A 2015. május negyedikén tartott alkalom dr. Fabiny Tamás püspök áhítatával kezdődött.

Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében! Ámen.

Kedves testvérek, általában egy igét szoktam felolvasni, most hármat fogok, három rövid mondatot az Újszövetségből. Kettőt az evangéliumokból, Máté, illetve János evangéliumából, egyet pedig Pál apostol Korinthusiakhoz írt leveléből, a 2. levél 5. részéből.

„Tudjátok, a népnek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De ti köztetek nem ez a rend. Hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok.” (Mt 20, 25-27.)

A másik mondat:

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn 13, 34)

S a harmadik:

„Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” (2 Kor 5, 20.)

Rendhagyó módon, most még az igemagyarázat előtt, hadd szóljak néhány szót vendégünkről. Elsőnek azt írtam fel magamnak, hogy Evangélikus Testvérünk, Buda-hegyvidéken konfirmált, 1959-ben érettségizett a Toldi Ferenc Gimnáziumban – az egyik leányom jár ide –, de ez most mellékes. Egész osztályát, egy életrajz szerint, eltiltották az egyetemi felvételitől, mivel az 1956-os forradalom első évfordulóján néma tüntetést, azaz csöndes megemlékezést tartottak. 1959-től 1960-ig segédmunkás volt a Vitukinál, majd a pénzjegynyomdában, 1961-től az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának, történelem–angol szakos hallgatója volt. 1966-ban szerzett középiskolai tanári diplomát. Aztán tanított a Közgazdaságtudományi Egyetemen, dékán is volt, Fulbright-ösztöndíjasként és vendégtanárként az Egyesült Államokban is kutatott és dolgozott, tanított. 1990-től aztán, az első demokratikus kormány külügyminisztere, az Antall-kormány külügyminisztere lett. Azért mondtam el e rendhagyó néhány szót, ezt a viszonylag hosszú összefoglalót vendégünk Jeszenszky Géza tanár úr életéről, mert ahhoz a ponthoz szerettem volna eljutni, hogy miniszter volt. A miniszter, latin szó, és mint tudjuk, azt jelenti, hogy szolga. Igen ebben az összefüggésben, még egyszer felolvasom akkor az első idézetet. Jézus mondja Máté evangéliuma szerint:

„Tudjátok, a népnek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De ti köztetek nem ez a rend. Hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok.” (Mt 20, 25-27.)

Jézus beszél miniszterekről, Jézus egy Miniszter Tanácsot is létrehoz, egy kormányt is megalkot, de oly módon, hogy ezt a 12 tagú kormányt, a Miniszter Tanácsot szolgákból állítja össze. Akik uralkodni akarnak, akik úrhatnámok, akik pöffeszkedni szeretnének, azoknak Jézus kormányában nincsen helyük. Gondoljunk a zebedeusokra, akik már osztogatták volna egymás között a tisztségeket. De még a jó édes anyukájuk is közbenjárt annak érdekében, hogy ki lesz majd a mennyei kormánynak is tagja, hogy majd Jézus mellett, a dicsőséges Krisztus mellett jobb felől és bal felől ülhessen. És Jézus rájuk pirít, azt mondja, hogy nem, ha ti elsők akartok lenni, akkor legyetek utolsók, és mindenkinek a szolgái. Jézus azt szeretné, hogy az emberek egymás szolgái legyenek, ez az első szó, amire felhívom a figyelmet: miniszter, szolga. A második szó pedig azzal függ össze, hogy vendégünk, Jeszenszky Géza 1994-ben az MDF listáján bekerült az Országgyűlésbe. Úgy szoktuk mondani, hogy mandátumot szerzett. A mandátum is latin szó, és a katolikus teológiában – de mondhatjuk, hogy kiszélesíthetjük az evangélikus teológiára, és a gyakorlatra is érthetjük – a nagycsütörtöki ünnephez kötődik, mert ott elhangzik Jézusnak az a szava, az a második mondat, amit elolvastam, hogy új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Ez a mondat latinul úgy kezdődik:

„Mandatum novum do vobis” = Új parancsolatot adok nektek.

