– Az ember fia kiskorában rendőr, tűzoltó, katona, masiniszta szeretne lenni, de az egészen biztos, hogy szociális munkás nem. Azt pedig ezer százalékra veszem, hogy olyanról, mint éjjeli menedékhely, sokáig nem is hallott. Valószínű, hogy a kifejezést sem ismeri az öt-hatéves kisember.

– Olyan voltam, mint a kortársaim többsége. Talán annyiban különböztem tőlük, hogy én nem csak „kisemberként”, hanem fiatal felnőttként is rendőr akartam lenni. Ha őszinte akarok lenni, már a szociális diplomámat is azért szereztem, hogy legalább kerülő úton bejussak a nyomozói pályára. Eredetileg nem vettek fel a rendőrtiszti főiskolára, de létezett egy másik út. Kellett hozzá egy diploma. Ezután ha felvették az embert a rendőrséghez, akkor közel egyéves átképzés és szabad lett a pálya.

– Miért pont a rendőri munkánál ragadt le?

– Vonzott a bűnügyi terület. A nyomozói pályáról álmodtam.

– Hol bukott el a remélt karrier?

– Mire végeztem a főiskolán, megszűnt ez az oldalvágány a bekerülésre. Mehettem volna még a rendőr szakközépiskolába, de a főiskola után már nem akartam középiskolába járni.

– De nem arról volt szó, hogy ránézett a diplomájára és megvilágosodott, mit kell tennie. Ha már úgyis szociális munkás papírja van, akkor irány egy menedékhely?

– Persze eszembe jutott, hogy akár megismerhetném ezt a területet is, ha már négy évig erről tanultam. Bevallom, elméleti ismereteim voltak, igazi gyakorlati képzés azért nem folyt a főiskolán. Például itt, az éjjeli menedékhelyen egyszer sem voltunk a négy év alatt. Egyébként már akkor fegyveres biztonsági őr is voltam itt Nyíregyházán, és eleve itt kerestem a diplomámnak is megfelelő másik állást.

– Világos, hogy kell valamivel kapcsolódni a gyerekkori álomhoz. Ha rendőr nem is, biztonsági őr, fegyverrel, még mindig lehet. Érdekes kombináció: a nehézsúlyú alkatával, fegyveres őr és egyúttal szociális munkás. A tekintély nyilván már az első pillanatban meg van. Hogy került ide?

– Az egyik főiskolai csoporttársam itt helyezkedett el és ő szólt, hogy hamarosan üresedés lesz. Adjam be időben a jelentkezést, mert ki tudja, mennyien jelentkeznek.

– El tudom képzelni, mekkora tolongás lehet egy éjjeli menedékhelyen megüresedő, egyébként is főiskolai végzettséget kívánó állásra.

– Bevallom, nem tudom mennyien jelentkeztünk. Mindenesetre engem behívtak és akkor találkoztam először Laborczi Gézával, aki elmondta, hogy miről van szó, mit várnak attól, akit felvesznek.

– Eleve az éjjeli menedékhelyre kerestek embert?

– Igen, hiszen itt volt üresedés.

– Komoly előnnyel indulhatott a többiekkel szemben. Felteszem, már akkor eldőlt, hogy felveszik, amikor meglátták a tekintélyt parancsoló alakját.

– Akár még ez is igaz lehet. Ez 2007 nyarán volt. Nagyjából fél évvel később már én voltam a részlegvezető itt.

– Ezt nevezik „villámrajtnak”. Ám, hogy nem elhamarkodott lépésről volt szó, bizonyítja az, hogy ma is ön vezeti ezt a legkeményebb részleget.

– Kezdjük azzal, hogy talán itt a legfontosabb a szociális érzékenység, a tapintat, de szintén kell a nagyon határozott fellépés is. Ezen a részlegen egyszerre legyen meg a kölcsönös bizalom és a tekintély. Az nagyon fontos, hogy bizalommal merjen felénk fordulni az, akit egyébként is elég rendesen meggyűrt az élet.

– Miből kell a több: a bizalomból vagy a tekintélyből?

– Azt érzem, tudom, hogy komoly a tekintélyem előttük, de azt is tudom, tapasztalom, hogy a szükséghelyzetekben bizalommal fordulnak hozzám. Sokszor csak egy segítő beszélgetésre van szükség. Előfordul, hogy a családi konfliktusukban kérnek tanácsot. Van, aki eljött a családjától, és hirtelen ráébred, hogy légüres térbe került, ebben szeretne valamilyen segítséget.

– Van erre egy szociális munkásnak megfelelő képzettsége, vagy ilyenkor jön a saját tapasztalat?

– Tisztában vagyok azzal, hogy határterület ez néha, de a bizalmi elv azt diktálja, hogy érezzék: mi azon vagyunk, hogy nekik jobb legyen.

