Meglepő módon nem máshol, mint az Apostolok cselekedeteiben olvashatjuk a következőt: „...egy akarattal a színházba rohantak” (ApCsel 19,29). Az egybegyűltek körében is derültséget keltő mondatot Fabiny Tamás püspök az estét bevezető áhítat alapigéjeként olvasta fel. (Őt az alkalom kezdetén a szabadegyetem szervezőjeként, egyben az előadó testvéreként köszöntötte Pőcze Tibor budavári felügyelő.)

Az ókor csodáinak egyike volt az efezusi színház, ahol a Cselekedetek könyve szerint a felzúdult görögök azért gyűltek össze, hogy Pált és munkatársait a népgyűlés elé citálják, mert „botrányt okoztak a városban, mivel nem hajlandók elfogadni Artemiszt, a város istenségét, csak Jézus Krisztust, és ezzel veszélyeztetik az istenségekről szobrokat készítő mesterek üzletét. A pogány szobrocskák értéktelenné válnak Pál munkája nyomán” – mondta Fabiny Tamás, és arra is felhívta a figyelmet: „Ebből a fejezetből kiderül, hogy a Cselekedetek könyve ismeri a színház épületét, a színház műfaját, az újszövetségi történeteket el tudjuk helyezni ebben a kulturális összefüggésben is, mindvégig szem előtt tartva, hol van Jézus, az origó, akit mi követünk.”

Az előadó, Fabiny Tibor irodalomtörténész-professzor, evangélikus világi teológus pedig ott folytatta, ahol az igehirdető abbahagyta: megtudtuk, hogy az ókori színház és a kereszténység kapcsolata valóban nem volt feszültségmentes, az őskeresztény egyházatyák hevesen tiltakoztak is ellene. Aranyszájú Szent János például így írt: „Esküszegés, ha keresztény ember színházba megy. Elég baj, hogy még a keresztények is odajárnak, és jobban ismerik a slágereket, mint a zsoltárokat.” A kezdeti szembenállás oka az volt, hogy az ókori színház kultuszhelyként működött a többistenhitű vallás gyakorlásában. Bár a színházra ma már művészeti intézményként tekintünk, tartja magát az az elképzelés, hogy a nevetés és a hit összeegyeztethetetlen. Ezt a hagyományt örökíti meg például Umberto Eco A rózsa neve című regényében, amelyben rejtélyes módon halnak meg szerzetesek – mint végül kiderül – azért, mert kezükbe vették azt a könyvet, amelyben Arisztotelésznek a komédiáról szóló értekezése olvasható. Az egyik szerzetes szájából hangzik el a tételmondat: „Krisztus Urunk sohasem nevetett.”

Fabiny Tibor – a közönség első soraiban ülőkkel együtt – megállapította, hogy ez a feltevés téves: „A derű, a humor a hit előszobája, mely Isten akaratát is közvetítheti, hiszen az ember az egyedüli lény, aki tud nevetni.”

Az ember egyszerre homo ludens, vagyis játszó, utánzó lény, és egyszerre homo festivus, ünneplő lény – folytatta a professzor. A középkori közösségek megünnepelték a tavasz kezdetét – az élet győzelmét a halál felett. De a keresztény liturgia is, mint a hit drámáját megjelenítő, párbeszédre épülő, strukturált műfaj, hatással volt a középkori színjátszásra. Az öröm kifejezése itt már nem csupán az új élethez, hanem Krisztus feltámadásához is kapcsolódik.

A középkori drámai műfajok tehát már alapvetően keresztény alapokon álltak, a misztérium- és moralitásjátékok virágkorukat élték, amikor Shakespeare született. Annak, hogy a reneszánsz korának sajátos műneme lett a dráma Angliában, vallástörténeti gyökerei vannak: a protestantizmus viszonya a képekhez nem volt feszültségmentes, ezért erősödtek inkább a szóbeli műnemek, a líra és a dráma.

Vajon vallásos volt-e, miben hitt Shakespeare? Arra nézve is élnek legendák, hogy részt vett a Jakab-kori Biblia fordításában, az azonban elképzelhető – apjának állítólagos végrendelete szerint –, hogy a család katolikus lehetett egy olyan államban, ahol a hivatalos vallás az anglikán volt, és üldözték a katolicizmust.

Shakespeare bibliaismerete rejtve, de nagyon világosan kirajzolódik drámáiból. Például a Szentivánéji álom egyik komikus epizódjában Zuboly az Első korinthusi levelet idézi („Amit szem nem látott, fül nem hallott”), a IV. Henrikben pedig Falstaff gyakran hivatkozik a zsoltárokra. A velencei kalmárban Shylock a kamatszedést Lábán történetén keresztül magyarázza (1Móz 30,31–33) – konklúziója, hogy a haszon áldás, ha nem lopva szerzik.

A dráma nagymesterének életművében tematikus párhuzamokat találunk a Bibliából. A teremtésre utal, amikor Anglia mint édenkert jelenik meg a II. Richárdban. A bűnbeesés és a testvér-rivalizáció szintén állandó témája. A szív megkeményedését mint folyamatot Shakespeare is többször bemutatja (például Claudiusnál a Hamletben). A keresztény teológia pozitív fogalmai – a kegyelem, a megtérés, a megbocsátás – is megjelennek drámáiban. Kevéssé ismert, hogy a Szeget szeggelben (az eredeti cím utalás Mt 7,1-re) egyes értelmezések szerint a szerzetesnek öltözött Bécs Hercege (aki Shakespeare forrásában Corvinus, Magyarország királya volt) a rejtőzködő Isten allegóriájaként jelenik meg. Az Ahogy tetszik pedig ezzel ér véget: „Az ég csak akkor boldog, / Midőn a földi dolgok / Jó véget érnek.”

Prospero zárómonológja A viharban nyilvános bocsánatkérés: „Célom a tetszés volt. S ma már / Oda a szellem, oda a báj; / S kétségbe kéne esni ma, / Ha nem könnyítne szent ima, / Mely a kegyelem kényszere / S minden hibának gyógyszere. / Ha vártok hát bocsánatot, / Nekem is megbocsássatok.”

Előadását a következő kérdéssel zárta Fabiny professzor: „Nem meglepő-e, hogy még a shakespeare-i komédiák végkicsengése is a krisztusi szeretet hátterén történt megbocsátás és megbékélés?” A taps mozdulata pedig (ahogy a kezek összezárnak) mozdulatlanságában ima is lehet. Megtapsoltuk.