„Mandatum novum do vobis”. Aki mandátumot kap Jézustól, az nem parlamenti mandátumot kap. Az is fontos persze, a közjót szolgálni, megbízatással a nép felségelve alapján, de aki Jézustól kap mandátumot, annak a szeretetet, mint új parancsot kell érvényesítenie, és ennek jegyében, Jézus az utolsó vacsorán, nagycsütörtökön a lábmosást gyakorolja. Az, hogy – legnagyobb elképedésükre – megmossa a tanítványainak a lábát – miközben ő nem várja el ugyanezt tőlük – azt jelenti: ha igazán a tanítványai vagyunk, tudjuk egymást szolgálni. A miniszter és a mandátum után a harmadik szó, bizonyos értelemben Jeszenszky Géza életrajzához is kötődően – de nem őróla van már szó, hanem minden keresztyént emberhez kapcsolódva – a harmadik szó, amit mondanék, az pedig a követ. Elhangzott, hogy többszörös nagykövet Jeszenszky Géza, hiszen a világ legnagyobb politikai és gazdasági hatalmánál, az Egyesült Államokban teljesített külszolgálatot, aztán két evangélikus országban, Norvégiában és Izlandon. Az, hogy mennyire evangélikus ez utóbbi két ország, majd ő esetleg elmondja. Tehát ő követ volt, nagykövet volt, és ebben az összefüggésben választottam a harmadik mondatot, a Pál apostoli mondatot:

„Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk, Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel.”

Nem csak ő volt, nem csak Jeszenszky Géza volt nagykövet, hanem minden keresztyén Krisztusért jár követségben. Az angol szó („Ambassador of Christ”) az ambassador az, amit a nagykövet szóra használunk. Ilyen értelemben nagykövetek vagyunk, és ilyen értelemben a templom vagy az egyházi épület a nagykövetség, ez az Istennek a nagykövetsége így végül is, aki idejön, az valamiképpen az Isten országának a nagykövete lehet. Isten országának a polgára lehet, és ez a mi felelősségünk, hogy ezt az országot tudjuk-e képviselni abban a polgári országban, amiben élünk, amiben feladataink vannak, és ez a feladat adott, mert a népek uralkodnak egymáson, a hatalmasok a gyengéken, de nekünk szolgálni kell, új parancsolatot kell teljesítenünk, hogy egymást szeretjük és be kell teljesítenünk azt is, hogy Krisztusért járunk követségben. Nem csak ebben az országban, hanem ebben a régióban, a Duna-menti népek közösségében, hogy félre tudjuk tenni a régi sérelmeket, a szemet szemért, fogat fogért elvet. Valaki azt mondta, hogy ha ezt az elvet érvényesítenénk, a szemet szemért, fogat fogért elvet, akkor most már csupa vak és fogatlan ember járna itt a környezetünkben, mert annyira sok bosszú születik. Nekünk azonban valami mást kell tennünk, hogy szolgálhassunk. Weöres Sándor írja a Rongyszőnyegben:

„Valaha én is úr akartam lenni;

ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,

s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Szolga csak egy van: az Isten.”

Ő a szolga, és mi ha Istenhez tartozunk, akkor ebben a szolgálatban erősödhetünk meg, hogy mi is ilyen értelemben miniszterek legyünk, szolgák legyünk. Mi is mandátumot kapunk, erre a küldetésünkre, erre a szeretetparancsolat-gyakorlásra, és mi is követek, nagykövetek, Krisztus nagykövetei lehetünk. Már rég nem Jeszenszky Gézáról beszéltem – hiszen ez egyfajta személyeskedés lett volna –, hanem mindannyiunkról, keresztény emberekről beszéltem, hogy ezt a szolgálatot, ezt a miniszteri, ezt a nagyköveti szolgálatot, ezt a mandátumot be tudjuk tölteni.

Jeszenszky Géza előadása – Szeresd felebarátodat 

Keresztyén emberek leszármazottjaként, a szomszédságunkban élő magyar testvéreink helyzetének javítását tekintettem egyik legfontosabb célomnak, amikor Antall József néhai kormányfő megtisztelt azzal, hogy 1989-ben rám bízta a külügyminiszteri feladatok ellátását. Feltett szándékom volt, hogy megteremtsük a jó viszonyt a Duna-menti országokkal, olyan kölcsönös megértésre alapuló szomszédságpolitikát akartam kialakítani, ami nem volt jellemző a 19. század közepét követő időszakra. Úgy kívántam kialakítani ezt az új típusú szomszédságpolitikát, hogy az ne váljon a trianoni békediktátummal hazánktól elszakított magyarok kárára. Azt akartam, hogy a változás velük együttműködve, jogaik feltétlen tiszteletben tartásával, s ha lehet, szélesítésével történjen meg.

