„Íme, a te Anyád” (Jn 19, 27)

Jézus, utolsó szavainak egyikével egymásra bízza édesanyját és Jánost, a szeretett tanítványt. Ezzel döntő kapcsolat születik családja és tanítványai között. Másképp ismerték őt, más képet hordoztak magukban róla és teljesen eltérően mondhatták el róla a számukra legfontosabbakat. Az eltérések ellenére a közöttük kialakuló kapcsolat tartalmi alapja az az egyszerű tény volt, hogy mindkettőjük számára különösen fontos volt Jézus személye. Paul Tillich analogia imaginisnek, képanalógiának nevezi azt a legerősebb kapcsot, amely a keresztényeket minden időben a Megváltóhoz köti, és a Jézusról hordozott képek erejével összetartja. Sokféle társulás, gyülekezés, egylet és társaság gyűlhet össze az ég alatt. Közösség azonban, amelyet alapvetően nem tagjainak érdekei vagy céljai tartanak össze, hanem elhívása, sehol sem alakul ki egyszerűen. Az egyház olyan, egymás számára is ismeretlen emberekből jön létre, akik számára fontosabb a Jézussal való ismeretség, mint saját közvetlen céljaik érvényre juttatása. Az első keresztény közösségekben is sok feszültség származott abból, hogy ezt a folyamatot mindenkinek magának is fel kell ismernie és meg kell tanulnia kifejezni. A keresztény közösségek különleges volta egyrészt abban áll, hogy tagjaik „legnagyobb közös osztója”, azaz a közöttük levő egység legmagasabb rendű alapja Jézus Krisztus („Krisztusban egyek”, Jn 17,21). Másrészt, hogy a tagok folyamatosan, életformaként keresik a saját közösségükre jellemző „legkisebb közös többszöröst”, vagyis a földrajzi, történelmi, szociális stb. helyzetüknek leginkább megfelelő közösségi viszonyok megvalósulásának lehetőségeit, melynek során mindenki a többiek szükségleteinek fel- és elismerésével találhatja meg az értékes élet örömét. (ApCsel 2,37-47)

Jézus nem számolt azzal, hogy a keresztények a későbbi társadalmak eszményeivé válnak majd. Követői közösségeinek legfontosabb összetartó erejéül a szeretetet nevezte meg (Jn 13,35). Zebedeus fiainak anyja kérésénél is világosan megkülönbözteti a szokványos társadalmi rendet az ő közösségének hatalmi szabályaitól: „közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok”. (Mt 20,26) A keresztény gyülekezetek belső rendje és a világ társadalmai között levő feszültség sokféleképp nyilvánult meg az ókortól kezdve mindmáig. A vita középpontjában legtöbbször az a kérdés állt, hogy az egyház tagjainak szóló különleges szabályok mennyiben keveredhetnek össze a környező társadalmak életvitelével és szokásaival. E kérdés körül zajlott a 4. század elejétől az ún. donatista vita is, amely az üldözésekben elbukó egyháztagok visszafogadhatóságáról szólt. Augustinus ebben a vitában az egyház visszafogadási kötelezettsége mellett áll ki azon az – egyáltalán nem erkölcsi, hanem dogmatikai – alapon, hogy a keresztség szentsége abban az esetben is hatékonyan alakítja az egyének életét és üdvösségét, amikor ez legkevésbé (sem) látszik. Augustinus ezzel nemcsak átjárhatóvá tette az egyház belső közösségének és a környező társadalmak határát, hanem útjára is indította azt az eszményt, hogy a „földi országoknak” „Isten országára” kell hasonlítaniuk, amennyiben nem akarnak a rossz hatalma alá kerülve elzülleni és elveszni.

A szent mintára épülő szakrális társadalmakat a reneszánsz, a reformáció és később a felvilágosodás szellemisége óta egyre erőteljesebben váltotta le a szekularizált vagy szekuláris („világi”) társadalom képlete. Az erre vonatkozó kezdeti elképzelések szerint a társadalomnak azért nem szükséges szentnek, vallási jellegűnek vagy az egyháztól befolyásoltnak lennie, mert az egyházi értékek e nélkül is helyet kaphatnak benne. Ily módon ráadásul az egyház azokon a kritikus helyeken és pontokon siethet legkiválóbb értelemben a világ segítségére, ahol a legnagyobb szükség van rá.

A nyugati demokráciák társadalmait a multikulturalitás viszonyrendszere jellemzi. Sok esetben találkozunk ezzel a fogalommal olyan társadalomtechnikai kifejezésként, amellyel pl. az egyetemes emberi jogokra vagy az emberi méltóság eszméjére hivatkozva meg akarnak tanítani bennünket (vagy mi másokat, tehát mindenképp egyes emberek másokat) az „idegenség”: tőlünk eltérő származású emberek, szokatlan értékek és szokások stb. elfogadására. Ezt nevezi Frank-Olaf Radtke pedagógiai multikulturalizmusnak, amelynek során iskolai vagy társadalmi programok segítségével van alkalmuk az embereknek a kirekesztő felfogások fölötti kritika megfogalmazására és az elfogadás tetteinek begyakorlására. Egyszerű és naiv gondolat, mely gyakran moralizálásban és a morális érvek hangoztatóinak profi álláskeresésében nyilvánul meg. A kulináris-cinikus multikulturalizmus az eltérő civilizációjú embereket minél kisebb alapterületen, jellemző módon egy-egy metropoliszban szereti egyesíteni, hogy a kulturális sokszínűség egyben a vásárlóerő számára is csábítóan hathasson. „A gyökértelenség az individualizáció kétségbeejtő vidám programjává válik, a kozmopolitizmus a fékevesztett karrierizmus és fogyasztás előfeltétele, s többé nincs idő a pénzkeresést akadályozó „faji viszályokra’” – írja a szerző, majd hozzáteszi, hogy a rasszizmus ebben a felfogásban a szabadság áraként megtűrt, de aktívan nem hivatkozott jelenség. Szintén gazdasági megfontolás, de – az előbbivel ellentétben nem a fiatalabb korosztályokhoz tartozó kreatív egyéni szolgáltatóknak és rajtuk keresztül a középrétegnek kedvező módon, hanem – az állam gondjainak enyhítésére sietve áll a demográfiai-instrumentális multikulturalizmus hátterében. Itt a bevándorlók beáramlását elősegítik, de nem bármiféle emberszeretettől vezérelve, hanem kifejezetten a legkevésbé keresett munkák elvégzése céljából. Ebben az esetben az „őslakosok” rendszerint fenyegető tömegként élik meg a bevándorlók jelenlétét. Reaktív-fundamentalista multikulturalizmus a szerző szerint a pedagógiai multikulturalizmus ellenhatásként áll be legtöbbször, amikor a kisebbségben lévő társadalom tagjai – élve a többség által elősegített kulturális hagyományőrzés lehetőségével – visszatérnek saját, bevándorlásukat megelőző hagyományaikhoz és szokásaikhoz és ezek elfogadására emlékeztetik a többség tagjait. Radtke javaslata a kulturális közömbösség kialakításának képessége és a bevándorlók számára történő jogegyenlőség biztosítása. A közömbösség (gleich gültig) nem érdektelenséget jelent (gleichgültig), hanem minden érték megkülönböztetés nélküli elfogadását a közösségi terekben. Ahogyan megszoktuk, hogy a nagyvárosokban kialakult a köszönés nélküli társadalom, úgy ez a fajta érdektelenség kiterjedhet a nagyvárosi lét más kulturális jelenségeire is. A magánélet területeire ez azonban nem feltétlenül vonatkozik. (Radtke)