„Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet!” (Lk 23,46)

Érezted-e már valaha úgy, hogy valami egyszerre volt fájdalmas, mégis gyönyörű? Csúnya, mégis valamilyen oknál fogva bájos? Szomorú, mégis örömteli? Lesújtó, de ezzel együtt lélekemelő is? Nyomasztó, de egyszerre erőt adó? Futott-e már végig a karodon a hideg, borsódzott-e már a hátad, amikor ilyen fajta kettős érzés fogott el? Beleborzongtál-e már valaha a tudatba, hogy a törékeny élet milyen nagy dolgokra képes? Töprengtél-e már azon, hogy egy kicsiny mag hogyan nőhet magas fává, vagy, hogy a beteg kisgyermek hogyan válhat felnőttek tanítójává? Lettél-e már libabőrös, amikor egy idős házaspárt láttál kézen fogva sétálni az utcán, vagy amikor egy hajléktalan kedvesen, szótlanul mosolygott rád? Fájt-e már a hasad nevetéstől? Sírtál-e már a boldogságtól? Helyzetek, amikor egyszerre találkoztunk kicsinységgel és nagysággal, törékenységgel és stabilitással, fájdalommal és örömmel, öregséggel és életérzéssel, erővel és erőtlenséggel: élettel és halállal.

Azt hiszem, Jézus utolsó szava is ilyen kettős érzést ébreszt bennünk: fájdalmasan gyönyörű mondat ez: „Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet!” Jézus számára valami véget ért. Bejárt egy utat, amely tele volt különleges, meghökkentő, máskor pedig megható találkozással. Sokakkal ismertette meg önmagát és Istent. Eljött, hogy változtasson a körülményeinken, szólt hozzánk, hogy reményt adjon a reménytelenségben élőknek. Lehajolt, hogy felemeljen, megszólított, hogy meghallgathasson, elhívott, hogy továbbküldhessen, élt, hogy mások is élhessenek. Egész életét és annak minden szegmensét átjárta a vágy, hogy segítője legyen az elesettnek, társa a magányosnak, gyógyítója a betegnek, támasza a periférián lévő kitaszított embernek. Határokat átlépő jóindulatával közösségre hívott, végül mégis egyedül maradt, mert mi nem tudtunk, és ma sem tudunk mit kezdeni az ilyen fajta szeretettel! Nemcsak az ember mutatta meg önmagát, hanem Jézus is. Ott, a városon kívül, kiszolgáltatva, egymagában ugyanazt tette Krisztus, ami egész életét meghatározta: imádkozott. Még egyszer. Utoljára. Imádkozva, hittel élt, és imádkozva, igével a szívében halt meg, pedig ekkorra már csak egyetlen valaki maradt meg számára: az Isten, akit hirdetett és megismertetett az Övéivel, azokkal, akik keresztre feszítették őt. Hangos imájában a szombat esti zsoltár szavait hallhatjuk ki, amikor eljött az ideje annak, hogy földi életét Isten kezébe adja. Az életet, ami egyeseknek botrányt, másoknak bolondságot jelentett, de a legtöbbeknek reményt és elfogadást adott.

Jézus jól tudta, hogy a kínzó magányban, a csend fogságban és az erőtlenségben is helye van a könyörgésnek, sőt, szenvedései közepette ezt talán még erőteljesebben élhette át. Fájdalmasan gyönyörű szavai arra tanítanak, hogy az Isten minden körülmények között megszólítható, hogy Ő akkor is Atyánk marad, ha úgy érezzük, egyedül maradtunk és semmi, senki másra nem támaszkodhatunk. Krisztus, aki imádkozva és igével élt és éltetett másokat, emlékeztet minket arra, hogy a halál órájában, a sötétség sűrűjében is van hova letenni terheinket, életünket: hogy van kezdet és van vég, de mindkettő az Isten kezében van.