Amikor munkához láttam nem gondoltam, hogy ennyire reménytelen, s legyünk őszinték, sikertelen lesz ez a törekvés.

Miért voltam az elején optimista? Őszintén hittem, hogy a szomszédos keresztény, keresztyén országokkal nem lesz nehéz szót értenünk. Bíztam abban, hogy az ortodox Romániával és a pravoszláv Szerbiával a közös vallási gyökerek átsegítenek majd a nehézségeken, hiszen a krisztusi tanítás mindannyiunk számára egységes iránymutatást ad. A másik bizakodásra okot adó körülmény az volt, hogy mindehhez 1989-ben, a csodák évében foghattunk hozzá! Véget ért a kommunizmus és vele mindaz a gyötrelem, nyűg, amit ez az ideológia jelentett: megszűnt az elnyomás, a félelem, felbomlottak a besúgó- hálózatok, eltűntek a történelem süllyesztőjében a pártitkárok. Ráadásul a környező országokban a rendszerváltásokat követően a kommunizmussal élesen szemben álló politikai erők, vezetők kerültek hatalomra, vagyis joggal bízhattam abban, hogy velük ebben a kivételes történelmi helyzetben szót fogunk érteni. Bizakodásomat erősítették közös múltunk pozitív tényei is. Bár kényszerűségből részt vettünk Csehszlovákia 1968-as katonai megszállásában, ám az akkori magyar közhangulat nem azonosult az elnyomó szovjet törekvésekkel. Legalább ennyire fontosnak tartom, hogy 1989-ben a Magyar Televízió interjút sugárzott a börtönéből szabaduló Vaclav Havellel, s ezzel jelentősen hozzájárult a prágai fordulat kiszélesedéséhez, a romániai forradalom idején pedig a száműzetésben élő I. Mihály, volt román király anyanyelvén szólhatott népéhez, ugyancsak a Magyar Televízióban. Vagyis úgy gondolom, mi megtettük a magunkét 1989-ben azért, hogy a szomszédos népek szabadságtörekvéseit siker koronázza. Sőt, a ’89-et követő évekre is azonos célokat tűztünk ki: a társadalom demokratikus átalakítása; a piacgazdaság alapjainak megteremtése; útkeresés a Varsói Szerződés felől az Európai Közösség, illetve a NATO felé. Ezekre a közös alapokra lehetett volna építeni az általunk vágyott, egyetértésen alapuló őszinte barátságot.

Bár az Antall-kormány programja ezt így nem mondta ki, lényegében érthető volt az üzenetünk, amit előadásom címéül is választottam: Szeresd felebarátodat! A bosszúvágyat, a gyűlölködést, az évszázados sérelmeket félretéve, felebaráti szeretettel akartunk kezet nyújtani szomszédjainknak.

De valóban vannak-e olyan évszázados sérelmeink, melyek gátolták, gátolják a békés megegyezést? Minden nép történetében jelen vannak a szomszédokkal vívott háborúk, hiszen a nagyobb terület megszerzésére irányuló vágy elsősorban a szomszédos országok rovására elégíthető ki. Ilyen konfliktusok természetesen időről időre a magyarok és szomszédjaik között is felbukkantak, de közös történelmünk során nem alakultak ki olyan viszályok, melyek elhúzódóan, akár évszázadokra megrontották volna kapcsolatainkat. Inkább a baráti viszony volt jellemző. Gondoljunk a lengyelekkel máig ápolt, hagyományosan jó kapcsolatra, ami annak ellenére alakult ki, hogy bizony néha-néha velük is háborúztunk. Olyan történelmi ellentét soha nem alakult ki a magyarság és szomszédjai között, mint például a – keresztet is eltérően vető – katolikus horvátok és az ortodox szerbek között, akik annak ellenére nem szívelik egymást, hogy évtizedeken át közös államban éltek.

