Amikor telefonálok, valamiért az a kényszerem támad, hogy járkáljak beszélgetés közben. Mintha a lábam össze lenne kötve a fülemmel, a figyelmemmel, az értelmemmel. Mintha meghiúsulna a kommunikáció, ha én közben egy tapodtat sem mozdulnék. Mintha ezzel közelebb tudnék menni ahhoz, akitől egyébként több száz kilométer választ el.
Talán így is van. Lehet, hogy így kellene böjtölni is. Így keresni meg, ami ugyan nem veszett el, csak elmerült mélyre a mindennapok rutinjában: odamenni érte, átölelni, és visszavinni a méltó helyére – a szívünk közepére. És akkor megérthetjük talán azokat is, akik hozzám hasonlóan látszólag egy helyben járkálnak, miközben olyasvalakivel beszélnek, aki valahol máshol van. Mert ezek a lépések a távol levő felé tett lépések. Az akarat mozdulatai. Tudattalan kifejezései annak, hogy egyre közelebb és közelebb kerülünk Hozzá: immár nemcsak szavainkkal és gondolatainkkal, de egész lényünkkel, testünkkel, lelkünkkel együtt is. El kell hát indulni, meg kell mozdulni, lépni kell, mert a világ leghosszabb útja eljutni az elménktől a szívünkig.