A 2015.  március 2-án tartott alkalom dr. Fabiny Tamás püspök áhítatával kezdődött.

Kedves Testvérek!

Mindig igyekszem úgy választani az áhítat alapigéjét és gondolatát, hogy valamilyen kapcsolódó pontot vagy ívet képezzen az elhangzandó előadáshoz, ezért most megmondom őszintén, kínálta magát ez az ének, mert nagyon régóta birizgált engem valami. Nem tudom, hogy a rendszeres templomba járók is így vannak-e ezzel, de ide van írva az ének alá – és nyugodtan tessék az énekeskönyvben megnézni –, hogy milyen hivatkozásra bukkanhatunk. Olyan igehelyeket szoktak itt rögzíteni, amelyek az evangélikus énekeskönyvnek a bibliai alapjait jelentik, és megmondom őszintén, sose néztem utána, hogy pontosan mi ez. Azt láttam, hogy Sirák könyve 50. 24-26. és azt is tudtam – mert azért ennyit még tudok –, hogy a Sirák könyve vagy más szóval Jézus Sirák könyve vagy Jézus Sirák fia könyve. Majd erről még szó lesz, hogy pontosan mi is ez a kötet, az úgynevezett deuterokanonikus könyvek közül. De, hogy pontosan mi ez a szakasz, ezt nem tudtam, és fellapoztam azt a katolikus kiadású Bibliát, amelyben értelemszerűen benne vannak az úgynevezett deuterokanonikus könyvek, és megnéztem, hogy mi ez az igeszakasz, és hát valami furcsaságot találtam. Mert ezt a mondatot a 25. és 26. vers tartalmazza:

„Kétfajta népségtől iszonyodik lelkem, a harmadik pedig meg már nem is nép: Szeirnek lakói, a filiszteusok, s az a balga nép amely Szichemet lakja.”

Hát, elképedtem és megmondom őszintén, hogy a délután egy részét, igaz, hogy autóban ülve, valahonnan haza érkezve azzal töltöttem, hogy különböző himnológusokat meg szakértőket hívtam föl, hogy mi a csuda ez.

Lehet, hogy Sirák fia 50. 25-26. szerepel itt, és valami egészen más van a kedves énekünkben a „Jer, dicsérjük Istent”, és aztán rájöttem, és meg is erősítettek ebben az általam segítségül hívott szakemberek, hogy bizony itt nyomdahibának vagyunk tanúi, és majd jelezni is fogom a Luther Kiadónak. Mert az 50. rész az stimmel, de nem a 24-26. hanem a 22-24. vers, tehát egy szakasszal fölötte van az, amit mindjárt fel fogok olvasni. De előtte még azért annyit, hogy volt olyan emlékem is, hogy (és valaki ebben is felvilágosított, pontosított), hogy voltak időszakok, amikor az evangélikus templomokban, evangélikus szószékeken, a prédikációs alapigéül, bizony alapul vettek deuterokanonikus igeszakaszokat. Tehát nem csak ószövetségi igéket, az újszövetségből nemcsak epistolai, vagy evangéliumi igéket, hanem bizony a deuterokanonikus könyvnek bizony egyes szakaszait is használták prédikációs alapigéül, jelesül, 1896-ban, a millennium idején, Jézus Sirák fia 10. részének első 5 versét ajánlotta az akkori egyházvezetés prédikációs alapigéül. Először ezt olvasom fel, és észre fogjuk venni, hogy mi lehet az oka:

„A bölcs uralkodó erősíti népét, az okosnak kormánya jól meg van szervezve, olyan a nép, mint a fejedelme, amilyen a város feje olyanok a lakói is. Az ostoba király tönkreteszi a várost, okos vezetéssel a város gyarapszik. A földkerekségnek Isten az ura, ő rendel föléje kellő időben jó vezetőt. Az Úr kezében van minden sikernek kulcsa, ő ad tekintélyt a törvény hozójának.”