Csak a nemzetek ébredésének, a nacionalizmus erősödésének kora szította fel az ellentéteket a magyarok és a szomszédos, egykor – részben, vagy szinte egészben – a történelmi Magyar Királyságban élő népek között. A konfliktus kialakulásához persze mi magunk is hozzájárultunk, hiszen a magyar koronához tartozó más népekhez nem mindig fordultunk kellő jóindulattal, úgy gondoltuk, hogy az 1866-ban megalkotott nemzetiségi törvény hatálybaléptetésével le van tudva a feladat. Ezt a jogszabályt mi magunk is csak hellyel-közzel tartottuk be, s nem gondoltuk komolyan, hogy a magyar területeken élő más, saját kultúrával, identitástudattal rendelkező népek is érdemesek az önállóságra, kellő odafigyelésre.

Az értelmiség körében már korábban tapasztalható volt az ebből a szemléletből fakadó feszültség, de a nép szintjén csak az első világháború után lángolt fel a gyűlölködés. A háborúban a legtöbb szomszédunkkal együtt harcoltunk, az Osztrák–Magyar Monarchia cseh, horvát és persze magyar katonái egymás mellett küzdöttek a lövészárkokban, csak a háborút lezáró igazságtalan béke fordította szembe ezeket a népeket egymással. Egyeseket győzteseknek, másokat pedig veszteseknek nyilvánítottak a békediktátum megalkotói, akik az új államhatárok kialakítása során egyáltalán nem voltak tekintettel a térségben húzódó, valós etnikai törésvonalakra, s ezzel elültették az érintett népekbe a viszály magvát. Az ország kétharmadának elvesztésébe a magyarok az első világháborút követően érthető módon nem tudtak beletörődni, s lényegében az egész társadalmat átitató, revansista szemlélet sodort minket bele a második világháborúba, amelyből ugyancsak a vesztesek oldalán kerültünk ki.

1945 után, s így az Antall-kormány számára is a szomszédságpolitika vezérelvének a Bibó István 1946-ban megfogalmazott gondolat számított. Ennek lényege, hogy Magyarország a létrejött békeszerződést, bármilyen súlyos is legyen, ha egyszer aláírta, hiánytalanul teljesíteni fogja. Nem volna őszinte, ha úgy tennénk, mint akik lelkes hívévé váltak a békeszerződés súlyos rendelkezéseinek. Ennek ellenére a magyar állam nem fog ideológiát, propagandát csinálni a határok megváltoztatásából, és nem fog olyan politikát folytatni, amely a maga területi sérelmeinek orvoslása érdekében nemzetközi válságokra, vagy katasztrófákra spekulál, hanem fenntartás nélkül berendezkedik a békeszerződés által teremtett állapotra. Egyetlen fenntartásról azonban nem tehetünk le: nem adhatjuk fel a magyar kisebbségek sorsa iránti politikai érdekeltségünket. Így fogalmazott a második világháborút követően Bibó és ez az a gondolat, amit Antall József lényegében bejegyeztetett az 1989-ben átírt Alkotmányba, amikor úgy fogalmaz, hogy a magyar állam felelősséget érez a határon túl élő magyarokért.

Ez, a véleményem szerint a mai napig érvényes és méltányolható elvi megközelítés, minden erőfeszítésünk ellenére nem hozta meg a kellő eredményt, a ma napig nem jött létre az őszinte és teljes megbékélés a magyarok és a szomszédos népek között.

Az Antall-kormány megbékélési törekvéseinek, előzményeinek összefoglalása után és a tényleges történések felsorolása előtt érdemes közbevetni, hogy mindegyik szomszédos népben jelen voltak és vannak a kiegyezést kereső és támogató, vezető személyiségek, akik nem kizárólag a felebaráti szeretet, hanem a reálpolitika érdekeit szem előtt tartva tevékenykedtek. Masarik például igyekezet méltányosan bánni a Szlovákiába került magyarokkal, sőt, talán a Csallóközt is hajlandó lett volna visszaadni, ha mi lemondunk a további revíziós igényeinkről. De a sokat és részben méltán kárhoztatott Tito alatt sem volt élhetetlen a magyar kisebbség számára Jugoszlávia. Vagy gondoljunk Kossuth Lajosra is, aki közvetlenül a szabadságharc leverés után már megfogalmazta az egyetértésre épülő, „mosolygó jövendőt” kínáló dunai konföderáció gondolatát. Sorolhatnám még Tisza Istvánt, vagy éppen Jászi Oszkárt is, akik ugyancsak a magyarság és a szomszédos népek megbékéléséért is munkálkodtak.

