„Elmondom ezeket nektek, amíg veletek vagyok. A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen! Hallottátok, hogy én megmondtam nektek: elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam. Most mondom ezt nektek, mielőtt megtörténik, hogy ha majd megtörténik, higgyetek. Már nem sokat beszélek veletek, mert eljön e világ fejedelme, bár felettem nincs hatalma. A világnak azonban meg kell tudnia, hogy szeretem az Atyát, és úgy cselekszem, ahogyan az Atya parancsolta. Keljetek fel, menjünk el innen!” (Jn 14,23–31) Ámen. 

David Bowie Lazarus című videóklipje (mindig kiráz a hideg, akárhányszor megnézem) az utóbbi félszáz év egyik legtehetségesebb művészének hattyúdala. Búcsú, felkavaró zene felkavaró szöveggel, már címében is utalva Lázár feltámasztására, szövegében is utalva a mennyországra. Sok-sok kérdés bújik meg ebben a provokatív műalkotásban. 

Egy búcsú, egy videóklip, melyet a halálos beteg énekes-színész végtelen abszurditással és morbiditással konkrétan a kórházi halálos ágyán forgatott. Egy művész, egy végső búcsú, melyben a legtöbb rajongó azt látja: Bowie tudatosan végezte be így életművét, és tette fel az i-re a pontot – mi mással, mint egy katartikus zeneművel és képi világgal, és a mondattal: „Szabad leszek, mint ez a kék madár…”

Napra pontosan ma öt éve volt az amerikai diplomaosztóm Chicagóban. Az ünnep utáni két hét már a búcsúzásról szólt. Összepakolni egy bőröndbe egy életévet és elbúcsúzni azoktól a barátaimtól, akiknek túlnyomó többségét valószínű sohasem láthatom már, hiszen Dél-Korea, Etiópia, Burma vagy éppen – legjobb barátom, Jonathan országa – Costa Rica is oly messze van, hogy kicsi az esélye egy „összefutásnak”, egy találkozásnak. 

És bár az internet segítségével valami minimális kapcsolat azért máig megvan velük, a valóságos, személyes találkozás irreálisnak tűnik. Ott és akkor, azokban a napokban éltem meg legmélyebben, hogy milyen veszélyes is, ha valakit, valakiket nagyon közel engedsz magadhoz, akikről pontosan tudod: egyszer (ráadásul a közeljövőben) el kell engedned őket, mégpedig örökre. 

Tovább a teljes cikkre.