– Civilként azt gondolom, hogy a hajléktalan ellátásban éppen azokkal az emberekkel lehet a legnehezebb együtt dolgozni, akik ezt a szolgáltatást, az éjjeli menedékhelyet veszik igénybe. Ők azok, akik nagyrészt az utcán élnek, akiken sokszor letagadhatatlanul látszik is a hajléktalanságuk, akiket garantáltan kikerül a jómódban élő ember. Nyilván ez a hajléktalan réteg kicsit érdesebb modorú, mint amihez a hétköznapi életben hozzászoktunk. Velük, köztük dolgozni mennyire viseli meg a szociális munkást?

– Valóban elég sokan vannak, akik télen-nyáron, évek óta visszajárnak nap nap után. Ők az intézményfüggők. Itt alszanak és a Rákóczi utcán ebédelnek. Persze előfordul, hogy valaki képes ebből a helyzetből kitörni. Volt olyan kliensünk, aki tényleg hosszú hajléktalanság után képes volt visszakerülni, munkahelyet találni és saját magának lakhatást, normális életkörülményeket teremteni.

– Bizonyára így van, de nem hiszem, hogy ezt az utat sokan képesek lennének végigjárni.

– Valóban nem túl magas az arány, nagyjából talán tíz százalékra tehető azok száma, akik innen képesek jobb helyzetbe kerülni. Vannak olyanok, akik innen munkahelyet szereztek, sőt családjuk, albérletük, esetleg lakásuk is lett. Tagadhatatlan, hogy a többségüknek csak az marad, hogy délutánonként kinyissuk itt az ajtót, ahol ágy, meleg és zuhanyzó van. Egyébként már az is jó érzés, ha itt az Oltalom Szeretetszolgálaton belül, az éjjeli menedékhelyről valamelyik bennlakásos részlegünkbe juttatunk valakit. Ez főképpen azt jelenti, hogy valaki olyan egészségügyi állapotba kerül, amikor az idős otthonunkat ajánljuk fel neki. Persze csak akkor, ha ott is van hely. Nálunk nincs, mert nem is lehet meg az az odafigyelő gondoskodás, amit az idős otthonunkban kaphat valaki. Ráadásul ott megoldják a gyógyszerelését, naponta háromszori az étkezés és nincs „kényszer utca”. Voltak olyan intézkedéseink is, amelyekkel elősegítettük, hogy más irányba is kezdjenek gondolkodni, ne csak az éjjeli menedékhely biztos ágyában.

– Ez nyilván valamilyen szelíd kényszer lehetett?

– Egy időben kezdett kialakulni, hogy egyes családok „lefoglaltak” egyes szobákat és oda nem nagyon akartak beengedni másokat. Most is van olyan család nálunk, amely tíz tagot számlál. Volt korábban egy olyan család, amely a rokonsággal együtt tizenhat lélekből állt. Ők betömörültek egy-egy szobába. Ettől kezdve úgy kezelték a lakást, hogy ez az övék.

– Minden nap elfoglalták a „saját” szobájukat, ahová más nem is mehetett?

– Korábban itt más rendszer volt. Mindenkinek ott volt az ágyneműje a „saját” ágyán. A nap végén oda tértek vissza. Ez hosszabb távon nagyon megnehezítette az elhelyezést. Volt, hogy kifejezetten sértőnek érezték, ha oda, az esetleges szabad ágyra valakit beraktunk. Ezt úgy oldottuk fel, hogy bevezettük a rotációt. Minden éjjel másik szoba, másik ágy és a csoportokat is megbontottuk. Ennek az intézménynek nem az a funkciója, hogy családokat gondozzon, miközben minden lehetőséggel segítünk, de alapvetően a legrászorultabbaknak biztosítunk éjjeli menedéket. Ez a feladatunk.

– Nyilván nagyon határozottan kellett az új rendszert bevezetni. Volt belőle konfliktus?

– Egy hónapig kellett rendszeresen beavatkozni, de komolyabb inzultus azért nem volt. Nem kellett rendőrt hívni, ha esetleg erre gondolt volna. Szerencsére kevésszer kell rendőrért kiáltani.

– Néha előfordul?

– Előfordult, hogy összeverekedtek, előfordult, hogy vér is folyt. Az elmúlt években, átlagban egy biztonsági riasztásunk volt. Itt az a jellemző, hogy a mi szociális munkásaink megpróbálnak mindent megoldani.

– Éjszakánként mennyien vannak?

– Hárman dolgoznak egy éjszakán át. Itt minden szociális munkás férfi, illetve van egy szociális kisegítő kolléganőnk, de ő csak nappal tevékenykedik.