A magyarok hajlamosak sokat beszélni a balsorsról, annyira, hogy még nemzeti Himnuszunkban is megemlékezünk róla. De kevesebbet beszélünk balítéleteinkről, amiről Wesselényi Miklós írt tanulságos könyvet. Én úgy látom, hogy a magyar történelmet végigkíséri a balsors és a balítélet kettőssége, de ha őszinték akarunk lenni, ki kell jelentenünk, hogy balítéleteink inkább felelősek voltak a minket sújtó balsorsért, mint a végzet.

Bibó István idézett gondolatához igazodva fájdalommal beletörődünk abba, hogy elvesztettük Kolozsvárt, Pozsonyt, Kassát, és még hosszan sorolhatnám, a súlyos veszteségeinket, de ma már, a teljes belső szabadságot biztosító Európai Unióban ez elviselhető lenne, ha tisztességesen bánnának az anyaország határain túl rekedt magyarokkal. Ebben bíztunk 1989-ben és nem gondolom, hogy túl magasra helyeztük igényeink és reményeink mércéjét.

De az idő és a keserű tapasztalat nem minket igazolt.

A rendszerváltozás idején, őszintén bíztam abban, hogy a szomszédos országokban hatalomra kerülő, antikommunista erők maguktól megteremtik a felvilágosult, nagyvonalú nemzetiségi politika kereteit. Úgy gondoltam, hogy mintának tekintik majd például a dél-tiroli példát, ahol 300 ezer németajkú olasz állampolgár tökéletes szabadságban és autonómiában élheti meg németségét. Vaclav Havel elnökben meg is volt erre a hajlandóság, majd Pozsonyban tojással dobálták meg, amikor azt mondta, hogy meg kell adni a magyar kisebbségnek az általuk igényelt, megfelelő egyéni és kollektív jogokat. Romániában a Ceausescu-rendszer leváltását követően egy kifejezetten magyarellenes kampány bontakozott ki, amit az új kormány mindvégig tétlenül szemlélt. Vagyis a magyar kisebbségeket érintő politikai változásokba vetett reményeim már ’98 végére részben szertefoszlottak.

Persze nem adtam fel. 1990. június elején, Koppenhágában kezdő miniszterként részt vehettem egy értekezleten, ahol a Helsinki-folyamat 34 tagállama külügyminiszteri szinten tárgyalt. Szinte minden felszólaló tárcavezető hangsúlyozta beszédében, hogy a kommunizmus összedőlését és a hidegháború befejezését követően végre kellő gondot fordíthat Európa a kisebbségek jogainak biztosítására. Azt hangoztatták, hogy túl kell lépni a második világháborút lezáró béke szemléletén, amely abból indult ki, hogy a kollektív kisebbségi jogok biztosítása magában hordozza a területi konfliktusok lehetőségét, bőven elég, ha mindenkinek biztosítják Európában ez egyéni szabadságjogokat. Ekkor úgy gondoltam, itt az ideje annak, hogy tevékenyen fellépjünk a határon túli magyarok jogainak biztosítása érdekében, különös tekintettel arra, hogy a nemzetközi szervezetek, így az Európa Tanács is, ajánlásokat fogalmaztak meg ebben a témakörben. Úgy gondoltam, hogy ha csak ezeket az ajánlásokat teljesítik az egyesült Európa felé igyekvő szomszédjaink, akkor minden rendben lesz.

