Központi gondolatunk ma az ő vízen járásához kötődik, és így szól: a biztonságérzet nem egyenlő a függőséggel vagy a felelőtlenséggel, hanem… Hanem a biztonságérzet valami mással egyenlő. Hogy mivel, az később derül csak ki.

Biztonságérzet. Az érzés, hogy biztonságban vagyok. Nem azért, mert be van zárva a lakás, és be van kapcsolva a riasztó. Nem azért, mert kötöttem biztosítást. Nem azért, mert sok pénzt keresek. De nem is azért, mert nincs körülöttem olyan, akitől állítólag félnem kéne. Vagyis ez nem egy eszközzel, valamilyen pótlékkal aládúcolt biztonságra való vágyakozás, hanem tényleges biztonságérzet. Olyan, amikor önmagamban az a belső élményem és bizonyosságom, hogy bármi is történjék, akkor is biztonságban vagyok.

Péter szívét hirtelen ez az élmény tölthette be, amikor rájött, hogy Mestere úgy közeledik a víz tetején, hogy bár minden kétséget kizáróan az embert el nem bíró vízen jár, a természet törvényeivel dacolva mégsem süllyed el. Ahogy átélte Jézusnak ezt a minden logika felett álló jelenlétét, nemcsak a Mester helyzetét találta biztonságosnak, hanem az ő szívében is hasonló készülődött. Persze némi emberi szkepticizmussal: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen! Ő pedig így szólt: Jöjj!” (Mt 14,28–29) Nos, hogy a jöjj szó parancs-e vagy sem, az ízlés kérdése, mindenesetre Péter nekiindult, mert ezt nemcsak nézni, hanem érezni is akarta. És így is lett. Kiszállt a hajóból, és életében először nem a vízbe, hanem a víz tetejére lépett. Egyik lábát a másik után tette, és a víztükrön haladt Jézus felé. Akik ismerjük a történetet, tudjuk, hogy nem lett happy end a folytatás, de egyfelől ma még nem erre nézünk, másfelől a kudarc csak látszólagos benne. Jövő héten elárulom majd, hogy miért. Most nézzük az élményt, a kimerevített pillanatot, amikor Péter áll a víz tetején, és az emberi logika dacára biztonságban érzi magát!

Tovább a teljes cikkre.