Tehát úgy gondolták akkor, és talán jól gondolták, hogy ez az igeszakasz, amely a mi protestáns kánonunkban, bibliai gyűjteményünkben ugyan nem szerepel, de a katolikus Bibliában igen, úgy, mint deuterokanonikus könyv, és ezért talán alkalmas lehet arra, hogy millenniumi időszakban erről prédikáljanak, hogy mit jelent a jó vezetői és a jól vezetett közösség. De visszatérek akkor erre a „Jer, dicsérjük Istent” kezdetű énekkel, amit énekeltünk és nem is baj, ha még talán nyitva van előttünk a könyv, mert akkor most olvasom fel a helyes igeszakaszt, amit majd a lábjegyzet is reménység szerint pontosítani fog, tehát az 50. rész 22-23. és 24. versei:

„Most hát áldjátok a mindenség urát, nagy dolgokat művel, aki megáldotta életünket anyánknak méhétől és irgalmassága szerint bánik velünk. Ajándékozzon meg vidám szívvel minket, adjon békességet napjainkban, egész Izráelnek örök időkön át. Maradjon mellettünk hűen szeretete és szabadítson meg minket napjainkban.”

Ennek az éneknek az a története, s ezt Koren Emil könyvéből tudom, az Irgalmadat éneklem című könyvből, hogy a harmincéves háború idején az ének szerzője, látjuk itt alul a nevét, Martin Rinckart, egy derék lelkipásztor volt Luther szülővárosában, Eislebenben. Aki nagyon komoly súlyt fektetett nem csak a gyülekezet építésre, hanem a szűkebb értelemben vett családjának a lelki gondozására és minden este áhítatokat tartottak oly módon, hogy közösen imádkoztak, énekeltek, igét olvastak föl a harmincéves háború amúgy is nagyon próbás időszakában, ráadásul pestisjárvány is dühöngött még azon a vidéken. Természetesen nagyon érzékeny volt a család tagja arra, hogy mi van körülöttük, és ekkor ez a lelkipásztor, nagyon meghatódott azon az imádságon, amit a kisfia mondott. A gyermeke mondott egy imádságot, és a lelkipásztor, akiről följegyezték, hogy annyira jól művelte a költészetet, hogy „Nyelvén magától verssé vált a beszéd”. Ezt jegyezték fel róla. Boldog az az ember, akinek nyelvén magától verssé válik a beszéd, akár jambusokban vagy hexameterben tud beszélni. De mindenesetre olyan szép költői formában írta meg rögtön azt az éneket, kisfiának a spontán elmondott védelmet, biztonságot kérő imádsága – a bölcsőtől kezdve az Isten szeretetére utaló, „Anyám méhétől legyél velem” imádsága – nyomán, hogy vidáman s békén tölthessük éveinket háborús időszakban, járvány idején is. Azután elmúlt a háború, elmúlt a járvány, s a vesztfáliai békekötés ünnepélyes kihirdetésekor, 1649. január 1-jén immár nem csak családi körben, hanem a templomban, nagy gyülekezet előtt is énekelték ezt az éneket. A szomorú az, de talán ez így kerek, hogy ez az év volt a lelkész halálának az éve is. Ő elhunyt, de ez az ének tovább élt, és egy, talán a mi számunkra, evangélikusok számára szinte ismeretlen könyv – Jézus Sirák fia, a deuterokanonikus könyv egy szakasza – legalábbis tovább él, és ez az énekünk a „Jer, dicsérjük Istent” pedig azt hiszem az egyik legismertebb evangélikus ének, amit nagyon sokszor éneklünk. Azt gondolom, hogy érdemes sokszor így mögé nézni az ének keletkezésének és megbecsülni eleinknek a munkáját, a szolgálatát.

Ritoók Zsigmond „Mi történt az Ó- és az Újszövetség keletkezése között?” című előadása 

Az Ószövetség és az Újszövetség között a Bibliában van egy fehér lap és úgy gondolom, hogy tudásunkban is van egy ilyen fehér lap, mert ezt a korszakot a Bibliát olvasó, keresztyén emberek is ismeretlen korszaknak tartják. De vajon mi történt az Ószövetség legkésőbbi jelzett időpontja, vagyis nagyjából az i. e. 3. század vége és Jézus születése között eltelt időben? Milyen világban élt a zsidó nép a Krisztus előtti 4. századtól?

