„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem! Ne vess el orcád elől, szent lelkedet ne vedd el tőlem! Vidámíts meg újra szabadításoddal, támogass, hogy lelkem készséges legyen, hogy taníthassam utaidra a hűtleneket, és a vétkesek megtérjenek hozzád.”
(Zsolt 51,12–15)

„Ideje lenne felújítani! – Ráférne egy festés!” Néha bennünk is megfogalmazódik a gondolat, mikor az utcákat járva időről időre találkozunk olyan épületekkel, melyek jobb napokat is láttak. Persze együtt lehet élni a hulló vakolattal. Talán a falakról pergő festék még nem jelent rögtön tragédiát. Olykor megértéssel fordulunk a bent lakók felé: bizonyára nem volt idejük, vagy nem volt forrásuk, hogy valamiképp változtatni tudjanak. Miért is ne lehetne, hogy ettől függetlenül odabenn boldog emberek élhessenek? Nem tudhatjuk, hogy mennyi boldogságot, vagy mennyi nevetést rejt el szemünk elől ez a kissé kopottas ház. Jól tudjuk azt is, hogy az igazán használatba vett dolgaink könnyen el is használódnak. Egy kopott Biblia, egy rongyos énekeskönyv is értékes. És így talán a ház maga is a megannyi átélt élménytől lett olyan kopott. A tengernyi örömtől rúgták ki a ház oldalát!

De az is lehet, hogy ajtócsapódások verték le a vakolatot. Talán szóváltások hangjait rejtette magába... Vagy éppen könnyek miatt mállott le a festék? Ezt ki tudná megmondani?

Talán a tavasz teszi, de ilyenkor jobban feltűnnek a kopottas házak. Észrevesszük mások hulló vakolatát. A gyönyörű és új is mintha valamilyen javításra szorulót rejtene magában. Szinte már ösztönösen érzékeljük, hogy hol lesznek a gondok. Mintha mi magunk is, mindannyian ilyen kopottak lennénk: megviselten, terhektől, bűnöktől, súlyos vétkektől roskadva. S éppen így omlanánk és folynánk szét, ahogy egy omladozó ház. Feltartóztathatatlanul: először alig észrevehetően – mint mikor a festék kezd lemállani –, majd végül egész valónk megadja magát. Talán szánakozva, talán megértéssel vagyunk a hibákat látva. Talán magunkra gondolunk: nekünk nincs ennyi gondunk, nekünk nem kell szégyellnünk semmit.

Mégis, ne csak másét, hanem saját kopottságunkat is vegyük észre. Talán még csak rejtve kezdte meg rombolását életünkben.

Jól ismert húsvéti népszokás, hogy a feltámadás ünnepére készülve – a nagytakarítás részeként – a házakat kimeszelik, a keletkezett hibákat kijavítják. Talán ezt a tisztaságot keressük tavasszal? A belső kopottságunk, hibáink, romlottságunk kijavítását. Hogy Valaki jöjjön és újat teremtsen. „Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni…” (Ézs 43,19) Mi történt velünk? Talán megrepedt? Talán omlik? – A javítás és a fehér festék érintése mindent újjá tesz. Eltűnhetnek a repedések, a foltok. Az apró és az óriási hibák. Az, ami csak zavaró volt, s az is, ami már-már elviselhetetlen. Mivel kérhetjük a megújulást, kérhetjük a tisztaságot. Kérhetjük: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem.”