Olvasd: Zsid 12,5–13
„Szenvedjétek el a fenyítést…”  (7. vers)

A szenvedés hozzátartozik az élethez. Nem szervesen, mert az Éden-kertben nem volt szenvedés az ember osztályrésze. A szenvedést nem Isten teremtette, hanem az ember bűne hozta a világra, s azóta mindig volt, van és lesz szenvedés mindaddig, amíg el nem jön az új ég és új föld. És addig mindig aktuális lesz ez a két kérdés: miért van szenvedés, és mi a célja a szenvedésnek ezen a világon?

Igénk azt tanítja, hogy minden szenvedés mögött ott van Isten keze. Néha úgy, hogy akarja szenvedésünket, máskor úgy, hogy megengedi, de azt minden esetben Isten keze méri reánk, és Isten kezéből is kell fogadni.

A szenvedésnek büntető jellege is van. Engem nem érhet semmi olyan szenvedés, amelyről el nem mondhatnám: megérdemeltem. Az Ótestámentum prófétája azt mondja szenvedő népének: „Isten még el is engedett néked a te bűneidből.” Mikor tehát Isten szenvedést mér reánk, nem a bűneinkhez szabja büntetésünket, hanem az ő irgalmához.

Isten a legritkább esetben bánik velünk úgy, hogy a bűnre azonnal jönne a büntetés, hanem a bűn és büntetés között közbeeső időszak van. Ha az Isten azonnal büntetne, akkor nékünk nem lenne megmaradásunk. Ez a közbeeső idő a bűnös megtérésére való várakozás ideje. Ezzel az isteni hosszútűréssel él vissza sokszor a bűnös ember.

Minden büntetésben benne van Isten nevelő szeretete is. A 8–11. versekben kétféle szenvedésről beszél az apostol. Az egyik a bíró által kiszabott, a másik az Atya által reánk rótt fenyítés. A bíró büntet, az Atya nevel. A bíró tárgyilagos, nem nézi a bűnös személyét, csak a bűnt, az Atya részrehajló, mert szereti gyermekét, még ha bűnös is. A bíró a jogrendet akarja helyreállítani, az Atya azt akarja, hogy gyermekének hozzá való viszonya álljon helyre. A bírónak az a célja, hogy elrettentse a bűnöst, az Atya pedig magához akarja édesgetni gyermekét. Lehet, hogy a fenyítés kívülről teljesen egyforma, de a fenyítés mögött való lélek más, mert Isten nem igazságot akar szolgáltatni, hanem szeretettel meg akar téríteni. Isten a szenvedésből is jót akar kihozni, mert ő nem haragszik, mikor büntet, hanem akkor is szeret.

Minden szenvedésben benne van Isten vizsgáztató munkája. Jób könyve beszél erről a legszemléletesebben. Valahányszor szenvednünk kell – mindegy, hogy milyen formában –, a kérdés mindig az: vajon a szenvedésben való magatartásunk Isten várakozását igazolja-e vagy a Sátánét? Igaz-e – amint az Írás mondja –, hogy bármely fenyítés jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazság békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik abban edződtek (11. vers).

Minden szenvedésben benne van Isten célratörő kormányzása is. Ő gyümölcsöt keres, és gyümölccsel fizet, az igazság és békesség gyümölcsével.

Reményik Sándornak van egy nagyon szép verse: Akác-sor ősz utóján a címe. Egy látomását írja le benne a költő. Egy akácsoron megy keresztül, és szemben elindul feléje valaki. Nem ismeri meg messziről, mert lehajtott fővel megyen, megszomorodottan az élet tövisei miatt, melyek a szívébe beletörtek. És minél közelebb jut a szembejövőhöz, annál inkább kiragyog előtte, hogy ki az, aki az akácsoron szembejön vele: a töviskoronás Jézus Krisztus. Akkor egyszerre felragyog előtte a nagy igazság: „Ketten megyünk egy akác-soron át, / Csak – másképp hordozzuk a koronát.”

Krisztus azt szeretné – és ez volt a költőnek is az imádsága –, hogy egyformán tudjuk vele hordozni a szenvedések koronáját.

Urunk! Alattunk inog a föld, felettünk cikázik a villám, és dörög az ég, mellettünk zeng a vihar, és ömlik a zápor, jaj, de bizonytalan ez az élet!

Köszönjük, hogy Te ki akarsz menteni ebből a létbizonytalanságból, és igéd rendíthetetlen kősziklájára akarsz állítani minket. Kérünk, most is hadd álljunk melléd a kősziklára, hadd épüljünk rá, és maradhassunk Veled ott mindörökre kegyelemből. Ámen.

Légyen, mint Isten akarja, Végzése üdvös és szent,
Ha hív leszek, erős karja Segít, s a bajban megment.
Ha bú emészt, ha küld rám vészt, Mind csak javamra fordul;
Mint gyermekét híven megvéd S nem sújtol erőmön túl.
(363. ének)

Reményik Sándor
Akác-sor ősz utóján
Árkosy Lajosnénak

Jobbról, balról, hátul, elől:
Tövis, tövis.
Tövis mindenfelől.
Virágtalan, levéltelen az ág,
Szúrószemű kísértetek a fák.
Ahogy köztük megyek,
Láthatatlan kezek
Illesztik fejemre a koronát.

Tövisből, tövisből a koronát.
Én feketén és lázadón megyek.
Koronázó kezek
Ujjnyomán vérem rubintja hull.
A vérszomjas föld felissza vadul.

Ha minden cseppből csak egy fűszál nőne:
Dús rét lenne itt, lelkek legelője.
De fű se nő az én vérem nyomán,
Őszi akácok ritkuló során.

Tövis, tövis.
Tövis mindenfelől.

A ritkuló sor túlsó végiről
Valaki lassan szembejő velem,
De ő fehéren jő és csendesen.
És amerre vére rubintja hull:
Virág fakad, fa nő, hegy tornyosul,
Tenger tágul – a világ végeig.
S az Ő vérétől áldott mindenik.

Az ő fején is ott a korona,
Tövisből, tövisből a korona.
Ketten megyünk egy akác-soron át,
Csak – másképp hordozzuk a koronát.

Kolozsvár, 1926. november 5.