A görög civilizációban ez már a válság időszaka volt. Két nagyhatalom, két városállam, Athén és Spárta az i. e. 5. század végén, váltakozó sikerrel vívta egymással a maga világháborúját. De a viaskodással sem sikerült megoldani a gazdasági, társadalmi okokból egyre mélyülő válságot. A háború romjain végül a görögök által félbarbárnak tartott, a Görögország északi részén elhelyezkedő Makedónia emelkedett fel egy zseniális és gátlástalan uralkodó, II. Filipposz vezetésével. Utóbb a makedón uralkodó fia, Nagy Sándor pedig egyértelműen eldöntötte a hatalmi harcot, amikor egy évtized alatt meghódította a Dunától az Indusig terjedő, hatalmas perzsa birodalmat. Ám a rendkívüli tett végre hajtása után egy évvel meghalt, és ahogyan az a hirtelen felvirágzásokat követően általában történni szokott, birodalma az alvezérek és örökösök marakodása miatt villámgyorsan bomlásnak indult. Az erős vezető hiányában széthullott makedón birodalom romjain háromhatalmi centrum alakult ki: Egyiptomban a Ptolemaiosz család gyakorolta a hatalmat; a mai Szíriától egészen Indiáig terjedő területet egy Szeleukosz nevű hadvezér uralta; Makedónia és Görögország pedig Antigonosz és családjának kezére került. Tegyük hozzá ehhez, hogy az előző mondatban összefoglalt, végül 301-ben, az ipsosi csatával kialakult status quo persze évtizedeken át tartó, véres harcok eredményeként jött létre. Ebben a zűrzavaros és persze veszedelmes környezetben kellett élnie a zsidó népnek! A Szíria és Egyiptom között elterülő, zsidók lakta területen vezettek át a fontosabb karavánutak, vagyis birtoklása gazdasági és katonai szempontból egyaránt fontos világhatalmi tényező volt.

A perzsa birodalom vallási szempontból viszonylag türelmes volt, a babiloni fogságot követően hazatérő zsidók szabadon gyakorolhatták rítusaikat a nép papjainak vezetésével, és persze a perzsa kormányzók felügyelet alatt élték mindennapjait. A Ptolemaioszok is megtűrték békében a zsidókat, annyira, hogy ekkor készült el az Ószövetség görög fordítása, ugyanakkor az is tény, hogy brutális adóterhekkel sújtották az alávetett népeket. Az adókulcs 50 százalék körül alakult, ami mai szemmel nézve szinte elképzelhetetlen kötelezettség volt és az akkori világban is a legmagasabbak közé tartozott. Egy évszázadig tartó nehéz, ugyanakkor viszonylagos békességben éltek a zsidók, amikor Szíria szemet vetett a területre és újra megindult a véres harc a nagyhatalmak között, ami ezt követően szinte állandósult.

IV. Antiokhoszban, a Szíriát irányító, görög műveltségű, szeleukida uralkodóban sajátos módon keveredett a kifinomultság és az őrület. A maga korában Epifanesz, azaz megjelenő melléknévvel illették, de az egyik történetíró – ókori szójátékkal élve – inkább epimanesz-nak, azaz őrültnek nevezte. Antiokhosz úgy gondolta, hogy valójában ő egy görög birodalom uralkodója, és akinek ez nem tetszik, az mehet útjára. A zsidóság pedig ezen a ponton került súlyos konfliktusba a birodalommal és persze önmagával. Történt ugyanis, hogy a zsidó papi arisztokrácián belül két csoport alakult ki, az egyik az egyiptomiakhoz, míg a másik a szíriaiakhoz húzott. A megosztottság mögött, miként általában manapság is, gazdasági érdekek húzódtak meg: a görög tőke megvetette a lábát ebben a térségben, s ebből a zsidó főpapság egy része is igyekezett hasznot húzni. És ez csak az egyik probléma volt, amihez az is társult, hogy Antiokhosz elrendelte az erőszakos görögösítést. Ennek egyrészt oka volt, hogy konokul hitt a görög kultúra egyedül üdvözítő uralmában, másrészt viszont ekkoriban jelent meg a világhatalmi színtéren a szeleukidákkal szemben győzelmekkel bemutatkozó, hódító római birodalom, amelynek rengeteg adót kellett fizetni. Az uralkodó szempontjából kézenfekvő megoldásul kínálkozott, hogy az alávetett nép templomainak, így például a jeruzsálemi templom kincstárából kell kifizetni a rómaiak által követelt hadisarcot. Ezért aztán Antiokhosz kétszer fosztotta ki a zsidók legszentebb, jeruzsálemi templomát, és ami talán még ennél is jobban fájt a zsidóknak, Zeusz-szobrot állított fel és disznókat áldoztatott az oltáron. Ezzel annyira megsértette hitükben a zsidókat, hogy szinte lehetetlenné vált a velük való kiegyezés.

