűleg mindannyian tudjuk, mégis félve mondjuk ki, mert üzenete történelmi korokat átlépve, hirtelen és kellemetlenül közel kerülhet hozzánk: azért, mert ilyen vagy ehhez hasonló körülmények minden korban és minden történelmi helyzetben túlságosan könnyen keletkezhetnek. Az érvényesüléshez, vagy ami ezzel sokszor egyet jelent, szemléleteink érvényre juttatásához minden kor, többek számára felajánlja viszontszolgálatot váró szolgálatait. Ezt a rövidebb és hatékonyabbnak látszó utat, ennek felajánlását és az erre adott beleegyező választ nevezném leginkább a „körülmények hatalmának”.

Nemzedékem nagyrészt csak fiatalabb kísérője volt a beszervezők és beszervezettek generációjának. 1985 elején, másfél éves sorkatonaság után, ketten kezdtük el tanulmányainkat az Evangélikus Teológiai Akadémián. Négy év volt hátra a rendszerváltásig, de ezt persze senki sem tudta még. 20 évesek voltunk; ebben az életkorban sok mindent ismer már az ember a világból, de átfogó eszmei, ideológiai védekezésre nem nagyon képes. Amennyire tudom, négyünket próbáltak meg beszervezni a leendő teológiai hallgatók közül másfél év alatt a laktanyánkban, és egyikünket talán sikerült is valamennyire. Később egymás közt megbeszéltük a velünk személyesen próbálkozó ezredes ideológiai koreográfiáját. Dióhéjban: sematikus, veszélyes és nevetséges volt. (Mondanivalóm szempontjából nincs jelentősége, de ha valaki mégis kíváncsi volna a részletekre, kérésre a hozzászólásokban megírom.)

Első évfolyamos korunkban, egy délután, egyik idősebb iskolatársunk hívott, hogy mutatna valamit nekünk. A Kiskörút egy pontjára vitt minket és a Deák téri templomunk teteje felé mutatott: mit láttok? – kérdezte. A Körútnak arról a pontjáról nézve a templom előtt álló pártházat díszítő vörös csillag épp a templom tetejére illeszkedett. Kiemelt templomunk vörös csillaggal. Amennyire hatásvadásznak tűnt a gyors bemutató, annyira tanulságos is volt. Annyit rögtön megtanultam belőle, talán már ott az utcán, hogy a „testvér” és a „megbízható ember” között nincs egyenlőségjel. A rendszerváltás utáni években, ahogy a korábbi ügynökök listája elkezdett terebélyesedni, és olyanok neve is rajta állt, akiktől egyébként sokat tanultunk, a lelkészek levelezőlistáján is nagy viták folytak erről. Akkoriban azzal érveltem, hogy mindenki megérdemli, hogy elárulják, jelentsenek felőle és besúgják, aki nem nézte meg időben, kivel barátkozik. Véleményemet a tanárainkról szerzett tapasztalataim is alátámasztották, akik az evangélikus egyházi élményeim első vonalát jelentették. Egy kivétellel, egyikükkel sem tudtunk megbízható és komoly kapcsolatot kiépíteni. Ismereteket kaptunk tőlük, de személyes, komoly kérdéseinkkel nem lehetett hozzájuk fordulni. Valójában nem hagyták. Volt, aki a legkomolyabb teológiai vagy lelki kérdések megtárgyalása közben is komikus volt mindig, és volt, aki valószínűleg morális döntése következményeként már előre tönkretette magát. Volt, aki fennköltnek tűnő könnyedségbe, volt, aki kérlelhetetlen komolyságba, és olyan is, aki érthetetlen hétköznapiságba burkolózva élte számunkra is látható életét. Most visszatekintve nem csodálkoznék, ha emögött legalább részben az önmaguk felett mondott ítélet hatálya állt volna, amivel akarva-akaratlanul azokat is védték, akik így soha nem fordultak hozzájuk útmutatásért.

Keserű és reális adottságnak tűnt az egyházi emberek esendősége, aminek személyes indítékait általában nem ismertük, de következményeinek légkörében éltünk.

Tanulmányainkra nézve ez azt jelentette, hogy sokunk számára élesen kettévált a teológiai műhelymunka és az ennek segítségével levezetett következtetések világa. Az előbbit igyekeztünk minél alaposabban elsajátítani tanárainktól, míg következtetéseiket, mintha csak valami eredendő és naiv fenomenológusok lettünk volna, legtöbben kétkedve hallgattuk. Annyi biztos, hogy főiskolai  felkészülésünk során a legjellemzőbb, sokat hallott teológiai gondolatok éppen az érvényes egzisztenciális kérdések és a tudományos teológiaművelés közötti senkiföldjére húzódtak be.

A cikk a továbbiakban a KötőSzó blogon folytatódik.