– Miközben persze az éjjeli menedékhelyre nők is jönnek.

– Nagyjából a menedékkérők egyharmada nő. Most fiatalabb lett az összetétel. A harminc év alattiak száma jelentősen megemelkedett.

– Az ő előéletükről mit lehet tudni?

– Kisebb településekről jönnek egyre többen Nyíregyházára, és a végén itt találnak egy ágyat.

– Az éjjeli menedékhelyre bárki bejöhet?

– A feltételek a következők: nagykorú legyen, képes legyen magát ellátni és legyen érvényes tüdőszűrő papírja, valamint a magyar állampolgárság kötelező.

– Ez az egyetlen egészségügyi feltétel?

– Nálunk egyelőre csak ezt kérjük. Talán nem ártana, ha más betegségre is lenne szűrés.

– Ott tartottunk, hogy néhány embernek, a kliensek talán tíz százalékának sikerül rendezettebb életkörülmények közé kerülni. Van, aki munkát, lakhatást szerez, és vannak azok, akik „házon belül”, azaz az Oltalom Szeretetszolgálat valamelyik komfortosabb helyiségébe kerülnek.

– Amikor az ágy és szobakiosztás rotációját bevezettük, öten-hatan bekerültek az idősek otthonába. Ráadásul olyanok, akiket korábban hosszú ideje kértünk, hogy menjenek át oda. De mindig az volt az ellenérv, hogy nem marad pénzük kávéra, cigire, italra. Ahogy megszűnt az állandó ágynak a „komfortja”, jöttek, hogy segítsünk az elhelyezésben. Voltak olyan fiatal srácok is, akik ennek köszönhetően kerültek sokkal jobb élethelyzetbe, mert rákényszerültek, hogy változtassanak. Meg kellett velük küzdeni. Volt, hogy kitiltáshoz is kellett folyamodnunk, de egy idő után rájöttek, ha változtatni akarnak, akkor nekik kell lépniük.

– Nagyon szigorú a házirend? Mi az, ami súlyos szankcióval jár?

– A pénzügyi visszaélés.

– Vagyis a lopás?

– Igen, a lopás, a bántalmazás, az erőszakos bűncselekmények. A mi szabályaink a kapun belül érvényesek.

– Itt vegyes az összetétel. Nők és férfiak. Felteszem, nehezen kizárható a szexualitás. Ez lehet hetero- és homoszexualitás is? Hogyan lehet ezt megoldani?

– Egészen biztosan előfordul, hogy azonos, vagy különneműek között előfordulhat szexuális kapcsolat is, de nem itt nálunk. Számunkra csak ellátott van és minden ellátott egyforma a rendszerben. A házirendünk tiltja a szexualitást. Ha valaki megszegi, az szankciót von maga után.

– Ilyenkor tavasszal jelentősen csökken a létszám?

– Igazából nem. Jelenleg is százan vannak éjszakánként.

– Csúcsidőben mennyien vannak?

– A plafon százharminc volt. Egyébként az engedélyünk száz főre szól. De télen, a nagy hidegben, nem hagyunk megfagyni senkit.

– A szociális munkás hogy bírja lelkileg ennek a sok, nyilvánvalóan sérült embernek a napi terhét.

– Tényleg nagy a kiégés veszélye. Sokszor feltesszük magunknak is a kérdést, hogy van-e bármilyen eredménye a munkánknak. Télen az már eredmény volt, hogy nem fagyott meg a kliensek közül senki. Estére, a nagy hidegben is visszaértek. Persze az eléggé elkedvetleníti az embert, amikor látjuk, hogy sokan egyáltalán nem akarnak változtatni az életükön. Ugyanakkor azonban az igenis eredmény, hogy az itt alvók közel fele alkalmi munkából vagy szezonmunkából, de rendszeres jövedelmet szerez és gazdálkodik. Ebben segít a közcélú foglalkoztatás. Az idősebbekkel van baj. Akad, aki húsz évet is elvegetál itt a rendszerben.

– Az ön családja megérzi, hogy speciális területen dolgozik?

– Nem akarom és legtöbbször nem is viszem haza az itteni gondokat. Ha hiszi, ha nem, még csak nem is gondolkodom, hogy valamikor pályát kellene változtatnom. Lehet, hogy kívülről őrültségnek tűnik, de én itt jól érzem magam. Pedig egy átlagember, aki ide becsöppenne, nem tudna eltölteni itt egyetlen napot sem.

– Mi tartotta itt?

– Szeretem a munkámat. Még akkor is, ha nehezen tudnám pontosan megfogalmazni, hogy miért. Szeretek bejönni. A kollégákkal nagyon jól megvagyunk. Működik a ház, van rend és bizalom, de tekintély is. Szóval rendben vagyok, rendben vagyunk.