A zsidó nép persze zúgolódott, ám a szeleukidák uralmából gazdasági hasznot húzó főpapság igyekezett lecsillapítani az elégedetlenkedőket, tegyük hozzá, nem sok sikerrel. Végül egy vidéki, ma makkabeusokként ismert papi család, Júdás makkabeus vezetésével szervezte meg az ellenállást. Ez afféle partizánakciónak indult, ám a szeleukida hadsereg felett aratott első győzelmeket követően, a felkelők már anyagi forrásokhoz és fegyverekhez is hozzájutottak, így egyre több katonai sikert arattak.

Hadd vessek közbe itt egy érdekes epizódot. A zsidó vallás szerint szombaton nem szabad dolgozni és háborúzni sem, hiszen a fegyverforgatás is egyfajta munka. A szeleukidák ellen vívott gerillaharc elején még előfordult, hogy hithű zsidók jajszó nélkül hagyták, hogy a sabbat idején támadó ellenség kardélre hányja őket, mert az Úr parancsa számukra nem tette lehetővé, hogy ezen a napon védekezzenek.

Bár végül Júdás is elesett, ennek ellenére a makkabeus felkelés végül győzelmet aratott. A megváltozott helyzetben mindenképpen ki kellett alakítani valamiféle együttélést a hódítókkal, s ami a zsidók számára ennél is fontosabb volt, a régi papság megbukott és a makkabeusok ragadták magukhoz a hatalmat. Ebből persze újabb feszültség keletkezett a zsidóságon belül, különösen akkor, amikor a főpapi hatalom megszerzése után a makkabeusok a királyi címet is magukra vették. Így jött létre a függő helyzetben lévő, ugyanakkor viszonylag mégis önálló, főpapi vezetéssel működő zsidó állam. Ez az új status quo a hatalom birtokosai között dúló ádáz, gyilkosságokkal és száműzetésekkel tarkított pártharcokat eredményezett. A nép persze ez ellen is lázadozott, szertartás közben citrommal dobálták meg a főpapot, sőt, végül meg is gyilkolták.

Ez a nyugodtnak és élhetőnek aligha nevezhető időszak előzi meg az Újszövetség korszakát. A politikai konfliktusokhoz ugyanakkor a polarizálódó társadalmon belül zajló, szellemi változások és konfliktusok is társultak.

Ilyen volt a zsidók és a szamaritánusok között kialakult ellentét. A zsidók általában elkerülték a szamaritánusok által lakott, régi Palesztina középső részét. A Krónikák könyvéből is tudjuk, hogy ez a vidék elhagyatott, vad terület volt, oroszlánok pusztították a népet és jószágait, különféle hitek és rituálék keverednek egymással. Végül a Gerizim hegyen felépült egy templom, amit a lerombolt jeruzsálemi templom ellentettjének szántak, de mondták Zeusz templomnak is, sőt, volt idő, amikor úgy tartották, hogy senkié ez a templom. Mindebből látszik, hogy időnként ebben az időszakban is felülírták a meggyőződést a változó politikai érdekek… Utóbb az egyik jeruzsálemi pap-király elfoglalta és lerombolta ezt a szentélyt, ami végképp kibékíthetetlenné tette a zsidók és a szamaritánusok közötti ellentétet. És ez már javában az Újszövetség kora!

A szadduceusokat is ismerjük az Újszövetségből. Ez a főpapi család a születés jogán szerezte meg generációkon át hivatalát, s őket billentették ki a hatalomból a győztes felkelést vezető makkabeusok, más néven hasmoneusok. A szadduceusok egészen – a valójában arab származású, s a hatalmat csupán házassága révén megszerző – nagy Heródesig csak a pálya széléről figyelhették a belpolitikai történéseket. A szadduceusok nyitottak voltak a görög műveltségre, ugyanakkor kérlelhetetlenül konzervatívak voltak és csak az írott Tórát, vagyis Mózes öt könyvét fogadták el Isten igéjének. Azt is az Újszövetségből tudjuk, hogy a szadduceusok nem hittek a halottak feltámadásában, az angyalokban, és nem vártak semmiféle messiásra.