1991-re kiderült, hogy a kisebbségi jogok biztosítását nem mindegyik európai ország gondolja egyformán komolyan. A spanyolok azzal érveltek, hogy ha ők támogatják a kelet európai kisebbségek jogainak biztosítását, akkor a baszkok és a katalánok ugyanezeket a jogokat követelik majd maguknak és egykettőre elszakadnak Spanyolországtól. A hagyományosan centralizált működésre épülő francia állam vezetői már akkor tartottak attól, hogy az egykori gyarmatokról Franciaországba tömegesen bevándorolt muszlimok akár területi autonómia igényekkel állnak majd elő. Sorolhatnám még a hasonló aggályokat, melyeknek következtében az európai közösség vezető országai ugyan nem mondtak nemet a kelet-európai kisebbségek jogainak biztosítására, de megkezdtek egy sajátságos halogató politikát. Születtek különféle konvenciók, nyelvi charták, kisebbségi keretegyezmények, melyek biztosítottak bizonyos jogokat, de közel sem annyit, amennyire a határon túli magyarságnak, és általában a térség kisebbségeinek tartós megmaradásához szükség lett volna. Ugyanakkor az európai tagállamok többsége elutasította és máig elutasítja a területi autonómiát, amit úgy hiszem, mi joggal tekintünk a kisebbségi megmaradás alapvető garanciájának. Vagyis a vezető európai államok nem vállalták és nem tekintették magukra nézve kötelezőnek azt a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítására vonatkozó, szigorú feltételrendszert, amit maguk alkottak meg 1990-ben, s ami engem oly sok hiú reménnyel töltött el. Az európai kisebbségi jogokra vonatkozó konvenciók többsége máig ajánlás, ami pedig kötelező, azt az Európai Unióban hol betartják, hol nem. Jól jellemzi a helyzetet az, hogy az európai alkotmányosság őrének is tekinthető, az Európa Tanács önálló szervezeteként működő Velencei Bizottság olasz elnöke nemrégiben Kolozsváron tartott előadásában példaértékűnek nevezte azt, ahogyan a román állam a területén élő nemzeti kisebbségekkel bánik. Nem csoda, hogy a kolozsvári egyetem díszdoktorává avatták. Erre a konferenciára persze nem hívták meg a magyar kisebbség tudományos vagy politikai képviselőit.

Úgy gondolom, Európát súlyos felelősség terheli azért, hogy nem ragaszkodott saját, kisebbségekkel kapcsolatos elveihez. Ez a tény alapvetően határozta meg az Antall-kormány és az azt követő magyar kormányok kisebbségi politikáját. Nincs, és úgy hiszem nem is lesz soha olyan magyar kormány, amely lemondana a határon túli magyarok ügyeinek képviseletéről, de legalább is annak támogatásáról, amit a határon túli magyar közösségek kívánnak.

A helyzet ma sem megnyugtató. A határon túli magyarság egységes politikai képviselete megszűnt, a legkisebb, délvidéki közösségnek most éppen öt politikai pártja van. A határon túli magyar választók mindinkább elveszítik a bizalmukat saját pártjaikban, csökken a választói aktivitás és ezzel együtt természetesen csökken a közösségi érdekérvényesítés lehetősége is. Ennek egyenes következménye a reménytelenség, a kivándorlás, az asszimiláció, ami hosszabb távon feltétlenül a határon túli magyar kisebbségek feloldódását, eltűnését eredményezi.

Csak remélhetjük azt, hogy végül felülkerekedik a józan ész, és a közös érdek, s ez hatással lesz az érintett közösségekre, népekre, az egész Európai Unióra. Látni kell, hogy ez nem speciálisan magyar ügy, hiszen például az Ukrajnában élő 10 millió orosz és a többségi ukrán társadalom konfliktusa háborúba sodorta az egész országot. De felbukkan a kisebbségi probléma Afrika válságövezeteiben, a Balkánon, a Közel-Keleten, és szinte mindenütt a világon. A közösségek vallási, nyelvi, etnikai jogainak biztosítása nélkül a világ tele van és lesz potenciális válsággócokkal, vagyis a kisebbségek helyzete világprobléma, amit a közösen kellene megoldani.

Magyarországon sem a megegyezésre törekvő, sem pedig a kemény szomszédságpolitika nem vezetett eredményre, Európára ebben a kérdésben aligha számítunk, s csak abban lehet bízni, hogy a határon túli magyar közösségek képesek lesznek magukból kitermelni olyan hiteles vezetőket és politikai erőket, akik az adott országban határozottan és eredményesen tudják majd képviselni közösségeik érdekeit. Mindennek a hátterében pedig ott kell állnia feltétlen támogatóként egy erős, hiteles, népszerű Magyarországnak.

Mennyire vagyunk messze ettől? Ezt majd a jövő mutatja meg.