„Kegyelmezz, URam, mert elcsüggedtem, gyógyíts meg, URam, mert reszketnek tagjaim!” (Zsolt 6,3)

Olybá tűnt, hogy léptei visszhangzanak a nyílt utcán, pedig a kora tavaszi napsütés még gyenge melege egyre többeket hívott sétára autózás helyett. A nyüzsgés zaja elveszett ólomsúlyú mellkasa zakatolása mellett. Olyan volt, mintha egyedül rohanna a semmi felé. Egyedül, mert a kétségei fogva tartották: szeretete viszonzatlan, próbálkozásai sikertelenek, álmai összetört üvegcserepekként hullottak alá. Maga törte össze őket, de néha azért összerakná, keresgeti a darabjait, hiányoznak már.
Nem tudja, hova rohan, de a fülében süvít a levegő. Néhányan megfordulnak utána, és minden tekintet egy tűszúrás amúgy is ingatag lelkén. Nem fordul meg, rohan.

Eléri az ajtót. Beront, és kettesével szedi a fokokat az egyenetlen csigalépcsőn. Szorít a tüdeje, szúrást érez a bordája alatt. A torka már kiszáradt. Idegesen kotorássza a kulcsot, harmadszorra betalál a zárba, és merő indulatból belöki az ajtót. Csapódása visszhangzik a folyosón. Táskáját ledobva próbál levegőhöz jutni, de vasököl szorítja egész valóját. Talán jobb is így, hogy egyre jobban fáj. Ez már nemcsak a kiszáradt torok kaparása, hanem valami egyre feljebb kúszó, valami mélyből jövően égető…

„Ez vagyok én, egyedül.”

A félhomályban beszűrődik valami kedves fény a függöny résén, és mintát rajzol a falra.

Fel-alá járkál, léptei ismét visszhangzanak, mint súlyos tárgyak dobbanása, ha ledobják őket a magasból. Dühöt érez, aztán örömöt, aztán a viszonzatlanság fájdalmát, majd a kétség ijesztő mélységét, a kilátástalanság és elveszettség fojtogatását…

„Hol vagy!?”

Ezt üvölti a csendbe. Tenyerébe temetett arccal térdre rogy az ismerős padlón, s öntudatlanul kulcsolja össze ujjait. Mellkasából könyörgő sóhaj szakad ki:
„Kegyelmezz, Uram, mert elcsüggedtem, irgalmazz, Uram, mert reszketnek tagjaim!”

S ekkor az Isten mellé telepedett a falra rajzolt napsütésben.