Ezzel szemben egy másik jelentős csoportról, a haszidokról nem olvashatunk az Újszövetségben, mert addigra már más népcsoportokba olvadtak be. A kegyeseknek is nevezett csoport tagjai is hagyományos zsidó felfogás szerint éltek, szemben álltak a görög műveltséggel, így aztán csatlakoztak a makkabeusokhoz, de végül visszaléptek a fegyveres harctól, amikor kiderült, hogy szabadon gyakorolhatják a vallásukat. Végül pedig beolvadtak egy másik, számunkra már ismerős irányzatba, a farizeusok közé.

A ferizeus elnevezés az elkülönülő szóból ered, ugyanis ők elhatárolódtak azoktól, akik nem tartották meg szigorúan Mózes törvényeit, olyannyira, hogy ők nem csupán az írott, hanem a szóbeli Tórát, vagyis a hagyományokat, a próféták szavait, magyarázatait és írásait is feltétlenül tiszteletben tartották. Különösen fontosnak tartották a zsidó szombatra vonatkozó előírások megtartását. Ők voltak azok a már említett, többnyire kisemberekből, kereskedőkből, földművesekből álló csoport tagjai, akik hagyták magukat szombaton a csatákban lemészárolni, mert szerintük a fegyverforgatás is munka. Utóbb a zsidó felkelést vezető Júdás makkabeus valamiféle rafinériával mégis rávette őket, hogy a közös cél érdekében, ebben az esetben tegyenek kivételt. Manapság a farizeus jelző többnyire csak negatív érzelmeket ébreszt, és nem gondolunk Jézus szavára, aki azt mondja a farizeusokról, hogy „amit mondanak, mind megtartsátok, csak amit csinálnak, azt ne csináljátok”. Jézus elfogadta a farizeusok meghívását, együtt étkezett velük, ugyanakkor a szadduceusokkal ezt soha nem tette meg. A farizeusok úgy gondolták, hogy ha a külsőségekre vonatkozó parancsokat maradéktalanul megtartják, akkor minden rendben van. Mi van belül? Ez már nem annyira érdekelte őket. Erre utal Jézus, amikor azt mondja, „ha mindazt megtettétek, amit parancsoltak nektek, akkor mondhatjátok, hogy haszontalan, rossz szolgák voltunk”. Vagyis a kegyes cselekvésnek igazából belülről kell fakadnia. A farizeusok lenézték a más népcsoportokat, többnyire közülük kerültek ki a tórajogászként is működő írástudók, ugyanakkor tény, hogy amikor ’70-ben feldúlják a jeruzsálemi templomot, a Barkohba felkelés bukásával pedig a zsidó államiság végleg elenyészik, a farizeusok tartották meg a zsidó hitet, hagyományokat a nép között. Lehet azon vitatkozni, hogy ez mennyire fakadt belülről, de az vitathatatlan, hogy a farizeusok megtették, ami tőlük telt.

És szót kell még ejteni a zelóták, vagyis a vakbuzgók társaságáról, akik semmiféle kompromisszumot nem ismertek, csak az idegen hatalom elleni fegyveres ellenállást tartották célravezetőnek. Jézus tanítványai között is akad egy zelóta, ami mutatja, hogy a megváltónak eléggé tág ölelése volt… Itt kell még megemlíteni a szikáriusokat, akiknek a neve a latin sica szóból ered, ami tőrt jelent. Ők voltak a korszak terroristái, akik bárkit meggyilkoltak, ha úgy hozta a lépés. A kutatóknak máig nem sikerült tisztázniuk, hogy a szikáriusok milyen viszonyban voltak a zelótákkal.

És ha már felsoroltuk az Ó- és az Újszövetség közötti korszak legfontosabb, egymással viaskodó, vitatkozó társadalmi csoportjait, akkor essen még néhány szó a politikai üzenetek hirdetésének legfőbb színteréről, a zsinagógáról is.

A jeruzsálemi Templom ugyan elpusztult, de a különféle tanok hirdetése, tanítása nem szűnt meg. Ennek színtere lett a zsinagóga, amelynek neve a görög szünegógé, azaz összegyülekezés szóból ered. A tanítás és a vélemények ütköztetésének társadalmi igénye nyomán kialakult a zsinagóga építésének és működésének rendje. A tanítás rendjét az Újszövetségből ismerhetjük meg, hiszen Jézust is felkérte a közösség, hogy – más tekintélyes, írásokhoz értő zsidóhoz hasonlóan – ő is ossza meg a jelenlétét a gyülekezettel, a néppel a zsinagógában. Jézus korában már a héber nyelv egyik újabb változatát, az arameust beszélték, vagyis a szent szövegeket, a megfelelő magyarázatokhoz le kellett fordítani erre a nyelvre.

