Ülök a moziban. Sokan vagyunk – még régen, amikor lehetett sokan lenni, amikor lehetett moziban lenni. Nézzük a filmet. Nevetnek. Körülöttem mindenki nevet. Nekem nem megy. Nehéz eldönteni, hogy a komikum mögött mi van, mégis érzem, ez nem nevetséges. Érzem a fájdalmat, érzem a feszültséget. Nem feltétlenül maga a filmbéli jelenet a bizarr és ellentétes, hanem a mi emberi helyzetünk válik groteszkké, a fájdalom csendje és a nevetés hangja együtt. Mert nem az örömöt találtuk meg az ürömben, hanem a tragikum és komikum feszültsége fájóan közönségességessé torzult – ott, a moziban.

Virágvasárnap groteszk ünnep. Nem tudom megfejteni Jézus arcát a gondolataimban. Az emberek örülnek, ujjonganak, lengenek a pálmaágak, felsőruhák. Már-már játszi a könnyedség. Boldogok, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Az örömujjongás a méltóságteljes győztesnek jár. A peckes paripán bevonuló hadvezérnek. A sikeresnek, a hatalmasnak, akitől hangosak a falvak, városok. De a hozsánna Dávid fiának szól, aki csendes, talán elmosolyodik, de mosolyában benne van a világ fájdalma. Nem tudom megfejteni, mi járhat a fejében, mire gondolhat, mi van a csendje mögött.

A tömeg ujjong, Jézus szótlan. A templomban robban ez a szótlanság, de most még csend van a hangzavar, a kavalkád közepette. Társas magány. Ebben a hangzavaros csendben vegyül minden ellentét: a fenséges és az alantas, a rút és a szép, a taszító és a csábító – ahogy a Wikipédia leírja a groteszk esztétikai kategóriáját. Az Isten ember. A halál felett diadalmasnak a paripája a szamár. Az öröm köszöntése a halált előjele.

A moziban a hasadt személyiségű bohócot gúnyolják, megverik. A nézők pedig nevetnek rajta. Hiszen a bohóc komikus figura. Szinte klisészámba megy, hogy a bohóc mosolya mögött könnyek vannak. A moziban mégis nevetnek.

Egy virágvasárnap sem lehet olyan többé, mint az első volt. Lehet, hogy voltak, akik tudták, hogy Jézusra veszély leselkedik majd Jeruzsálemben. De a többség biztos, hogy „csak” örült a Mesternek. Talán meggyógyítja őket is. Talán megváltoztatja az életüket, talán mégiscsak a hősük lesz. Látják egyáltalán a házak tetejéről Jézus arcát? Vagy, akik az út mentén közel mennek hozzá, bárcsak tudnám, hogy néz rájuk. Bárcsak tudnám, mire gondolhat, mit érezhet.

A televízióban közvetített virágvasárnapi istentiszteleten barkával vonultak be, méltósággal, kicsit megszeppenve. Nemcsak a kamerák miatt talán, hanem mert minden virágvasárnapi bevonulás valahogyan megidézi az elsőt. Rálépni az útra, ami a halálba vezet. És közben elviselni, hogy ujjonganak, kiáltoznak, ágakat lengetnek. Elviselni, hogy boldogok. Vagy fordítva, boldognak lenni, közben a halálba menni. Az igazán groteszk az elsőn túl minden más virágvasárnapon az, hogy az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen, pedig ismeri a nagypénteket és a húsvét vasárnapot is. Van feltámadás, de van kereszthalál is. Az ember nem tudja, hogy szomorú legyen vagy boldog. Hogy megrendüljön vagy fellélegezzen. Mert nem oldódik fel a hangos kavalkád és a csendes magány csütörtökre sem, csak egyre mélyül. Péntekre már eltűnik a hangzavar, az ujjongást felváltja a zokogás. Végre egy megfelelő reakció, gondolnánk.

Amikor a moziban nem tudtam nevetni az emberekkel, egyszerre sírni sem tudtam a film főszereplőjével. Csak ültem csendben. Bántott a nevetés, szorított a fájdalom. Virágvasárnap nem tudok örülni a tömeggel, de nagypénteken sírni sem tudok velük. Csak nézem a bevonulót és a megfeszítettet. A szótlansága magába hív, és befogad a mélységébe. Ahol szembesülök az érzésekkel és azok ellentettjeivel is. Leírhatatlan az összetettség ebben a mélységben. Minden jelző csak csorbít rajta. Már nem kívülről szemlélem, hanem belülről érzem, a része vagyok – megmutatja magát.