A kezdő áhítatot Bajuszné Orodán Krisztina tartotta, az alkalomnak címet adó igéről. A gondolatsorban elhangzott, hogy a kórházi labirintusban helyt állni próbáló beteglátogató vagy lelkész számára, a szagok, a hierarchia, az élmények útvesztőjén át, a beteg tükröt tart, melyben szembe kell néznünk önmagunkkal. Ekkor megmutatkozik az is, hogy Isten elfogadásában csak ugyanazzal a nyitottsággal lehet az egész-séget kereső emberrel találkoznunk és imában megértenünk őt, ahogyan Isten bánik velünk. Ezáltal a hit gyümölcse a beteglátogató szolgálat is.

A cél tehát a találkozás Jézussal a látogatott számára és számunkra is. Mégsem erőteljes térítésről van itt szó, hanem lehetőségről, amit Isten ad számunkra. Az üdv és cselekedet örök kérdése is abban talált nyugvópontra a hallgatók között, hogy a jelenlét fontos melyben nem baj, ha nem ugyanazok a fogalmaink. De Isten segítségével mégis megjelenhet a szent, a más, a több… Mindez személyes tapasztalatok megosztásán keresztül szűrődött át. Ezekben a gondolatokban felelevenedtek azok az útravalók is, melyet Bolla Árpi bácsi élt közénk, mind kollégák közé, mind a beteglátogatók közé, az Isten és szolgálat iránti elkötelezettségében a tőle megszokott humorral.

Ebben a nagyon személyes hangvételben kezdődhetett meg e sorok írójának előadása arról, hogy mi mindent hozhat a hozzátartozó a betegnek. Nem mindig könnyű hozzátartozóként sem elindulni valakit meglátogatni, mert a baj kiélezheti a családi „iszonyokat”. Nem tisztünk igazságot tenni, pusztán teret és keretet engedhetünk a beteg indulatainak. Máskor pusztán arról van szó, hogy a családtag rosszkor jött, a kórházban levőnek nagy fájdalma van, vagy túl van egy nehéz vizsgálaton. A kezelt szabadságának megőrzése, az, hogy mondhat nemet, nagyon fontos lehet. (Mire lehet nemet mondani úgy egyébként egy kórházi közegben?) Rossz hír vivője is lehet a családtag otthonba kerülésről, gyászról, betörésről, anyagi gondokról is szólhat a látogatás.

Ehhez kell alkalmazkodnia az önkéntes vigasztalásának is. Sajnos annak nem, aki külsősként megy a beteghez. Ennek kezelése nagyon speciális mérlegelést igényel, titoktartást és egyéb szervek bevonását. Fontos, hogy minden a beteg tudtával történjen. Más az az élethelyzet, amikor valaki elköszön a világtól és osztoznak javain a feje felett. Szabad az önkéntesnek társsá lenni abban, amit ez valóban megkövetel, el kell kísérje az érintettet ezen a nem könnyű időszakon. Ehhez kapcsolódik az a fájdalom is, amikor a beteg a hozzátartozót sírni látja vagy az, hogy nem tudja felfogni, hogy a végső tapasztalatokat élik meg együtt. Szeretetből mindig nehéz kiszakadni. Ezt az igazságot kell megszólaltatnia az önkéntesnek, ha van rá lehetősége.

Mindezzel a tudatos jelenléttel a személyzet megítélése is csökkenthető, hiszen figyelik kinél járnak, kinél nem a hozzátartozók. Ezáltal is lehetősége van az embernek többnek lenni. Értékesnek.

Záró gondolataiban Tóth Melinda frappáns szójátékkal visszatért a kezdő igénk „meg-lát-(gat)tatok” szavához. Mely tartalmas, mindig elővehető útravaló lett. Mert a „meg”, az összeadás, az mindig valami pluszt hoz, többletet jelent. A látni is többet jelent, mint csupán nézni. Észrevenni mire van szükség valójában, mi a dolgok gyökere a fájdalomban. Igazán megvárni a választ a Hogy vagy? kérdésre. Ti – ENGEM vagyis Krisztust mindenkiben…

A szerző evangélikus lelkész, klinikai lelkigondozó, szupervizor.