Nos, ebben a világpolitikailag és a zsidóság szempontjából belpolitikailag is igen-igen bizonytalan, zűrzavaros korszakban eresztett gyökeret a héber népben a messiásvárás gondolata.

Nem lehet ezen csodálkozni, hiszen már az ókori kelet népeinek körében jelen van az a nézet, hogy a világ mindig rosszabb lesz, s amikor már végleg javíthatatlanná válik, jön majd egy különleges személy, aki helyreállítja az elvesztett, s olyannyira áhított Aranykort. Nem volt idegen ez a nézet a görögöktől sem. Nagy Sándor hadvezérének, Antigonosznak egyik fegyvertársa, Démétriosz Poliorkétész 307-ben felszabadította az athéniakat, akik úgy fogadták, mint egy Istent. Ahol leszállt a kocsijáról, ott oltárt állítottak az „alászálló Démétriosznak”, akit az istenek küldöttének tekintettek, és akihez ehhez méltóan is szóltak.

A messiásvárás a zsidóság körében mindig is jelen volt, s az Újszövetség veszélyekkel, nélkülözésekkel és bizonytalansággal terhelt korára pedig már széles körben elterjedt. Elsősorban békére vágyott a sanyarú sorsú zsidó nép, ezt várta a felkent, isteni személytől, vagyis a Messiástól. Egy jelenlévő, megtestesült Istentől várták sorsuk jobbra fordulását az emberek. Megjelenő Istent vártak, akit görögül úgy mondanak, szótér, amit leginkább megmentőként, szabadítóként, üdvözítőként, megváltóként lehet lefordítani. A különféle uralkodók persze igyekeztek ezt kihasználni. Egyiptomban a Ptolemaiosz-ház uralkodóit, Rómában pedig Julius Caesart, később pedig polgárháborúk után a római békét megteremtő Augusztust emlegették jótevőként, az emberi lét egyetemes megmentőjeként. A kisázsiai Priénében akadt egy tisztviselő, aki Krisztus előtt 9-ben odáig ment a hízelgésben, hogy azt javasolta: az esztendő kezdődjön Augustus császár születésnapjával. Ennek indoka az volt, hogy a világ számára az Isten, vagyis a császár születése valódi örömhír, az euangelion kezdetét jelenti. A görög euangelion szóban nem nehéz felfedezni az evangélium szó eredeti alakját.

De a reménykedő emberek mindannyiszor csalódtak az újabb és újabb uralkodókban, így a népek, s persze a zsidók is egyre csak várták a valódi, uralkodó Messiást, aki megszabadítja a népét. Hitük szerint a Messiás felkent, görögül krisztosz lesz. A felkent személy a már említett szótér, a küriosz, a krisztosz, aki alatt visszatér az áhított Aranykor, vagyis a béke és vele a boldogság.

Ki lesz ő? Lángpallossal érkező, a népeket leigázó és a zsidóságot hatalomhoz juttató király lesz? Sokan így képzelték, s Jézus ezért is hárítja el magától többször is a messiás címet. Jézus valóban szabadulást és békét akar adni az embereknek, de másképpen, mint ahogyan a maguknak messiási címet vindikáló uralkodók tették.

Ha mindennek fényében olvassuk a karácsony evangéliumát, akkor annak jelentése még gazdagabb lesz. Így szól a betlehemi angyal: „Hirdetek nektek nagy örömöt…” Itt bukkan fel újra a görög örömhír, vagyis euangelion szó. Evangéliumot, örömhírt hirdet az angyal, aki nem a hatalom eljöveteléről szól! Nem a hatalmas római császár megszületése az igazi örömhír, hanem az istálló jászlában fekvő, apró csecsemőé, mert ő az üdvözítő, a megváltó, a megtartó, a szótér, akire a világ vár. Ő a megjelenő, az olyannyira várt valóságos Isten. Ő az úr, csak nem úgy, ahogyan a véres háborúkat folytató császárok, királyok. Mert szolgálni jött Jézus, hogy a kereszten életét adja bűneink váltságául.

Jézustól az egyetlen, igaz Messiástól kapjuk az áhított békességet, amit önzetlenül ad és soha nem vesz vissza.