„Beteljesedett!” (Jn 19, 30)

Xenophanes, a nagy eleai tanító, iskolájának hagyományai szerint azzal jellemzi Istent, hogy „fáradozás nélkül ráz mindent gondolatával”. Bár ez a kép szokatlannak tűnik az első pillanatban, mégis nagyon közel áll ahhoz a mondanivalóhoz, amelyet Pál apostol így fogalmaz meg: „egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett és mindenek által és mindenekben.” (Ef 4,6) Isten országához a teljesség is hozzátartozik. Az emberi gondolkodás és tapasztalat számára a teljesség legfeljebb nagy kihívás lehet. Átélni vagy főképp megvalósítani nem tudjuk, tekintve, hogy az ember maga is a teremtés része. Ám megszabadulni sem tudunk a vágytól, hogy közünk legyen hozzá. Órigenész abban hitt, hogy a Logoszban való elmerülés során az ember maga is istenivé lehet. Augustinus meggyőződése az volt, hogy Isten már a teremtésnél belénk ültette az iránta való vágyakozást. Luther számára a világ minden részlete – így még az ördög és Krisztus is – Isten álarcaként fogható fel. Az ember nem él teljesen Isten ismerete nélkül, de Isten teljes ismeretére nem juthat el életében. Jézus azonban kimondja a kereszten ezt a szót: „beteljesedett”, „elvégeztetett”. Ennek van egy olyan jelentése, amelyet senki emberfia nem képes megérteni vagy rekonstruálni, mert Jézus saját életének része volt. Van viszont egy másik jelentése is. Az ő személyében, halálakor vitte végbe Isten mindazt, ami a teremtéstől fogva váratott magára, az ember és Isten közötti kiengesztelődést. Jézus halála ezzel alapvető tájékozódási ponttá vált a történelemben. Még van ideje a világnak, a maga végső kérlelhetetlenségében nem ért még véget a történelem, az ember ideje, Isten türelmi ideje. Ám van egy kitüntetett pontja a világnak, akiben Isten igazsága az írásokban őrzött hagyománynak megfelelően és az Istent kereső ember számára befogadható módon megjelent. Jézus földi életének vége a maga rejtettségében hozta közel Isten országát. A tény nem látványosan nyilvánvaló, de megbízhatóan valós és átélhető.